Volt idő, amikor szinte státuszszimbólum volt azt mondani, hogy rengeteget dolgozunk.
Büszkén meséltük, hogy este tízkor is e-mailekre válaszolunk, szabadság alatt is nálunk van a laptop, és ha kell, hétvégén is „csak gyorsan” elintézünk valamit. A kimerültséget összekevertük az ambícióval, az állandó elérhetőséget a megbízhatósággal, az önfeláldozást pedig azzal, hogy valaki komolyan veszi a karrierjét. Szerintem ideje kimondani: ebben semmi dicsőséges nincs.
A csendes kilépés, vagyis a quiet quitting néhány éve kapott nevet, de maga az érzés aligha új. Nem valódi felmondásról van szó, hiszen az ember továbbra is bemegy dolgozni, elvégzi a feladatait, teljesíti azt, amit vállalt, csak többé nem hajlandó automatikusan odaadni a munkájának mindazt, ami a szerződésében soha nem szerepelt. Az estéit. A hétvégéit. A folyamatos elérhetőségét. És végső soron saját magát.
Mikor lett a munkánk tisztességes elvégzéséből minimum?
Maga a csendes kilépés kifejezés árulja el a legtöbbet arról, mennyire eltorzult a munkához való viszonyunk. Ha valaki nyolc órára szerződött, nyolc órát dolgozik, elvégzi a feladatait, majd hazamegy, pontosan miből lépett ki? Abból, hogy este is válaszoljon? Abból, hogy három ember munkáját végezze egy fizetésért? Abból, hogy a csapatjátékos címkéért cserébe folyamatosan feladja a saját határait? Szerintem az igazán érdekes kérdés nem az, miért akarnak az emberek kevesebbet dolgozni. Hanem az, hogyan jutottunk el oda, hogy a munkaköri kötelességeink teljesítését már kevésnek érezzük. A plusz ugyanis nagyon könnyen válik alapelvárássá. Ha egyszer este válaszolsz, legközelebb már természetes lesz. Ha egyszer megoldod hétvégén, egy idő után számítanak rá. Ha folyamatosan te mented meg a helyzetet, előbb-utóbb már senki nem gondolja úgy, hogy ezért külön köszönet jár. Egyszerűen te leszel az, aki mindig megoldja.
A kiégés nem mindig észrevehető
A kiégést hajlamosak vagyunk összeomlásként elképzelni. Mintha az ember egyik reggel felébredne, képtelen lenne kikelni az ágyból, sírna a laptop előtt, majd beadná a felmondását. Pedig szerintem sokszor sokkal csendesebben történik. Először csak nem jelentkezünk önként egy újabb feladatra. Aztán már nem akarjuk mindenáron megoldani mások problémáit. Nem visszük haza fejben a munkát. Nem ellenőrizzük vacsora közben az e-maileket. Nem érezzük úgy, hogy egy munkahelyi krízis automatikusan a mi személyes krízisünk is. Kívülről mindez motivációvesztésnek tűnhet, belülről viszont sokszor egyszerűen arról szól, hogy valaki próbálja megmenteni azt az energiát, ami még maradt belőle. És szerintem komoly probléma, ha egy munkahely erre azt mondja: az illető már nem elég elkötelezett. Talán inkább azt kellene megkérdezni, mi történt vele addig, amíg az lett.
Nem biztos, hogy lustábbak lettünk, lehet, hogy csak kevésbé vagyunk naivak
Különösen szeretem azt a magyarázatot, hogy a fiatalabb generációk egyszerűen nem akarnak dolgozni. Mintha korábban mindenki boldogan kelt volna hétfő hajnalban azért, hogy élete jelentős részét egy munkahelyen töltse. Szerintem nem a munka iránti igény tűnt el. Inkább az a hit kopott meg, hogy a feltétlen lojalitásért cserébe a munkahely feltétlenül lojális lesz hozzánk. Egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy végignézte, hogy emberek évtizedeket adnak egy vállalatnak, aztán egy átszervezésnél néhány perc alatt megszűnik a pozíciójuk. Megtanultuk, hogy a vállalat üzleti döntést hoz, amikor érdekei ezt kívánják. Talán nem annyira felháborító, ha a munkavállaló is elkezd üzleti döntésként tekinteni arra, mennyi energiát ad cserébe a fizetéséért. A cég nem a családom. A főnököm nem tesz nekem személyes szívességet azzal, hogy fizetést ad a munkámért. Én pedig nem tartozom hálával azért, mert teljesítik a megállapodás rájuk eső részét. Ez nem cinizmus. Ez egy munkaviszony.
Nem akarok este tízkor válaszolni
Az okostelefon tette igazán veszélyessé a munka és a magánélet összecsúszását. A munkahely ugyanis többé nem marad az irodában. Ott van a hálószobában, az étteremben, a nyaraláson, a vasárnapi ebédnél. Elég egy rezgés, és máris visszakerülünk fejben oda, ahonnan néhány órára megpróbáltunk kiszállni. Én pedig nem gondolom, hogy normálisnak kellene tekintenünk azt, hogy egy ember gyakorlatilag napi huszonnégy órában potenciálisan elérhető a munkahelye számára. Az sem teszi kevésbé munkává az e-mail megválaszolását, hogy mindössze két perc. Mert nem a két perc a lényeg. Hanem az, hogy abban a pillanatban újra dolgozom. És igen, vannak szakmák és helyzetek, amelyek valóban rendkívüli elérhetőséget követelnek. De a „sürgős” szó elképesztően gyorsan elveszíti a jelentését egy olyan munkahelyen, ahol valahogy minden sürgős.
A legjobb dolgozó nem feltétlenül az, aki a legtöbbet áldozza fel
Sokáig romantizáltuk azt az embert, aki elsőként érkezik és utolsóként távozik. Aki soha nem mond nemet. Aki betegen is dolgozik. Aki a szabadságáról is bejelentkezik. Csakhogy én egyre kevésbé látok ebben követendő példát. Mert mi történik, ha valakinek ahhoz, hogy „jó dolgozó” legyen, rendszeresen rossz partnernek, rossz barátnak vagy egyszerűen kimerült embernek kell lennie? Nem hiszem, hogy az ambíció és a magánélet egymás ellenségei lennének. Lehet valaki elképesztően céltudatos úgy is, hogy este bezárja a laptopját. Lehet komolyan venni a karrierünket anélkül, hogy minden más kapcsolatunk másodlagossá válna. És lehet nemet mondani egy újabb feladatra anélkül, hogy ezzel azt üzennénk: nem érdekel a munkám. A határ nem az ambíció hiánya. A határ egyszerűen határ.
De a csendes kilépést sem érdemes romantizálni
Van azonban ennek a történetnek egy másik oldala is. Mert ha a csendes kilépés azt jelenti, hogy végre meghúzzuk az egészséges határainkat, én nem látok benne problémát. Ha viszont azt jelenti, hogy minden reggel gyűlölettel indulunk dolgozni, egész nap kizárólag az órát nézzük, semmiben nem találunk örömöt, és már egyáltalán nem érdekel, amit csinálunk, akkor nem biztos, hogy felszabadultunk.
Lehet, hogy egyszerűen csak beleragadtunk valamibe.
Szerintem veszélyes lenne a quiet quittingből valamiféle modern életfilozófiát csinálni. Nem az a cél, hogy minél kevesebbet adjunk mindenből. Az lenne a cél, hogy olyan dolgoknak adjunk sokat, amelyek valóban megérdemlik. Ha pedig hónapok óta csak a minimumot akarom teljesíteni egy munkahelyen, talán ideje feltennem magamnak a kérdést: tényleg a határaimat védem, vagy már rég máshol szeretnék lenni?
Nem a munkánkból akarunk kilépni, hanem abból, hogy annak élünk
Nem szeretem igazán a csendes kilépés elnevezést. Mert úgy hangzik, mintha az ember feladna valamit. Mintha kevesebb lenne attól, hogy már nem akarja minden energiáját a munkájába önteni. Nem szeretnék olyan világban élni, ahol ezt lustaságnak nevezzük. A munka lehet fontos, adhat célt, önbizalmat, sikert, pénzt, közösséget és identitást. Szerethetem is azt, amit csinálok. De attól még nem kell szeretnem mindenkinél és mindennél jobban.
Forrás: Fitpuli
Borítókép forrása: Getty Images