Harmincöt évesen sok nő még mindig fiatalnak érzi magát, miközben a világ már elkezdi emlékeztetni arra, hogy fogy az idő. Egy őszinte vallomás a nőkre nehezedő láthatatlan nyomásról, a gyerekvállalás körüli szorongásról és arról, miért vált ennyire érzelmi kérdéssé a menopauza kitolásának gondolata.
Harmincöt éves lettem idén, és bár kívülről teljesen rendezettnek tűnhet az életem, van egy gondolat, ami egyre gyakrabban jelenik meg bennem. Az idő. Pontosabban az a furcsa, láthatatlan nyomás, amit nőként szinte lehetetlen teljesen kizárni. Még nincs gyerekem. Nem azért, mert soha nem akartam, és nem is azért, mert ne gondoltam volna rá rengetegszer. Egyszerűen csak az élet máshogy alakult. Kapcsolatok jöttek-mentek, voltak időszakok, amikor a karrieremre koncentráltam, máskor önmagamat próbáltam összerakni lelkileg.
Mire pedig igazán elkezdtem volna nyugodtan gondolkodni a gyerekvállaláson, hirtelen azt vettem észre, hogy a világ már nem kérdez, csak számol. Mintha harminc felett a nőket elkezdené körülvenni egy láthatatlan visszaszámláló.
A társadalom még mindig úgy kezeli a női testet, mint egy határidős projektet
Furcsa érzés, hogy miközben ma már minden arról szól, hogy a nők szabadon dönthetnek az életükről, a termékenység kérdésében még mindig elképesztő nyomás nehezedik ránk. Ha huszonévesen nem akarsz gyereket, azt mondják, majd meggondolod magad. Ha harmincöt évesen még nincs családod, akkor szinte minden beszélgetés mögött ott lebeg ugyanaz a kérdés: meddig vársz még?
Néha úgy érzem, a társadalom egyszerre akar modern és végtelenül konzervatív lenni. Elfogadjuk, hogy a nők karriert építenek, később találnak párt, később vállalnak gyereket és később állnak anyagilag stabil lábakon, közben viszont ugyanazokat a biológiai elvárásokat tartjuk előttük, mint évtizedekkel ezelőtt. Ezért kezdett el ennyire foglalkoztatni a menopauza kérdése is.
Nem örökké fiatal akarok maradni, csak több időt szeretnék
Amikor először olvastam arról, hogy kutatók a menopauza késleltetésével foglalkoznak, meglepően erős érzések indultak el bennem. Nem azért, mert rettegnék az öregedéstől. Sokkal inkább azért, mert hirtelen azt éreztem: milyen különös, hogy nőként még a saját biológiai időnk felett sincs teljes kontrollunk. A menopauza számomra nemcsak egy egészségügyi vagy hormonális kérdés. Valahol szimbolikus is. Egy határvonal, ami emlékeztet arra, hogy bizonyos lehetőségek nem maradnak nyitva örökké, így a gyerekvállalás sem. És igen, van bennem egy mély vágy arra, hogy bárcsak több időnk lenne. Több idő dönteni, élni, hibázni, keresni önmagunkat. Nem hiszem, hogy a nők azért akarnák kitolni a menopauzát, mert örökké huszonévesek szeretnének maradni. Inkább azért, mert a mai világban teljesen megváltozott az élet ritmusa, miközben a testünk ugyanazokat az időkereteket követi.
A harmincas nők generációja teljesen más terheket cipel
Azt látom magam körül, hogy rengeteg nő él hasonló érzésekkel. Kívülről erősek, sikeresek, önállóak, közben pedig folyamatos belső szorongást hordoznak amiatt, hogy kifutnak az időből, a gyerekvállalásból. Sokan csak harminc fölött találnak stabil kapcsolatot. Mások évekig próbálnak talpra állni mentálisan vagy anyagilag. És közben ott van a közösségi média is, ahol egyszerre látjuk a tökéletes családokat, a karrierista nőket és az örökké fiatal influenszereket. Néha olyan érzés, mintha nőként minden szerepben egyszerre kellene tökéletesnek lennünk. Őszintén szólva irigylem azokat a generációkat, akik kevesebb lehetőség közül választhattak, de emiatt kevésbé is őrlődtek ennyit. A mai nők előtt végtelen út áll, és paradox módon pont ez teszi ennyire nehézzé a döntéseket.
Nem az idővel harcolunk igazán
Ahogy egyre többet gondolkodom ezen az egészen, kezdem azt érezni, hogy valójában nem is a menopauzától félünk. Hanem attól, hogy lemaradunk valamiről. Hogy rosszkor döntünk. Hogy túl késő lesz. Ezért érint meg ennyire a gondolat, hogy egyszer majd lehetőség lesz kitolni ezeket a biológiai határokat. Nem azért, mert nem akarok megöregedni, hanem mert szeretném, ha a nők végre nem állandó időnyomás alatt élnének. Mert az igazság az, hogy harmincöt évesen még mindig fiatalnak érzem magam. Még mindig változom, keresem önmagam, terveim vannak, álmaim vannak. És néha furcsa belegondolni, hogy miközben belül még mindig ennyire élőnek érzem magam, a világ már elkezdett emlékeztetni arra, hogy bizonyos dolgokra nem marad örökké idő.