A nárcisztikus szülő gyermeke nem úgy nő fel, hogy tudná: nárcisztikus a szülője. Ő csak annyit érez, hogy „valami miatt én sosem vagyok elég”, hogy minden hibától tartani kell, hogy a szeretet feltételekhez kötött, és hogy a családi béke fenntartása gyakran rajta múlik.
Ahhoz, hogy később megértsük, miért viselkedünk úgy, ahogy, miért választunk bizonyos kapcsolatokat, vagy miért bántjuk sokszor saját magunkat, először azt kell látni: egy nárcisztikus szülő mellett felnőni nem csupán nehéz, hanem formáló élmény, amely mélyen belenyúl az identitásba.
Hogyan befolyásolja a nárcisztikus szülő a gyermek önértékelését?
A nárcisztikus szülők gyerekei felnőttként gyakran túlzottan alkalmazkodóak. Úgy érzik, mások érzelmeit és szükségleteit kell előtérbe helyezniük, mert így tanulták meg, hogy lehet túlélni. A saját igényeik háttérbe szorulnak, sőt: sokszor még fel sem ismerik őket. Ritkán kérdeznek vissza, ritkán mondanak nemet, és nehezen hiszik el, hogy joguk van határokat húzni. A lojalitás számukra nem lehetőség, hanem reflex: gyerekként is ők voltak a béketeremtők, a magyarázkodók, a csendben maradók.
Erős bennük az önkritika, de nem azért, mert maximalisták, hanem mert gyerekként a hibáikra kapták a legtöbb figyelmet. A dicséret vagy elmaradt, vagy feltételhez kötődött, így felnőttként is hajlamosak azt gondolni: csak akkor szerethetők, ha tökéletesek. Az önértékelésük folyton mások visszajelzésein keresztül mozog, mintha soha nem lenne valódi belső stabilitása. Könnyen szégyenkeznek, könnyen magukra vállalják mások állapotát, és szinte automatikusan érzik magukat „rossznak”, ha valaki elégedetlen velük.
A nárcisztikus szülő gyerekei ugyanakkor mélyen empatikusak. Túl empatikusak. Olyan finoman hangolódnak rá másokra, hogy sokszor már előbb érzik a másik érzelmét, mint a sajátjukat. Ez a fajta túlfejlett érzékenység gyerekként védekezés volt: időben fel kellett ismerni, mikor változik a szülő hangulata, hogy ne legyen baj. Felnőttként viszont ez az, ami miatt gyakran kerülnek bántó, egyoldalú kapcsolatokba. Mintha ösztönösen vonzanák azokat, akiket „menteni” kell. És közben ők maguk maradnak szeretet és figyelem nélkül.
Nagyon jellemző rájuk a kapcsolati bizonytalanság is. Nem bíznak abban, hogy valaki mellettük marad akkor is, ha nem teljesítenek. A közelség egyszerre vágyott és ijesztő. A konfliktusoknál inkább hátrálnak, mert gyerekként a nézeteltérés nem a megoldás irányába vitte a családot, hanem a büntetés felé. Ezért felnőttként is hajlamosak csendben maradni, inkább magukat hibáztatni, csak ne veszítsék el a másikat.
És ott van még egy fájdalmas minta: a saját érzések megkérdőjelezése. Gyerekként gyakran mondták nekik, hogy nem úgy volt, ahogy érezték, hogy túlérzékenyek, túlzásba viszik, félreértenek mindent. Ennek következménye, hogy felnőttként sem bíznak az intuíciójukban. Meginganak a saját valóságukban. Gyakran kérdeznek rá másoknál: „ugye jól gondolom?”, „ugye tényleg így történt?”. Megszokták, hogy más mondja meg, mit éreznek és mit gondoljanak.
Hátrányból előny
Mindezek ellenére – vagy épp ezért – a nárcisztikus szülők gyermekei elképesztően erősek. Túléltek egy olyan érzelmi közeget, amelynek a lényege az volt, hogy mindig valaki másnak legyen igaza, és sosem nekik. Épp emiatt van bennük egy mély, belső rugalmasság: képesek kapcsolódni, figyelni, adni, szeretni. De a gyógyulás akkor indul el, amikor rájönnek, hogy ezt nem kell bármi áron tenniük. Amikor először mondanak ki egy nemet bűntudat nélkül. Amikor először érzik meg, hogy az érzéseik nem tárgyalhatók. Amikor megértik, hogy nem mások hangulatáért felelősek, és nem kell többé láthatatlanul működtetni egy kapcsolatot sem.
A nárcisztikus szülő gyermeke felnőttként megtanulhatja, hogy a szeretet nem kellene, hogy fájjon. Hogy a hibáink nem csökkentenek bennünket. És hogy az önmagunkhoz való visszatalálás valójában nem más, mint annak felismerése: jogunk van létezni úgy, ahogy vagyunk, feltételek nélkül.
