A negyvenes éveikben járó nők közül sokan szembesülnek ugyanazzal a kérdéssel: „vajon lemaradtam valamiről, ha nincs gyerekem?”
A társadalmi elvárások, a családi minták és a környezet sokszor még mindig azt sugallják, hogy az anyaság az élet természetes, sőt szükséges állomása. Ha pedig valaki más utat jár, könnyen magába ivódhat az érzés, hogy kimarad valamiből, amit mindenki más „automatikusan” teljesít.
Pedig a valóság jóval árnyaltabb. Nem minden nő vágyik anyaságra, és nem mindenki ugyanabban az életszakaszban érzi úgy, hogy képes vagy kész lenne rá. Vannak, akik sosem érzik ezt a hívást, és teljes életet élnek anélkül, hogy gyerekük lenne. Mások később döbbennek rá, hogy szeretnének családot, ám a körülmények – párkapcsolat, egészség, élethelyzet – nem kedveznek ennek.
Sztereotípiák között
Az egyik legnagyobb tévhit, hogy a gyerek az egyetlen záloga a beteljesülésnek. Valójában bármelyik döntés mellett marad bennünk néha bizonytalanság vagy hiányérzet. Az anyák is átélhetik a „mi lett volna, ha máshogy döntök” gondolatát, ahogy a gyermektelen nők is. Az ambivalencia természetes része az életnek.
A dobozok kipipálása – házasság, gyerek, karrier, saját otthon – régóta rögzült forgatókönyv, de nem mindenki számára érvényes. Az életút személyes és egyedi, a siker vagy boldogság pedig nem mérhető külső mérföldkövekben. Sokkal inkább arról szól, mennyire tudjuk hitelesen és örömmel élni a mindennapjainkat, akár van gyerekünk, akár nincs.
Negyven fölött gyerek nélkül élni tehát nem kudarc. Lehet választás, lehet körülmények eredménye, de egyik esetben sem jelenti azt, hogy bárki kevesebb lenne vagy kevesebbet ért volna el. Az élet értékét nem a „megfelelés” adja, hanem az, hogy mennyire tudunk önazonosan és szeretettel fordulni önmagunk és mások felé.