A sport mindig is a szükséges rossz volt az életemben. Mindig én választottam ki, hogy éppen mivel gyötörjem magam, most pedig a zumba van soron, és jé, nem is akkora gyötrelem!
Többször írtam már arról a kínlódásról, ami a sport jelent nekem. Sok mindent kipróbáltam már, futás, torna, bicikli, és bár a hajam még mindig tartott, valahogy egyik sem az igazi. Mindegyik ad valamit, és mindegyik el is vesz. Nincs ez másképp a zumbával sem, mert képes egész napra kiütni, de mégis tud olyat, amit az általam eddig próbált sportok nem: eleddig előttem is titkolt személyiségjegyeket csal elő.
Azért vannak a jó barátok…
…hogy belevigyenek abba, amire önszántunkból képtelenek lennénk. Fárasztó, emberek között kell lenni, meg amúgy is, én és a mozgáskultúra két teljesen különálló fogalmak vagyunk. Viszont mentem, elsősorban miatta, mert már kijárta nekem az utat, és mert tudtam, hogy jót akar és nem húzna be olyanba, amiről ne tudná teljes szívből, hogy jó lesz nekem – nekünk. Merthogy amint csatlakoztam, a zumba egyből többesszáma repített. Megyünk, csináljuk, éljük!
Így jutottam el az első órára
Sosem voltam sportember. Egyfajta önerőszak, amikor mozogni kell, de tudom, hogy ha nem is érzem, hogy mennyire jó nekem, valójában csak jót teszek. Erre általában mozgás után szoktam rájönni, mert még bennem is megmozdulnak a jól eldugott endorfinok, és azt az érzést, hogy megcsináltam és túl vagyok rajta, semmi sem übereli.
Rájöttem, hogy azért tartottam a zumbázástól, mert a magányos sportokat műveltem eddig: bicikli, futás, ha nagyon muszáj, a szobában torna. Ez új volt: emberek, akár vizslató tekintetek, koreográfia, amit valahogy le kell utánozni, csupa kérdőjel.
Tudtam viszont, hogy ártani nem árt, hogy a barátnőmnek ez fontos és hogy a mentális egészségem szempontjából is hasznos, mert nem nagyon szoktam emberek közé menni, és nem is vágyom rá. A zumba tehát minden szempontból ígéretes volt!
Miért jó a zumba?
Miért, jó? – merülhet fel teljesen jogosan a kérdés, ami bennem is felmerült a kezdetekkor. Azt kell mondjam, hogy jó! Meglepően jó! Októberben kezdtem el járni, és bár még korántsem vagyok olyan felszabadult, mint a többi lány, már nem is stresszelek rá arra, hogy sikerül-e leutánozni a mozdulatokat. Ha nem, az sem baj. Vannak dalok, amiket nem szeretek, és csak túl akarok lenni rajtuk, a latinosabbakat viszont imádom! Jó kis nőcis mozgások vannak benne, amikről nem is gondoltam, hogy szinte maguktól jönnek. A kötelező, számomra követhetetlen elemeket az elején mindenáron le akartam másolni, de mára elengedtem, különösen a latinosabb daloknál, ahol valami ösztönös mozgat engem a ritmusra, nem tanár. Ez az alábbi az egyik kedvenc dalom (de Michelle, a tanárunk sokkal jobb koreográfiát csinált rá).
Michelle egyébként elképesztően lelkesítő, és végigmosolyogja az órát, nem is tudom, hogy csinálja! Ha elrontja, nevet magán, ezzel is jelezve, hogy egyáltalán nem kell komolyan venni magunkat, csak zumbázni kell, és levezetni a feszültséget. Ő ugyanis erre is gondol, és a csajok körülöttem nagyok jók ebben. A dramaturgiailag fontos helyeken sikítanak egyet-egyet, és elképesztő jó hallgatni, mert az ember érzi, ahogyan felszabadulnak az energiák. (Milyen elvont, mi? De tényleg így van!) Hetente tíz-tizenöt nő kisikítozza magából a hét nyűgét és stresszét.
Én sajnos ennyire még nem vagyok feloldódva, ráadásul nekem továbbra is az életben maradás a cél, úgyhogy playblackelek (bocs Bogi, hogy innen kellett megtudnod!), de így is érzem, hogy ez mindenkinek jó: mentálisan, fizikailag és lelkileg is.
Arra az egy órára mindent elfelejt az ember. A teste a lelkével együtt táncol, de nem egy tornateremben, hanem valahol a felhők felett. Arra az egy órára megszűnik lenni a test, és csak lélek van, valahol messze, ahol jó lenni. Eltáncolhatunk oda, ahol minden tökéletes, ahol nem gyászolunk senkit, ahol jó.
Még én is, aki utál sportolni – és ez továbbra sem múlt idő!
Nyitókép forrása: Zumba With Michelle / Facebook