„Születésnapomra kecskét kértem” – interjú Csíky Csengelével

Az emberek élete rohan, és ők felcsimpaszkodnak rá, mint egy zakatoló vonatra; mindaz, amit a városi ember énidőként kezd használni, az vidéken alap dolog, mi több, életfeltétel – mondja Csíky Csengele. A színésznő 16 év után tanyára cserélte a színpadot és ma több, mint kétszáz állatról gondoskodik a családi gazdaságban. A váltásról, a családról és a „kapa filozófiájáról” is beszélgettünk.

Épp az előbb láttam a Facebookon, hogy megosztottad a tegnapi eseményeket: az állataitok közös erővel győzedelmeskedtek a villanypásztor fölött, és a szélrózsa minden irányába szétszéledtek, nem kis izgalmakat okozva ezzel nektek… Mindennapos dolognak számítanak az ilyen események a gazdaságban?

Nem gyakori, de ahogy nő az állomány, úgy egyre nehezebb őket kordában tartani, annál is inkább, mert többféle jószágról beszélünk. Ősszel máshol és máshogy kell legeltetni, és mivel én még viszonylag tapasztalatlan gazdálkodónak számítok, nem tudhatom előre, pontosan hogyan kell előkészíteni egy új helyet. Korábban a szomszéd gazda soha nem hajtotta ennyire közel az ő teheneit az enyémekhez, most viszont az állataink egymásra találtak és szétnyomták a villanypásztort… Ezekből a tapasztalatlanságból adódó helyzetekből lesznek aztán a tapasztalatok, amik segítenek abban, hogy a jövőben már el tudjam kerülni a hasonló helyzeteket. Most már megtanultam: egyeztetni kell a többi gazdával, hogy ki, mikor, hol legeltet.

Csiki Csengele Interju
Kép forrása: Csíky Csengele

Mióta folytatjátok ezt az életmódot, és mekkora gazdaságról beszélünk?

Négy éve kezdtük, egészen kicsiben, húsz csibével. Aztán három évvel később – a családom legnagyobb döbbenetére – kecskét kértem születésnapomra. Így lett három parasztkecskénk, majd érkeztek a komondorok. Imádom a magyar fajtákat, ezek állnak legközelebb a szívemhez, teljes szimbiózisban élünk. Gyakorlatilag a komondorok adták meg a mostani életmódunknak a fizikai alapjait, hiszen ezek pásztorkutyák, de mit őriztek volna: a tyúkokat vagy a házat? A porta tehén nélkül szegény, így találkoztam a kárpáti borzderes szarvasmarhával és egyben a háztáji gazdálkodással. A nagy szerelem pedig a ló, ebből ugyancsak egy őshonos, kiveszőfélben lévő fajtára, a huculra esett a választásom. Kevesen gondolnák, hogy egy ilyen ló egy okostelefon áráért megvásárolható. Ha egy család minden tagja kap egy okostelefont, abból gyakorlatilag ménest lehet vásárolni. Közben nőtt szárnyasállomány, jöttek a kacsák, libák, pulykák. Velük és a kutyákkal együtt ma már több, mint kétszáz állatot tartunk a gazdaságban.

Ezek után adódik a kérdés: mekkora a család?

Sokan vagyunk, kell ennyi jószág. Hat gyermekünk van: az előző házasságainkból nekem is és a férjemnek is van kettő-kettő, és lett még két közös. Három él velünk, a többiek már kirepültek, viszont mi vagyunk a bázis, ide jönnek haza.

Városi lány vagy, a színházban nőttél fel, édesanyád színésznő, édesapád zeneszerző, te magad is színművészeti egyetemet végeztél, és a színpadon indult a karriered. Hogy jött a képbe a tanyasi élet?

A színházba – és a művészetekbe általában – beleszülettem, és abban nőttem fel, gyakorlatilag mindent tudtam róla. Nem voltam egy kimagasló tehetség, viszont zsigeri tudás volt bennem, ez pedig meghatározta a pályaválasztást – egyrészt.   Másrészt, ismert szülők ismert gyermekeként meg kellett felelnem a státusnak. Amíg színpadon voltam, mindig a magasabb és magasabb lécek átugrása volt a cél, tehát volt egy örökös megfelelési kényszer, a neveltetésem végett is ez volt a természetes. De közben volt egy háttérbe húzódó énem, ez adta az energiát ahhoz, hogy a színpadon jól teljesíthessek. Mindig a természetet jártam, és a falusi környezetben elementáris erővel szívtam magamba az ottani energiákat, élményeket, azokból töltekeztem. Ha problémám volt, vagy meg akartam nyugodni, oda vonultam vissza.

Csiki Csengele Borju Szuletes
Csengele egy borjú születésénél / Kép forrása: Csíky Csengele

Rengeteg stresszel jár a színház, egy idő után én is elkezdtem kipróbálni a különféle meditációs CD-ket és technikákat. A vezetett meditáció általában valahogy így kezdődik: „Hullámzik a tenger és fúj a szél…” Nekem viszont ez nem mondott semmit; ha el akartam lazulni, én mindig a mezőre, a csordára, a fenyvesekre gondoltam, engem ezek a képek nyugtattak meg. Aztán a gyermekvállalás hozta felszínre a háttérben húzódó ösztönvilágot, akkoriban szűnt meg az addigi racionális, megfelelni akaráson alapuló, tudatosan felépített életforma. Ahogy az anyaságban kezdtem el megélni az ösztöneimet, úgy érkezett a vidék, a falusi életmód és a gazdálkodás. A színházcsinálásnak nem egy huszárvágással lett vége, hanem egyszerűen átcsúsztam bele, a világ legtermészetesebb módján.

Mennyi időt töltöttél a színpadon?

15-16 évet. A negyedik gyermekem után nem mentem vissza a színházba, akkor már három éve nem álltam színpadon. Nem is hiányzott, az a fejezet teljesen lezárult az életemben. És ha most elmegyek színházba, nagyon megválogatom, mit nézek meg, hogy megfelel-e az én lelki világomnak, értékrendemnek, tudok-e belőle töltekezni.

A gazdaságban nincs hétvége és ünnepnap, mikor pihensz? Mostanában egyre gyakrabban beszélnek az „énidő” fontosságáról. Te mit gondolsz erről?

Megpróbálok finoman fogalmazni. Kétféle társadalom létezik: az urbánus és a vidéki – utóbbit sajnos menteni kéne. Mindaz, amit a modern városi ember elkezd énidőként és pozitív motivációként használni, az vidéken alap dolog, mi több, életfeltétel. Nemrég olvastam egy cikket a kapa filozófiájáról. „Ha hiányzik a konditerem, csak fogj egy kapát, egy gereblyét, egy ásót és menj ki a kertbe!”; „Szolárium? Gyere ki a napra!”; „Meditáció? Őrizd az állatokat a legelőn!”; „Tegyél le minden elektronikai kütyüt és kezdj együtt lélegezni a természettel!” Ez két egymással ellentétes életmód, miközben az egyik úgy próbál táplálkozni a másikból, hogy mesterségesen átkonvertálja az élethez szükséges elemeket. Ha azt kérdezed, hogy számomra mi az énidő: én az életem minden egyes pillanatát megélem. Ez rólam szól, nekem szól, én csinálom, mert része vagyok a teremtésnek és a Föld lüktetésének. Ez hiányzik az urbánus világból, ezért mesterségesen generálják az énidőt. A városiak élete rohan, felcsimpaszkodnak rá, mint egy zakatoló vonatra, akárcsak a második világháborúban, amikor az emberek lógtak a deportáló szerelvényeken, és fogalmuk sem volt, hova viszik őket – a mostani életről mindig ez a kép jut eszembe. A világ megy valahova, lógnak rajta az emberek, de nem tudják, merre tartanak…

Csiki Csengele Nyeregben
Nyeregben / Kép forrás: Csíky Csengele

Visszatérve az eredeti kérdésre: minden reggel 5-kor kelsz, nem igaz, hogy nem fáradsz el…

Persze, hogy fáradt vagyok. (Tényleg, főzhetek közben egy kávét? Reggel 5 óta talpon vagyok, és hiányzik már a mai második… Nevet.) Öt órát alszom, de nagyon mély és pihentető alvás ez, és nem mennyiségében mérjük az alvás minőségét, hanem mélységében. Amikor olyan életet él az ember, amit nem ő választott, vagy csak részben választott, amikor diktálják neki a tempót, akkor folyamatosan energiát veszít, és emiatt töltekeznie kell. Én olyan életet élek, ami folyamatosan energiát teremt. Az én fáradtságom egy másfajta fáradtság: egy elégtétellel teli, kellemes fáradtság.

A gyerekek hogyan veszik az akadályokat, ma a technológia világában?

A kulcs az értékrend. Mi a gazdálkodásba a legelejétől kezdve bevontuk a gyerekeket is. Minden egyes döntésnek és lépésnek a részesei voltak ők is, illetve részesei a nap mint nap történő eseményeknek, a kecskegidák születésétől a csirkekeltetésen át az állatok gondozásáig. Megtanultak fejni, tudják, hogy dolgozzuk fel a tejet, állatot szelídítenek. Tisztában vannak azzal, hogy az első az állat, mert az magát nem tudja ellátni. A pandémia felerősítette a mi életformánk pozitívumait, és még inkább megmutatta annak az előnyeit a gyermekeinknek. Ha épp korlátozások vagy kijárási tilalom van, az ő életük akkor is határtalanul szabad, színes, tele van kalanddal és szépséggel.

Csiki Csengele Gyerekei
Csengele a gyerekekkel / Kép forrása: Csíky Csengele

Persze, ez nem jelenti azt, hogy bizonyos dolgok nekik is nem hiányoznak. Ma már minden elérhető interneten, egyetlen dolog, amiből itt kimaradnak, az a bevásárló központok világa. Ha a gyermekeim azért mennek be a városba, hogy csináljanak valami mást, ami számukra nem hétköznapi, az a „plázázás”. Körülbelül 40 perc alatt átnyargalnak rajta, majd miután kijönnek, az első kérdésük az, hogy: „Hány óra? Nem kell behajtani az állatokat?”

Vagy sok osztálytársuk a kalandparkban tartja a születésnapját. Ez nekik nagyon tetszett, és végül megcsinálták maguknak a saját kalandparkjukat itt az erdőszélen, ahol „indiánosdit” és „tarzánosdit” játszanak, a legtermészetesebb környezetben. Én azt gondolom, hogy a gyermekek a legcsodálatosabb lények a földön, zseniálisan tudnak alkalmazkodni az életkörülményekhez, s minél szélesebb teret hagyunk nekik, annál kreatívabbak.

Megalapítottad az erdélyi Magyar Szülők Szövetégét, amelynek elnöke is vagy. Hogy jut rá időd?

Nekem mindig – gyerekkoromban és a színházcsinálás során is – fontos volt a közösségépítés, annak a fejlesztése, a segítése, az itt maradás, a megmaradás. Amikor jogtalanság éri a közösséget, akkor van bennem egy ösztön, ami cselekvésre készet. Egy olyan hiánnyal szembesültünk, ami gyorsan pótolandó volt. Így született meg a szövetség, aminek köszönhetően megmentettünk egy megszűnésre ítélt iskolát, rögtön a legelején. Eget-földet megmozgattunk érte, nem adtuk fel. Mindeközben megtanultam az érdekérvényesítést, mert anélkül nem lehetett volna megoldani a problémát. Rengeteget dolgozunk, nagyon sok ügyünk van és mindig a közösség szolgálata a lényeg: megteremteni azokat a külső és belső életfeltételeket, amelyek nemcsak a családom számára, hanem a közösség számára is a jelen és a jövő, és mindet a múltra építem. Erre mondjuk, Kassai Lajos lovasíjász után szabadon, hogy „nem az őseinket kell követni, hanem azt, amit az őseink követtek”. Ezen a ponton találkozik a Magyar Szülők Szövetsége és a gazdálkodói életmód, amiben élek és aminek hangot adok: nem kell újra gyökereket ereszteni, csak rá kell csatlakozni a meglévőre, és nőhet a fa tovább.

Hol látod magad tíz év múlva?

Egy mintagazdaságban. Lehet, hogy nem itt, ahol ma élek, hanem valahol a hegyek között egy önfenntartó gazdaságban, sokat beszélgetve és megélve a nagyszülőséget; és kb. tíz év múlva szeretném azt látni, pontosabban büszkén szemlélni kívülről, hogy a Magyar Szülők Szövetsége önállóan éli azt az életet, amit megálmodtunk neki.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Egy író azt állítja, Vilmos hercegnek volt pár internetes kapcsolata celebekkel