„Kételkedem, tehát vagyok” – interjú Faludi Viktóriával

Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő – tartja a mondás. A Faludi Viktóriával készített interjú után én inkább úgy fogalmaznék: minden sikeres ember mögött áll egy tapasztalt pszichológus. A Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok kardvívó pszichológusaként szélesebb körben ismertté vált krízisterapeutával többek közt az aranyérem pszichológiájáról, a segítő és páciens közti kémiáról, valamint arról is beszélgettünk, hogy miért fontos az, hogy kételkedjünk önmagunkban.

Nézted a tokiói olimpiát, fennmaradtál emiatt éjjel?

Persze, hogy néztem, különösen a vívást és az úszást, amiben szakemberként is érintett voltam – és végig izgultam! Nyilván, amikor dolgoztam, nem tudtam felkelni hajnalban, de nagyon rendes volt Árontól (Szilágyi Áron – a szerk. megj.), hogy reggel, amikor felébredtem, akkor ő még vívott. (Nevet.)

Mit éreztél, amikor őt láttad a képernyőn?

Hol oda mertem nézni, hol nem…

Jobban izgulsz ilyenkor, mint egy átlagos néző?
Szerintem igen. Próbálok ugyan elvonatkoztatni, de azért a közös munka miatt ez nekem is egy érzelmi megterhelés.

Faludi Viktoria Pszichologus
Kép forrása: budoart.hu

Amikor Szilágyi Áron megnyerte az aranyat, akkor úgy érezted, hogy ez kicsit azért a Te sikered is?

Nyilván benne van ez is, különben nem csinálnám. Álságos lenne, ha azt mondanám, hogy nincs benne, hiszen ezért dolgozom, erről szólt a közös felkészülésünk. Nagyon sok év erőfeszítése van abban, hogy Áron olyan jól legyen, ahogy aztán a képernyőn láttuk.

Mit tettetek közösen ezért az aranyért?

Legtöbbet a fókuszálási technikákról lehet a téma hallán hallani, a mantrákról, amelyeket a sportolók versenyhelyzetben ismételgetnek. Ezek nem üres mondatok, mögöttük sok olyan állapot, érzés, emlék áll, ami segíti őket a koncentrálásban. De, hogy mit tettünk közösen? Nem nagyon tudok különbséget tenni a sportolók és civilek és közt. Nekem ugyanis mindig az a célom, hogy a páciensem jól legyen: jól legyen a bőrében, érje el azokat a sikereket, amiket szeretne; tudjon fókuszálni, ha pedig kudarc éri, akkor képes legyen azt feldolgozni és úgy kezelni, hogy abból majd hosszabb távon hasznot húzzon. Ha valaki valamiben megreked, ha valamit máshogy szeretne kezelni, rá kell jönni, hogy melyik eszköz vagy módszer, milyen gondolkodásmód tudja őt ebben segíteni – ehhez kell egy szakember, hogy erre rávilágítson. Ha krízistanácsadásról beszélünk ugyanaz a munka mindenkivel, ha sportoló, ha nem. Ami a sportolóknál mégis kiemelten fontos az az, hogy a pillanatnyi élményekre, megmérettetésekre, versenyekre – mint például az olimpia – fel tudjanak úgy készülni, hogy aztán elmondhassák: úgy szerepeltek, ahogyan megdolgoztak érte.

Sok olyan sportoló van, aki megfelelő pszichológiai háttér hiányában csúszik le a dobogóról?

Szerintem igen. Ahhoz, hogy valaki ezt a terhelést bírja, kemény megküzdési eszközökre van szükség, ilyenkor jól jön, ha valakinek van egy professzionális segítője. De ugyanez érvényes a nem sportolókra is: ha bajban vagy, problémád van és nem tudsz belőle kikecmeregni, nem szégyen tapasztalt szakemberhez fordulni. Szóval, ezt én mindenkinek ajánlanám, nem csak a sportolóknak. Azt gondolom, hogy a fizikai felkészüléshez hasonlóan adott helyzetekben a mentális felkészülés is nagyon sokat tud segíteni. Persze, vannak véletlenek, váratlan pillanatok, egy mentálisan nagyon jól felkészült sportoló is csúszhat le a dobogóról azért, mert valami olyasmi történik, ami nem az ő kontrollja alatt van. Nem robotszerűen működünk, az emberi elme és lélek nem olyan kiszámítható.

A sportolóknál maradva, mit gondolsz, mennyire tudatosult bennük ennek a pszichológiai háttérnek a fontossága?

Kulturális különbségek vannak, ahol a pszichológia elfogadottabb tudomány, ott a sportolók is jobban használják. A teljesítménypszichológia Amerikából jön, de sok bázisa van Európában is, és sok kutatás támasztja alá a fontosságát, hasznosságát. Mára nálunk is szélesebb körben elfogadott, és talán nem társul már hozzá annyi negatív konnotáció, hogy „oda csak a hülyék járnak” vagy „majd én megoldom magamnak”. Nem állítom, hogy nincs ilyen – van, aki tényleg meg tudja oldani, és az nagyon jó. A baj azzal szokott lenni, hogy fölismerem-e, hogy meg tudom-e csinálni. Ilyenkor kell változtatni tudni, és ebben tud segíteni a pszichológus.

Hogy kerültél közelebb a sportolókhoz?

Ahogy már említettem, nemcsak sportolókkal foglalkozom; pár éve segítettem például felkészülni a magyar csapatnak a Bocuse D’Or séfversenyre, járnak hozzám színészek, operaénekesek, előadóművészek és cégvezetők egyaránt. Miután a szorongás, teljesítmény, krízis a szakterületem, leginkább olyanokkal dolgozom, akiknek munkájukból adódóan pillanatnyi megmérettetésekre kell felkészülniük. A sportolókhoz való erősebb kötődésemet Szilágyi Áronnak, illetve a kezdeti hasonló jellegű találkozásoknak köszönhetem, hiszen régebben sportegyesületeknél segítettem, s ez aztán továbbajánlás útján működik. (A többi sportoló és paciens nevét a titoktartás szabálya miatt nem említhetem.) Áronnal nagyon jól tudunk együttműködni, de ez nem minden esetben megy ilyen gördülékenyen: el is szoktam mindenkinek mondani az elején, nem biztos, hogy én vagyok az ő csúcsra járatható pszichológusa. Ez egy kicsit kémia is.

Gyakran előfordul, hogy nem működik?

Ritkán, de előfordul néha. Hiába tanuljuk azt, hogy egy pszichológus semleges, azért ez nem mindig működik a gyakorlatban, mert a kémiába az „első ránézés”-től kezdve sok minden beletartozik. Ez mindkét fél részéről nyitott dolog, és 2-3 alkalom után már kiderül. Van, aki eleve inkább férfihez fordulna, más idősebbet vagy éppen fiatalabbat szeretne, és ebből sosincs gond.

Te inkább férfiakkal vagy nőkkel tudsz jobban dolgozni?

Az esetemben ez nemtől teljesen független, ezért sem győzöm hangsúlyozni a kémiát. A személyiség a fontos, nem az, hogy valaki férfi vagy nő, sportoló vagy nem. Függ attól, hogy mennyire tudunk egymásra hangolódni, emellett leginkább probléma fókuszú a kérdés, hogy mivel tudok foglalkozni – pontosan ismerem a saját határaimat.

Faludi Viktoria Pszichologus Casual
Kép forrása: budoart.hu

Felkészíted őket a sikerre. Utána a sikerek feldolgozásában is segítesz?

Persze, ha igény van rá, akkor igen. Egy gyerek születése vagy egy olimpiai arany egyaránt pozitív stressz. Jó dolog, de mégiscsak hoz egy olyan változást az életünkbe, amihez alkalmazkodni kell. Ez nem egyik pillanatról a másikra fog menni és ebbe igenis, bele lehet ragadni, be lehet annyira szűkülni, hogy gond legyen a mindennapi feladatok ellátása.

Te hogyan kapcsolódsz ki?

Nagyon szeretek jógázni, pilatesre járni, kirándulni a barátaimmal. Minden egyes rendelés után sétálok, ilyenkor visszaállok a saját életembe. A válasz tehát a mozgás, és mindenkinek elő is szoktam írni, mert anélkül nem lehet mentális egészségről beszélni. Ez lehet bármi, egy ötperces séta is, a lényeg, hogy a mozgásért végezzük és ne azért, mert hazasétálunk. Illetve fontos, hogy ezt a bármit rendszeresen, rituálészerűen csináljuk. Sokaknak segít a kikapcsolódásban a filmnézés is, nekem ez néha munka után sok, mert akkor ismét újabb helyzetekbe, újabb emberek, szereplők életébe kell bevonódnom. Ilyenkor inkább zenét vagy podcastokat hallgatok, valami egészen más témában.

Van neked is pszichológusod?

Igen, van. Nekem nagy szerencsém van, hogy csapatban dolgozom egy rendelőben, ahol nagyon sokat tudunk egymásnak segíteni, egyrészt a páciensirányítás kérdésében, másrészt, amikor azt érzem, hogy nem tudok kikecmeregni a saját mókuskerekemből, kattogásomból. Amúgy kötelező is a segítő szakmában dolgozóknak a pszichológus, pszichiáter vagy szupervízió, pont azért, hogy a saját egészségük ne kerüljön kockára. Ez tudatosan muszáj alkalmazni, különben jön az összeomlás vagy a burnout. Más kérdés ennek a finanszírozása, mert jelen pillanatban ezt csak magánúton tudjuk megoldani.

Ha lenne mottód, mi lenne az?

„Kételkedem, tehát vagyok.” Fontos, hogy az ember rendelkezzen némi rálátással önmagára. Kell látnunk a hibáinkat, hogy miben kell fejlődni; meg kell tanulnunk kételkedni a tudásunkban és önmagunkban. Persze, kell biztosnak is lenni, de nem szabad és nem kell mindig elhinni, hogy tudunk mindent.

És az élsportolók esetében? Nekik nem úgy kell a pályára lépni, hogy „én vagyok a legjobb”?

Ha ez így van, akkor igen. Nem a teljesítményben kell kételkedni, de a reális célokhoz és reális teljesítményekhez kell egy reális önismeret. Hogy ezt meg tudjam csinálni, kételkednem kell, különben nincs mozgatórugó. Nyilván minden olimpikonnak azt kell tudnia, hogy ő a legjobb, és hinnie kell, hogy abban a pillanatban neki fog a legjobban sikerülni – mégpedig azért, mert rengeteg munka van mögötte. De mindig számolni kell azzal is, hogy mi van, ha nem sikerül? Mi a legrosszabb, ami történhet? Ennek a kérdésnek is ott kell lenni, az más kérdés, hogy nem a fókuszban.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Jason Derulo máris szakított – Ez lehetett oka