„Azt kívánom a paralimpikonjainknak, hogy elégedetten térjenek haza”

Pásztory Dóra az élő példa arra, hogy végtaghiánnyal is lehet teljes életet élni, és ha valaki igazán akarja, így is megvalósíthatja az álmait. A jelenleg Londonban élő, kétszeres paralimpiai bajnok úszót elfogadásról, ötkarikás játékokról és korai visszavonulásáról faggattuk, de beszélt arról is, mi teszi őt boldoggá, és hogy szerinte mi Hosszú Katinka sikereinek titka.

Hiányosan fejlett karokkal születtél, hogy tudtál beilleszkedni a 80-as évek – a mostaninál még kevésbé elfogadó – (gyerek)társadalmába?

Ilyenkor mindig a család az első, ahogy a családtagok reagálnak és körbeveszik a végtaghiánnyal született gyermeket. Én mindig azt hallottam tőlük, hogy teljesen normális gyerek vagyok, aki mindenre képes – nem voltam túlféltve, teljesen szabad és felszabadult gyerekkorom volt. Palotabozsokon, egy nagyon kicsi, kétezer fős faluban nőttem fel Baranya megyében, ahol az emberek jól ismerték a szüleimet, és amikor én belecsöppentem abba a közösségbe, már mindenki tudta, hogy végtaghiánnyal születtem. Nagy szeretettel és elfogadással vettek körül, s ez a zárt közösség nekem biztonságot adott. Szerencsés voltam, hogy az életem első 11 évét ilyen közegben tölthettem, mert amikor később Pécsre költöztünk, már volt annyi önbizalmam, hogy meg tudtam birkózni a beilleszkedéssel.

Pasztrory Dori Edesanyjaval
Dóra édesanyjával / Kép forrása: Csiszér Ágota

Hogy élted meg a változást? Voltak bántó megjegyzések, beszólások?

Egy lakótelepre költöztünk, és ott a játszótéren nagyon undokok és gonoszak voltak a gyerekek. Talán az volt az egyetlen olyan élményem, amikor kiközösítettek. Az iskolában és az uszodában viszont nagyon jól elfogadtak, gyorsan sok barátom lett. Nem volt szükségem a lakótelepi gyerekekre, egyáltalán nem akartam az ő társaságukban lenni. Építkeztem abból, ahol elfogadtak, és nem engedtem, hogy lehúzzanak ott, ahol nem fogadtak el.

A szülőnek fáj talán leginkább, ha bántják vagy kiközösítik a gyerekét…

Anyukámnak sokkal nehezebb volt. Amikor például megbámultak a strandon – amit én egyáltalán nem érzékeltem –, azt ő mindig észrevette, csakúgy, mint a lesajnáló pillantásokat, megjegyzéseket. Én teljesen immunis voltam erre, ő pedig hagyta, hogy erről ne vegyek tudomást, és valahogyan feldolgozta magában.

Milyen testképed volt gyerekként, és ez hogyan alakult aztán az évek folyamán?

A duplán mért önbizalmamnak köszönhetően ezzel nem volt problémám. Talán a legnagyobb mélypont ezzel kapcsolatban az úszás volt. Nem az, hogy végtaghiánnyal születtem, sokkal inkább az, hogy nem vagyok egy úszó testalkat. Én ilyen kis bögyös-faros vagyok, nem pedig hosszú végtagokkal rendelkező, magas, lapos, aki szépen fekszik a vízen. Szépen feküdtem a vízen, de nem az vagyok, akire ha ránéznek, akkor azt mondják, hogy „ő AZ úszó”. Ezt nehezebb volt elfogadni, és ebből fakadóan voltak mindenféle problémáim – súlyproblémák, evészavarok és hasonlók. Felnőttként már másképp érzem, ma már tudom, hogy ez sokkal komplexebb dolog, mint hogy kinek hány ujja van és mekkora a karja. Engem mindig olyan emberek vettek körül, akik építettek, szépnek és pozitívnak láttak. Nagyon hamar megtanultam kiiktatni a toxikus embereket az életemből.

Hogy jött az életedbe a sport?

Először a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványnál kezdett úszni tanítani Málnai István, de ez leginkább csak a nyári táborokra korlátozódott. Gyógytornán azt mondták, hogy az úszás remekül fejleszti az aszimmetriát, a bal oldalamat, így amikor Pécsre költöztünk, már fontos szempont volt, hogy találjanak nekem egy olyan egyesületet, ahova el tudok járni rendszeresen úszni. Ez volt a pécsi ANK Úszóklub, ahol a sorsfordító találkozás történt az edzőmmel, dr. Petrov Anatolijjal, akinek a nevét ma már az az uszoda viseli, ahol együtt dolgoztunk nap, mint nap.

Mikor kezdtél kitűnni a mezőnyből?

Nagyon lelkes voltam, és jól éreztem magam abban a társaságban. Egy év elteltével elküldtek egy országos bajnokságra, ahol érmeket nyertem. Akkor jöttem rá, hogy nagyon jó érzés a dobogón állni, és éreztem, hogy én ezért hajlandó vagyok dolgozni.

Pasztory Dora Portre
Kép forrása: Kövesdi Réka

Alig 16 évesen már paralimpiai bajnok voltál Sydney-ben. Mit éreztél, amikor a dobogóra szólítottak és a nyakadba akasztották az aranyérmet? Nagyon más érzés volt, mint a vidéki uszodában?

Az olimpiai vagy paralimpiai dobogón állni nem egy megismételhetetlen érzés. A győzelmet, az örömöt sokféleképpen meg lehet élni az életben. Úgy képzelem, hogy ugyanezt érezheti egy orvos, ha meg tudott gyógyítani egy súlyos beteget. Vagy ilyen például a gyerekszülés, ugyanazok a biokémiai folyamatok zajlanak le az agyban: valamiért küzdesz, néha úgy érzed, hogy te erre nem is vagy képes, végül pedig jön az elégedettség, hogy de igen, mégis képes vagy rá. De említhetném a futóversenyeket is, ahol – miután amatőrként kb. a háromezredikként érek célba – a nyakamba akasztják az érmet. Azt gondolom, ezért tudok boldog ember lenni úgy is, hogy már 17 éve nem állok a dobogón.

2004-ben Athénban még jobban szerepeltél, mint Sydney-ben, még több érmet szereztél, utána mégis visszavonultál. Miért döntöttél így, nagyon fiatalon, alig 21 évesen?

Az, hogy meg tudtam védeni a paralimpiai címemet, fontos bizonytéka annak, hogy én nem egy egyszeri csoda vagyok. Sydney-ben nem világcsúccsal nyertem, Athénban az is összejött. Sportban annál többet elérni nem lehet, mint hogy megvéded a paralimpiai címedet, világcsúccsal. Azt akartam, hogy egy tökéletes verseny emléke maradjon nekem az úszásból, és úgy vonuljak vissza, hogy semmiféle hiányérzet vagy megbánás ne legyen bennem. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy ez volt a pályafutásom csúcsa, és nagyon örülök, hogy így hagytam abba.

Mégis, vannak, akik 30 fölött is úsznak még, gondoljunk csak Cseh Lacira vagy Hosszú Katinkára…

A 90-es évek végi, 2000-es évek eleji edzésmódszerek nem koncentráltak a hosszú távú aktivitásra, arra, hogy ne égjenek ki a sportolók. Számomra Cseh Laci egy rejtély, ő értelmezhetetlen az én dimenziómban, felfoghatatlan, hogy még mindig hogy képes ilyen elképesztő teljesítményre és munkára. Hogy Hosszú Katinka még úszik, annak egy nagyon fontos tényezője az, hogy a kiégés előtti pillanatban kiment Amerikába, és ott egy más közegben, más edzővel, más módszerrel kezdte újra. Szerintem őt ez mentette meg. Lehet, ha itthon marad Magyarországon, akkor még pár évet versenyez, aztán visszavonul. Minden pályafutásba kell egy váltás, hogy az ember kapjon egy új lendületet. Miután felköltöztem Budapestre az egyetem miatt, nem tudtam elképzelni, hogy mással dolgozzam, mint Tolja bácsival (Petrov Anatolij – a szerk. megj.). Emellett úgy éreztem, hogy bár két évvel később kezdem az egyetemet, mint a kortársaim, de azért még be tudok csatlakozni abba az életbe, nem leszek nagyon lemaradva a többiek mögött.

Miért éppen kommunikációt tanultál?

Alapvetően az lesz újságíró, aki kíváncsi, és én egy nagyon-nagyon kíváncsi ember vagyok. Engem mindig minden érdekelt, az uszoda viszont nem egy ingergazdag környezet, ott ennek a fajta kíváncsiságnak nincs tere. Ehhez az is hozzájárult, hogy az ELTE kommunikáció szakán olyan tanárok, mentorok vettek körül, akik rendkívül inspiráltak. Ott kaptam először olyan visszajelzést, hogy több vagyok a „hülye sportoló”-nál, amit a gimnáziumban elég sokszor érzetettek velem. A magyar oktatási rendszer nem díjazta az önálló gondolatokat, a kreativitást, a prezentációs készséget, amik nekem az erősségeim, a memóriával szemben. Ezért egyetemig sokkal kevesebb sikerélményem volt a tanulásban, mint a sportban, viszont az olimpiai érmeknek köszönhetően bejutottam abba az intézménybe, ahova vágytam és így kerültem tulajdonképpen a helyemre.

Pasztory Dora Portrefoto
Kép forrása: Pásztory Dóra

Épp most zajlik Tokióban a paralimpia. Téged általában a paralimpia vagy az olimpia mozgat meg jobban?

Az úszást, a vívás, a vízilabdát szoktam nézni rendszeresen, de az idei olimpia esetében az időeltolódás kifogott rajtam. A reggeli versenyeket követtem, de nem keltem fel hajnali fél 3-kor, hogy nézzem a közvetítéseket. Most valahogy lelkesebb vagyok, több paralimpiát nézek, mint amennyi olimpiát néztem. Sokkal több az ismerős, barát, vannak olyanok, akikkel még én is együtt edzettem, versenyeztem, és nagyon kíváncsi vagyok az eredményeikre. Annyira együtt tudok érezni velük és tudok azonosulni a nehézségeikkel, küzdelmeikkel. 

Mit üzennél most a paralimpián részt vevő magyar sportolóknak?

Inkább azt kívánnám nekik, hogy elégedetten térjenek haza. Ez mindenkinél teljesen mást jelent. Van, aki akkor lesz elégedett, ha egyáltalán teljesíti a távot vagy a pályát – teljesen mindegy, hányadik helyezéssel –, míg mások éremért mentek, és már nyertek is. Nagyon változó, hogy melyik sportolónak mi a célja. Én szívből szurkolok nekik, és azt kívánom, hogy elégedettek legyenek a saját teljesítményükkel.

Mit gondolsz, általában kiből lehet paralimpiai bajnok?

Az élsportolói léthez egy személyiségtípus kell. Én versenyző típus vagyok, jól éreztem magam versenyhelyzetben, jót hozott ki belőlem, és ez képes volt motiválni engem arra, hogy azt a hatalmas mennyiségű energiát befektessem. Nagyon romboló tud lenni viszont annak, aki nem ez a személyiség. Tévesnek tartom azt a hozzáállást, hogy ha valaki elkezd sportolni, akkor igazoltassuk le és versenyeztessük. Sok gyereket belekényszerítenek a versenysportba, és amikor a gimnázium után abbahagyják, teljesen elhanyagolt felnőtt lesz belőlük, mert rossz élményeket társítanak a sportoláshoz. Mindenkinek sportolnia kellene, nem azért, hogy olimpiai bajnok legyen, hanem azért, mert a sport az egészséges életmód szerves része. Csak azok versenyezzenek, akiknek ez jó.

A hét és fél éves kisfiad sportol már valamit?
Az élet része, hogy sportolunk, ez olyan, mint a fogmosás. Hetente háromszor sportol, és mindegyik más-más mozgásfajta. Jár atlétikára, ismerkedik a különféle labdajátékokkal és természetesen jár úszni, mert az nem kérdés, hogy úszni tudni kell: ez egyrészt egy életmentő képesség, másrészt a tüdőt semmilyen más sportággal nem lehet úgy erősíteni, mint a vízben. Ráadásul a vízben másféle erők hatnak, jobban kíméli az ízületeket, és a gyerekek ízületeit legalább annyira kell kímélni, mint az idősekét. Az angol rendszert jónak tartom, mert a gyerekeket nem nyomják bele korán egy sportágba. Fontos, hogy fiatalkorban sokféle inger érje a testet. 

Pasztory Dora Kisfiaval
A futással a kisfiának is példát szeretne mutatni, néha már együtt sportolnak / Kép forrása: Pásztory Dóra

A sport most milyen formában van jelen az életedben?

Be kell vallanom, hogy én egy lusta ember vagyok, s éppen emiatt vagyok tudatos sportoló: azért sportolok, mert tudom, hogy ez az egészségem része, de én ebben egyáltalán nem lelem örömömet, és nem érzem jól magam futás közben. Szerintem sokan ott hibázzák el, hogy várják ezt a jó érzést, és hogy majd egyszer lesz kedvük. Engem az inspirál, az tesz fegyelmezetté, ha van egy edzőm, aki ír nekem egy edzéstervet, mert magamtól nem mennék el futni. Ilyenkor hallgatom meg a kedvenc podcastjeimet, az egy plusz motiváció. Érzem a testemen, a mentális egészségemen a sport jótékony hatásait, ezért átlendítem magam a holtpontokon. Az elmúlt másfél évben a világjárvány alatt a futás mentett meg attól, hogy belecsússzak a depresszióba. A futás mellett nemrég elkezdtem úszóedzősködni, ami nagyon jót tett az önbizalmamnak: pozitív visszajelzéseket kapok, hogy jó vagyok benne, szeretnek a gyerekek és a kollégák.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Muse, Sum 41 és The Killers – világsztárok a VOLT Fesztivál első fellépői között