„A traumák nagyon sokszor időzített bombaként működnek”

Elválunk. Hosszú és fájdalmas utat járnak be a párok, hogy ki tudják ezt mondani. A döntést kísérő nehéz érzések, vagyis a harag, az indulat és a csalódottság pedig gyakran elmérgesíti a volt házastársak kapcsolatát. Ezekről beszélgettünk Bogár Zsuzsa válásterapeutával.

Sokan válásterápiára jelentkeznek, és szakember segítségével próbálnak túljutni a krízisen, hogy a közös gyerekek miatt szükséges későbbi szülői együttműködést hatékonyabbá tegyék. Erről beszélgettünk Bogár Zsuzsa tanácsadó szakpszichológussal, pár- és családterapeutával.

Milyen tapasztalatai vannak, a járványhelyzet alatti összezártság valóban kiélezte a konfliktusokat, több pár jutott arra a döntésre, hogy szeretnének válni?

Tapasztalataim szerint azokban a családokban, ahol a járvány előtt is voltak problémák, ott azok még jobban kiéleződtek a járványhelyzetben. Vagyis egyre több pár szembesült azzal, hogy valami nem működik, és esetleg segítséget is kértek. A válás már egy következő lépés, és bár voltak, akik eljutottak eddig, én inkább azt mondanám, hogy a többség felismerte, hogy baj van.

Jellemzően inkább a nők vagy a férfiak hozzák meg a végső döntést?

Általában a nők. Ezt olvashatjuk a szakirodalomban, és ezt látjuk a mindennapokban. Bár a legtöbb esetben más és más ponton születik meg a döntés arról, hogy a kapcsolat menthetetlen, a végső döntést jellemzően inkább a nők hozzák meg.

Hogyan születik meg általában egy pár tagjai között a döntés: elválunk?

A munkám során azt látom, hogy az a ritkább, amikor a párok közösen hozzák meg ezt a döntést. A leggyakoribb dinamika szerint az egyik fél – ahogy említettem, általában a nők, de persze ez nincs kőbe vésve – hónapok, akár évek óta érlelgeti magában ezt a döntést. Lehet, hogy már jelezte is a párjának, hogy bizonyos dolgokon változtatnia kellene, de végül rosszul sült el a dolog, vagy esetleg nem maradt tartós a változás.  Így aki rosszul érezte magát, az továbbra is morfondírozhat magában, hogy nem lesz ez így jó.

Bzs2019
Fotó: Bogár Zsuzsa

Nagyon sokan magukban elhatározzák, hogy adnak még egy esélyt párjuknak a változásra, csakhogy az érintettel ezt nem közlik. Amennyiben az utolsó esély is kudarccal végződik, akkor egyszer csak kibukik belőlük, hogy válni akarnak, mert eljutottak arra a pontra, hogy nem tudnak több esélyt adni a kapcsolatuknak. A pár másik tagját ez általában hidegzuhanyként éri, hiszen fogalma sincs arról, hogy társa fejben mi zajlódott le az elmúlt hónapokban. Az ő vesztesége hihetetlenül nagy, hiszen az információtól hirtelen összeomlik a világa, az illúzió, hogy egy normálisan működő házasságban élnek. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az ő gyászfolyamata itt kezdődik el. Míg aki hónapok óta érlelgeti magában az elhatározást, nála már jóval korábban elkezdődött. Amit a kollégáimmal látunk a hozzánk forduló párokon, és ami egyben a munkánk egyik legfontosabb szempontja, hogy ezt a nagyon elcsúszott, eltolódott folyamatot valahogy megpróbáljuk összehangolni, felzárkóztatni azt, aki lemaradt a gyászfolyamatban, segíteni őt a megértésben, és eljuttatni oda, hogy ő is elfogadja, és megértse azt, ami a másikkal történik.

Mindenképpen hónapokról beszélünk, amikor azt nézzük, hogy meddig érlelgeti valaki ezt az elhatározást?

Nem, ez akár éveket is jelenthet. Az egyik kliensünk például öt évig érlelgette ezt a gondolatot, de a gyerekek, a munka, és sok más tényező miatt nem merte korábban meglépni. Az ritka, hogy valaki pár hét alatt jut arra az elhatározásra, hogy válni akar, olyan viszont lehetséges, hogy valaki elkezd a váláson morfondírozni, és szinte azonnal a párja elé tárja, hogy benne megszületett ez a gondolat, ezért jó lenne megelőzni a válást azzal, hogy szakemberhez fordulnak.

Ha ennek az útnak még az elején szakember segítségét kérjük, akkor nagyobb az esély a kapcsolat megmentésére?

Itt visszakérdezhetnénk, hogy mit jelent az, hogy időben, mert sajnos a klienseinknél legtöbbször azt látjuk, hogy már túl késő. Hogy miért? Mert rengeteg párnál eltűnt az érzelmi transzparencia a kapcsolatból, vagyis az, hogy megosszák egymással a belső érzelmi világukat, amit a párjuk érdeklődve, kíváncsian figyel.

Szomoru Par
Fotó: Shutterstock/Puzzlepix

Ha ez nincs meg, akkor a két emberből teljesen külön világ lesz, ha úgy tetszik két külön filmként élik meg a történetüket, amit nem osztanak meg egymással. Pont emiatt az eltávolodás miatt történik az, hogy amikor eljutnak arra a pontra, hogy az egyikük kimondja, “válni akarok”, akkor már nagyon messze vannak egymástól. Ha mindenki napi szinten reflektálna magára és a kapcsolatára, és ezt meg is beszélnék egymással, akkor nem lenne ennyi válságba jutott kapcsolat. Ezt az úgynevezett mérleg hasonlattal szimbolizálom a pároknak: ha valaki naponta mérlegre áll, és látja a testsúlyát, akkor jó eséllyel nem hízik el, hiszen tudatosan odafigyel méredzkedéssel, egészséges étkezéssel. Hasonló a helyzet a pároknál, vagyis, ha mindennap öt percet szánnának arra, hogy megkérdezzék maguktól: “valóban jól érzem magam ebben a kapcsolatban?”, majd ezt a kérdést a másiknak is feltennék, akkor nem történne meg az eltávolodás.

Ön szerint miért távolodnak el oly sokan mégis egymástól? Hiszen öt perc igazán nem sok idő…

Valahogy beszippantják őket a hétköznapok. Ez főleg a gyerekek születése után jellemző, mivel sokak számára ez az időszak jelenti a legnagyobb próbatételt: a nők élete teljesen megváltozik, és nem marad sem idő, sem energia a párkapcsolat ápolására. Az anyává válás bonyolult lelki folyamata, a test változása, a krónikus kialvatlanság, és a gyermek körüli folyamatos feladatok mind komoly hatással vannak a nő életére. Mindeközben az apák elhanyagolva érezhetik magukat, ezért vagy a munkájukba feledkeznek, vagy új hobbit keresnek maguknak, többet találkoznak a barátaikkal, ilyesmi. Az eltávolodás már ekkor elkezdődhet, hiszen hamarosan azt látjuk, hogy két külön világ él egy fedél alatt. Külön világ a gyerekkel otthon maradt anyuka, és külön világ a dolgozó, társadalmi életet élő apuka, akik nem osztják meg egymással az élményeiket. Sajnos általában mire észbe kapnak, addigra a világuk annyira eltávolodott egymástól, hogy már nem találják a visszautat. Erre kellene megtanítani a párokat – ha már válás prevencióról beszélünk -, hogy ne őrlődjenek fel teljesen az anya-apa szerepben, amikor családdá válnak, őrizzék meg a férfi-női szerepüket is a kapcsolatban.

Ha elkezdődik az érzelmi eltávolodás, az a szülői funkciókban is nehézséget fog okozni?

Valahol igen, hiszen ahhoz, hogy szülőként is jól működjenek, ahhoz az kellene, hogy legyen köztük egy szülői szövetség. Ehhez pedig az szükséges, hogy a pár tagjai érzelmileg közel legyenek egymáshoz. Persze vannak olyan klienseink, akik szülőként jól funkcionálnak, mert van köztük egyfajta szeretet egymás felé, képesek együttműködni, csakhogy egyszerűen eltűnt a kapcsolatukból a női-férfi szerep, akár a szexualitás terén, akár a szimpla hétköznapokban (nincs köztük testi kontaktus, például apró érintések, ölelés). Gyakran évek telnek el, mire a párok feleszmélnek erre, viszont fontos kérdés, hogy van-e, illetve lesz-e elég motivációjuk a felismerést követően arra, hogy megoldják a problémáikat, vagy esetleg belép a képbe egy harmadik fél.

Veszekedes Kislany
Fotó: Shutterstock/Puzzlepix

Ami a gyerekeket illeti, rájuk nézve azért veszélyes a szülők érzelmi eltávolodása, mert ilyenkor gyakran megjelenik az, hogy az egyik vagy másik, netán mindkét szülő a gyereket húzza be az érzelmi társ szerepbe. Számára pedig ez óriási teher, hiszen ő nem lehet a szülei érzelmi támasza, nem is szabad, hogy az legyen. Nem tudja velük megbeszélni a házasélettel vagy a felnőtt érzelmekkel kapcsolatos dolgokat. Sajnos a szülők gyakran megfeledkeznek erről, és úgymond plüssmacinak használhatják a gyereket.

Minden történet válással végződik?

Itt az a nagy kérdés, hogy amikor válásterápiára jelentkeznek, akkor mindkét félben megvan-e a motiváció a változtatásra, pontosabban úgy, hogy együtt változtassanak a kapcsolatért. A motiváció kétféleképpen nem jelentkezhet: vagy úgy, hogy valaki úgy érzi, már túl sok esélyt adott a másiknak, és többet már nem tud, vagy mert az egyik fél egyszerűen nem érzi, hogy baj van. Ez gyakran a férfiakra jellemző, hiszen ők gyakran úgy gondolják, nekik megvan mindenük, például két szép gyerekük, egzisztenciájuk és így tovább. Míg közben a nőknek egész más hiányzik, mint mondjuk egy érzelmi társ, de akár a szexualitás is. A kapcsolat akkor újulhat meg, ha mindkét fél motivált, és hajlandó elegendő időt és energiát tenni a kapcsolatba.

Vannak párok, akik rendkívül viharosan válnak, és vannak, akiknél meg tud maradni egy jó együttműködés később is. Az megfogalmazható, hogy kik azok, akik “szépen” tudnak elválni?

Több dolog befolyásolhatja ezt, ilyen például a kötődési minta, ami nagyban meghatározza életünk számos aspektusát, így például azt is, hogy a párkapcsolatunkban hogyan tudunk működni. Ehhez tudni kell, hogy létezik biztonságos és bizonytalan kötődés: aki biztonságosan kötődik valakihez, az sokkal könnyebben tud elválni, leválni a másikról, mivel van saját magáról egy olyan képe, hogy ő szerethető, és önmagában jól van annak ellenére is, hogy a kapcsolat valamiért nem működik. A bizonytalanul kötődők közül a szorongó-ambivalensen kötődők nagyon ragaszkodnak a párjukhoz, aki ha esetleg közli, hogy ő szeretne elválni, akkor részükről egyfajta válaszként görcsös, már-már fullasztó ragaszkodás jelenik meg a kapcsolatban, ami aztán tovább rontja a helyzetet. Míg a szintén bizonytalanul, de szorongó-elkerülően kötődő ember az a típus, aki nem szereti a konfrontációt, azt fogalmazza meg, hogy neki fogalma sincs, mi baja a párjának, hiszen szerinte semmi gond nincs velük.

Aztán említhetjük a rugalmasságot, a változáshoz való alkalmazkodás képességét, ami egy temeprametumbeli jellemző. Ez egyrészt születésünk által meghatározott, ugyanakkor tanulható is. Ha valakiben megvan ez a képesség, akkor ő sokkal könnyebben elfogadja a negatív változásokat is, adott esetben a kapcsolat végét. Valószínűleg nehéz lesz neki, lehet, hogy padlóra is kerül, de fel fog állni, mert vannak rejtett erőforrásai. És itt jön a képbe az ‘énerő’, vagyis az, hogy mennyire tudja valaki jól mozgósítani a belső erőforrásait, a megküzdési stratégiái. Ez is nagyon fontos a ’jó’ váláshoz. Emellett szükséges egy nagy adag érzelmi intelligencia is, amivel tulajdonképpen felfogják azt az emberek, hogy mit is jelent a szeretet. Mi rendre megkérdezzük a klienseinktől, hogy hogy definiálnák a szeretetet, mit jelent számukra az, hogy szeretnek valakit? A görcsös ragaszkodás – amit már említettem – pedig nem szeretet. A szeretet az, hogy képesek elfogadni a másik döntéseit, és ha ez a döntés arról szól, hogy szeretne kiszállni ebből a kapcsolatból, akkor ezt tiszteletben tartják, és elengedik a párjukat.

Végül, de nem utolsó sorban az is közrejátszhat, hogy gyerekkorában ki milyen veszteségélményeket élt meg. Volt-e olyan veszteségélménye, ami traumatikus volt számára. A traumák nagyon sokszor időzített bombaként működnek: teljesen kerek, normális életet élhet valaki, majd, amikor jön egy ilyen helyzet, hogy a párja válni akar tőle, akkor aktivizálódik ez a trauma azáltal, hogy egy ahhoz hasonló emlékképet idéz elő az emberben. Ilyenkor tulajdonképpen egy traumatizált, szétesett gyerekké válik a felnőtt a válás küszöbén, és nagyon nehéz vele együttműködni.

Milyen traumákról beszélhetünk ebben az esetben? Ilyen mondjuk, ha az érintett fél szülei elváltak?

Nem feltétlenül csak erről, bár persze az is szerepet játszhat, hogy az ő szülei elváltak-e, ha igen, akkor hogyan, mennyire tudtak felállni ebből a helyzetből, mennyire tudták ők is mozgósítani az erőforrásaikat, milyen lett a gyerek kapcsolata az édesapjával és az édesanyjával a válás után, és a többi.

Parterapia
Fotó: Shutterstock/Puzzlepix

Ezek fontos tényezők, de nem kell feltétlenül válásra gondolni, mivel ez lehet akár tudatalatti szeparáció vagy veszteségélmény is, amit az érintett annyira kicsiként élt meg, hogy nem emlékszik rá. (Még olyanra is gondolhatunk ebben az esetben, hogy például a kórházban egy időre elválasztották az édesanyjától valamilyen kezelés miatt.) Az ilyen látszólag apróságnak tűnő dolgok is kiválthatnak az emberből a másik számára érthetetlen, értelmezhetetlen reakciókat.

A válásterápián foglalkoznak ezekkel a traumákkal? Mit ad pontosan a válásterápia?

A válásterápia szó, noha magában hordozza a terápiát, de nem pszichoterápia, vagyis nem arról szól, hogy analizáljuk a kilenseinket, vagy hogy mélyen vájkálunk a gyerekkorukban, korai élményeikben. Nekünk az a feladatunk, hogy segítsük a válási folyamat békés lezajlását. Nyilván, ha ilyesmire gyanakszunk, akkor szoktuk ajánlani, hogy kérjen egyéni segítséget akár pszichoterápia formájában.

A válásterápián a kapcsolat elejéről is szó esik, vagy csak a jelen állapotról?

Mindenképpen visszatérünk az alapokhoz, mert nagyon fontos arról is beszélni, hogy egyrészt milyen alapokra épült a kapcsolat, illetve mi lett ezzel az alappal. Másrészt nagyon fontos feltárni a kapcsolat erőforrásait is, hogy mi az, ami jó volt benne. Például, ha a házaspár tagjai szülőként jól működnek, akkor meg kell fejteni, hogy ezt hogyan lehet továbbvinni a válás után. Vagy, hogy milyen sérelmeik voltak, hiszen könnyen lehet, hogy a pár egyik vagy mindkét tagjának van olyan sérelme – akár tíz évre visszamenőleg is –, amit csak a szőnyeg alá söpörtek, és azóta is ott hever feldolgozatlanul. Ha ezeket mindkettőjükben kibogozzuk és feloldjuk egy válásterápián, akkor a gyerekek érdekében megtanulják, hogy a válás után miképp tudnak szülőként együttműködni. Szerintem ez az egyik legfontosabb a válásterápián. Ha ez nem történik meg, akkor az a nyugalom, amit a válástól reméltek, nem jön el, hiszen nem dolgozták fel a sérelmeket. Ez pedig nem jó sem a gyerekeknek, sem nekik. Ha lehet így fogalmazni, akkor az a jó válás, ha az anyai-apai szerep nem tűnik el a felek között, csak a férfi-női.

Akkor is érdemes válásterápiára jelentkezni, ha nincs közös gyermek?

Bár a válásterápia elsősorban abban segít, hogy a felek békésen elválhassanak, és képesek legyenek megtartani a szülői együttműködést, azt gondolom mindenképp célszerű feldolgozni a sérelmeket, mert ideális esetben az emberek úgy tekintenek a lezárult kapcsolataikra is, mint egy kincsre, ami adott nekik valamit, amit aztán magukkal vihetnek. Egy szakításnál azonban sokszor besározzák az egész kapcsolatot még akkor is, ha nincs gyerek, és így kincs helyett egy sárdarabot visznek tovább. Az a jó, ha mindketten tisztázzák magukban, hogy igen, szép volt a kapcsolat, és bár vége van, de egy részét továbbviszik, lekerekítik magukban, és megnyugvással továbblépnek. Ha nincs közös gyerek, ez akár egyéni folyamatban is történhet. Párosan talán azért hatékonyabb, mert jó látni, ahogy a másik is megnyugszik, a veszteségfeldolgozás közösen történik. Ami nagy különbség, hogy ha nincs gyerek, akkor az esetek többségében a feleknek nem kell többet találkozniuk az elválás után. Míg, ha van gyerek, akkor ideális esetben megvan bennük az az alapvető bizalom, hogy a kapcsolattartáson a másik szülő valóban vigyázni fog a gyerekre, és kellően törődik majd vele.

Hogyan lehet megfelelően kommunikálni, ha csak az egyik fél szeretne elválni?

Nagyon fontos az, hogy aki válni akar, és amikor ezt közli a másikkal, akkor ne az legyen az üzenet fő mondanivalója, hogy partnere ilyen meg olyan volt, vagy mert ezt és ezt csinálta a múltban, ezért válni akar. Ezek általában támadások, vagy legalábbis a másik így éli meg őket, és esetleg ellentámadásba is lendül, elindul a lavina, amit aztán nagyon nehéz lesz lezárni. A válásterápián abban segítünk, hogy a válást kezdeményező fél támadás helyett képes legyen megfogalmazni a saját érzéseit, hogy mi, miért esett neki rosszul. Hiszen az érzelmekkel senki sem vitatkozhat, míg egy adott történést teljesen különbözően élhetnek meg a házastársak. Nem az a lényeg, hogy igazságot tegyünk, hanem hogy mindketten megértsék a másik érzéseit. Így talán annak a félnek is könnyebb lesz megérteni, elfogadni a helyzetet, akit váratlanul ért a bejelentés.

Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Egy író azt állítja, Vilmos hercegnek volt pár internetes kapcsolata celebekkel