„A sors akarta, hogy nőként egy fúrótoronynál dolgozzak Irakban”

Az iraki olajkutatás legtöbbünk számára egy megfoghatatlan, távoli galaxisnak tűnik. De Resetár Anita testközelből tapasztalta meg, hogy milyen egy arab kultúrában, egy végtelenül maszkulin iparágban dolgozni, érvényesülni, és egyáltalán – nőként – létezni.

Hogy történhet meg az, hogy egy lány Békés megyéből elkezd a hazai olajiparban dolgozni, majd Irakig meg sem áll?

Ezt valamiért a sors akarta így. Mert én eredetileg katona vagy rendőr szerettem volna lenni, de a rossz szemem miatt sajnos erről az álomról le kellett mondanom. Így a Békéscsabán elvégzett geológus-technikusi szakképzésem után egyszer csak az olajiparban találtam magam – szinte egyedüli nőként. Eleinte nem vettek komolyan, és volt olyan főnököm, aki nem éppen a szakma rejtelmeire szeretett volna megtanítani… De kitartottam, és rengeteg munkával, első nőként felküzdöttem magam a csoportvezetői pozícióig. Ez számomra akkora büszkeség volt, hogy amikor nem sokkal ezután felmerült az iraki munka lehetősége, engem teljesen hidegen hagyott. Aztán mégis győzött bennem a kalandvágy, és nem bántam meg. Életem legjobb három éve következett.

Portre Resetar Anita Olajkutatas Irak 2
Fúróberendezés / Forrás: Resetár Anita

Hogy teltek az Irakban töltött napok? Hol dolgoztatok, hogy éltetek?

Amikor megérkeztünk Erbilbe, a repülőtérről egy sofőr vitt minket egyenesen a fúrásponthoz. A dekádokat pedig itt töltöttük, az iraki pusztában, a semmi közepén, a fúróberendezés és a szálláshelyünkként szolgáló tábor között ingázva. Mintha csak egy börtönben lettünk volna: konténerekben laktunk, és mindenfele szögesdrótok és fegyveres őrök vettek körül. Persze volt személyzet, akik gondoskodtak rólunk, főztek, mostak, takarítottak ránk, így nem szenvedtünk hiányt semmiben – de nem hagyhattuk el a tábort. Egy dekád harminc napból állt, ami azt jelenti, hogy egy hónapot töltöttünk Irakban, amit egy hónap szabadság követett itthon. Ez így nagyon jól hangzik, viszont amíg kint voltunk, megállás nélkül ment a fúrás. Így éjszakás és nappalos műszakokban váltottuk egymást, napi 12 órát töltve a torony mellett. A harminc napot végigdolgoztuk egyetlen egy szabadnap nélkül, nem voltak hétvégék, sem ünnepek – karácsonykor ugyanúgy zakatoltak a gépek, mint az év bármely más napján.

Portre Resetar Anita Olajkutatas Irak 3
A tábor / Forrás: Resetár Anita

Indokolt volt ez a nagy elővigyázatosság? Vagy ténylegesen veszélyben voltatok…

Azt nem tudom, mennyire volt indokolt, mindenesetre mi nem éreztük veszélyben magunkat. Viszont a kintlétünk utolsó időszakában történt, hogy az Iszlám Állam megtámadta a tőlünk körülbelül 80 kilométerre lévő Moszult, majd többfelé voltak robbantások, merényletek. Erbilben is, ahol – míg kint voltunk – lezárták a repülőteret két hétre. Akkor menekülési gyakorlatokon vettünk részt, és megmondták, hogy legyen mindenkinek összekészítve egy csomag a legszükségesebb dolgokkal, mint víz, útlevél, pénz. Mert hogyha szólnak, azonnal menni kell!

Féltél?

Nem. Szerintem sokkal rosszabb folyamatosan attól rettegni, hogy mi van ha…

Portre Resetar Anita Olajkutatas Irak 4
Menekülési gyakorlaton / Forrás: Resetár Anita

Itthon sem mindennapos nőként egy ilyen férfias közegben dolgozni, de egy arab országban még inkább szokatlan. Hogy kezeltek téged a kollégáid, vagy akár a helyiek?

Idő kellett, mire az egyiptomi és a helyi kollégák megszoktak. És nemcsak a jelenlétemet, hanem hogy felettesükként én diktálok. Ezt nagyon nehezen fogadták el, és előfordult olyan, hogy feladat lett volna, de a hajnali imáját megejtő kolléga ügyet sem vetett rám. Egyébként a fúrásponthoz volt kitelepítve számukra imaház is, ahova én nem mehettem be. Így mindig be kellett küldenem valakit, ha szerettem volna az éppen imádkozó – vagyis esetenként inkább csak alvó – kollégát munkára bírni. Olyan is előfordult, hogy a konyhán dolgozó fiatal helyi srác egy idő után elkezdett mindenhova követni és arról beszélt, hogy majd a felesége leszek. Szerencsére a magyar felettesem közbenjárásával gyorsan sikerült pontot tennünk az ügy végére. De ettől a néhány érdekes helyzettől eltekintve sokukkal nagyon jó, baráti viszonyom alakult ki az évek során.

Hogy lehet egy ilyen munka mellett párkapcsolatot fenntartani, családi életet élni?

Sehogy. Legalábbis nekem eddig nem sikerült. Pedig most már eljött az az idő, hogy nagyon vágyok egy tartós párkapcsolatra. De még nem találtam meg azt a férfit, aki tolerálná ezt a fajta munkabeosztást, hogy járom az országot, világot. Ezenkívül pedig az szokta kiverni a biztosítékot, mikor kiderül, hogy a munkában csak férfiakkal vagyok körülvéve. Érdekesmód nőként ez is sokkal bonyolultabb, mint a férfi kollégáknak. Egy nő sokkal családcentrikusabb, humánusabb, megértőbb, aki könnyebben elfogadja a párja távollétét. A gyerek kérdésről nem is beszélve – hiszen egyértelmű, hogy ha egyszer révbe érek és jön a gyerek, akkor ennek a munkának örökre vége. Márpedig abban biztos vagyok, hogy előbb vagy utóbb megtalálom azt a párt, aki mindebben partner lesz, és úgy fogad majd el, ahogy vagyok.

Biztos nem lenne neked könnyű végleg búcsút mondani ennek a munkának, hiszen csak rád kell nézni: az arcod szinte ragyog, ahogy beszélsz róla! Számodra mi ennek a szakmának a szépsége, ami miatt ennyire szereted?

Jól látod, mert nekem ez nem munka, hanem hivatás – az életem! Én soha nem tudtam volna elképzelni magam egy irodában, kiskosztümben és magassarkúban. Persze amennyire lehet, igyekszek nő maradni az adott körülmények között. De nekem kell ez a szabadság, a változatosság, és azok a kihívások, melyeket egy-egy megoldandó feladat állít elém. Én itt vagyok igazán önmagam…

Borítókép forrása: Resetár Anita

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Ami nincs az nem fájhat? Dehogynem. Tudj meg többet a babák fogzásáról!