Generációk nőttek fel a Disney-meséken, országtól függetlenül mindannyiunk gyermekkorában különleges helyet foglalnak el – épp ezért nem mindegy, kit és hogyan jelenítenek meg a képernyőn.
E cikk olvasói közül alighanem mindenki tudna legalább egy Disney-mesét és/vagy dalt megemlíteni, amit nagyon szeret, évtizedek óta folynak a stúdió produkciói a csapból is. Azonban pont azért, mert ekkora óriásvállalattá váltak, és emberek milliói nézik a rajzfilmjeiket, nagy a felelősségük abban a tekintetben, hogy mi hogyan jelenik meg bennük.
Nehéz kérdések
A Disney minden esetben vékony jégen táncol, amikor egy olyan mesét dob piacra, melynek hangsúlyos része a főszereplő(k) etnikuma, születési helye. Egyrészt rendkívül fontos küldetés, amit véghez visznek, hiszen alkotásaik által különböző országokat és kultúrákat ismertethetnek meg a nézőikkel (szándékosan nem gyerekeket írtam, hiszen a felnőttek is nagy számban nézik a meséiket), és a sokféleség ábrázolásával nyitottságra, elfogadásra nevelik őket, miközben szórakoztatnak is. Másrészt viszont azoknak is igazuk lehet, akik a “cultural appropriation” vagyis kulturális kisajátítás kifejezést emlegetik velük kapcsolatban (bár ez a magyar fordítás nem teljesen helyes), hiszen a cég mindig is nagy hasznot húzott más népcsoportok történeteinek ábrázolásából. Sokan felvonhatják a szemöldöküket, mondván, ez már túlzás, és csak a mai kor érzékenységének szüleménye, de gondoljunk csak bele: ha más etnikumok sztoriját mesélik el az ő bevonásuk nélkül, megvan a veszélye, hogy helytelenül, sztereotíp módon, nem autentikusan, sőt, talán sértően jelennek majd meg a vásznon az egyes karakterek. Például ha egy amerikai a magyarokról akarna rajzfilmet csinálni anélkül, hogy meg sem kérdezne minket a szokásainkról, hagyományainkról, csupán innen-onnan hallott sztorik és saját tapasztalatai alapján ülne neki a gyártásnak, nem biztos, hogy olyan eredmény születne, amivel mi itthon elégedettek lennénk. A “cultural appropriation” fogalom hangsúlyos része továbbá a már említett haszon, vagyis feltételezik, hogy a Disneynek fontosabb a pénzszerzés lehetősége, mint a helyes ábrázolásmód. Lássuk, milyen volt a stúdió hozzáállása a témához egykor és most.
Európában kezdődött minden
A Walt Disney stúdió hírnevét úgy alapozta meg, hogy híres európai mondákat és gyerekmeséket vitt a vászonra, az első az 1937-es Hófehérke és a hét törpe volt, mely a német Grimm-fivérek történetét vette alapul. A Pinokkió eredete olasz, A szépség és a szörnyeteg, a Notre-Dame-i toronyőr és a Csipkerózsika franciák, a 101 kiskutya, a Robin Hood Angliából származnak, Herkules története egyértelműen görög, míg A kis hableányt a dán Andersentől vették kölcsön.
A legelső Európán kívüli kalandok a Saludos Amigos és a Three Caballeros voltak 1942-ben és 1944-ben, előbbit nem adták ki magyarul, utóbbi A három lovag címet kapta. Mindkét rajzfilm Latin-Amerika látványosságait sorakoztatta fel, keverve az animált és a kamerával felvett jeleneteket. Megjelent benne a Titicaca-tó, az Aconcagua-hegy, gauchók és charrók (egyfajta mexikói cowboyok), dalok és táncok is. A Saludos Amigos célja egyértelmű volt – szorosabbra fonni Latin-Amerika és az USA viszonyát a második világháború alatt. Az egész estés Disney-rajzfilmek közül A dzsungel könyve volt a legelső, ami nem Európában vagy Amerikában játszódott, hiszen Maugli története Indiában kapott helyet, Kipling pedig maga is brit-indiai származású volt – azonban a karaktereket szinkronizáló színészek mindegyike amerikaiként látta meg a napvilágot.
Sokunk kedvenc Disney-meséi a kilencvenes években születtek, melyek közül rengeteg kalauzolt el minket más földrészekre és kultúrákba, így elmondhatjuk, hogy ekkor elindult egy törekvés. Noha a készítés során továbbra sem igazán kérdezték meg az adott etnikumok képviselőit – ekkor talán fel sem merült senkiben, hogy ez kézenfekvő lenne -, a próbálkozás mindenképp értékelendő. Ekkor született a Mulan (Ming-Na Wen által megszólaltatva), a Pocahontas (ahol a címszereplő hangja az amerikai őslakos Irene Bedard volt), az Aladdin, és Az oroszlánkirály. Az első kettőt rengeteg kritika éri a mai napig amiatt, hogy mennyire kevéssé voltak történelem- és kultúrahűek a készítők, és ide sorolhatnánk még a Tarzant is, ami 1888-ban játszódik, Afrikában, mégis egy szál színesbőrű szereplőt sem láttunk benne.
A kétezres évek és ami utána jött
Lilo és Stitch, Mackótestvér, A hercegnő és a béka – egyre-másra következtek az olyan produkciók, melyben egy kicsivel többet jelentett az adott kultúra, mint egy csinos háttér vagy néhány jól hangzó dal. Azonban a kritikusok először a Hős6ossal voltak elégedettek, hiszen nemcsak a szinkronhangok voltak kulturálisan helyénvalóak (a félig japán származású karaktert a való életben is hasonló gyökerekkel rendelkező színész szinkronizálta), hanem San Fransokyo épületeinek megjelenítése egy szerelmes levél volt az amerikai és a japán kultúra keveredéséhez, nagyon jó munkát végeztek a készítők.
A 2016-os Moana, ami nálunk Vaiana néven futott, a polinéz szigetvilágból merítette ötletét, és jól reprezentálta a szigetlakók kultúráját, mi több, a Mauit megszólaltató Dwayne Johnson maga is félig szamoai származású. A tavaly megjelent, Kolumbiában játszódó Encanto új színt vitt a stúdió munkáiba, hiszen minden eddiginél több olyan ember dolgozott rajta, akinek köze van a dél-amerikai kultúrához, kezdve a zeneszerző Lin Manuel Mirandától egészen a szereplők hangjaiig. A pozitív változás hátterében az áll, hogy a Disney egyre gyakrabban helyi érdekeltségű cégeknek adja ki a munkát, mely által biztosítva van az adott kultúra reprezentatív megjelenítése. Ha ez így marad, mellette pedig a Disney továbbra is parkolópályára helyezi a „megmentenivaló hercegnő”-sémát, sokkal többet fog tanítani a jövő gyerekeinek.
