Nemcsak viták nehezítették meg Harry herceg és szellemírója, J.R.Moehringer közös munkáját a Tartalék (Spare) című memoár kapcsán: a koronavírus-járvány és a bulvármédia megszállott boszorkányüldözése miatt csak hajszálon múlt, hogy nem hiúsult meg minden idők egyik legsikeresebb önéletrajzának megalkotása.
Új részletek láttak napvilágot Harry herceg és Tartalék című memoárja szellemírójának kapcsolatáról: J. R. Moehringer a The New Yorkerben idézte fel a volt sussexi herceggel való közös munka mélységeit és magasságait. Moehringer arról is beszámolt, mennyiben változtatták meg a bulvársajtóhoz való hozzáállását a sokszor órákig tartó Zoom-beszélgetések, s beismerte, hogy épp csak egy hajszálom múlt, hogy meghiúsuljon a közös munka a herceggel.
Tartalék: játszmák és kőkemény kitárulkozás a színfalak mögött
A bulvármédia szerint George Clooney mutatta be őket egymásnak, valójában a koronavírus-járvány kellős közepén keresték meg Moeringert Harry herceg ügynökei egy felkéréssel, amely szerint a volt sussexi herceg memoár írására adná a fejét, kell azonban valaki, aki papírra veti a gondolatait. A korábban André Agassi emlékiratain is dolgozó Moehringer azonban nem harapott rá azonnal a lehetőségre: nem volt benne biztos, pontosan mennyit akar felfedni Harry a memoárjában, nem mellesleg a járvány kellős közepén elkezdett munka miatt az a kérdés is megfordult benne, vajon mikor találkozhatnak először szemtől szemben, egyáltalán lesz-e rá mód a bizonytalan jövőben?
Csábította azonban, hogy Harry nem szabott meg konkrét határidőt, nem mellesleg azonnal megtalálták a közös hangot: Moehringer havernak („dude”) szólította a volt sussexi herceget, akinek végtelenül tetszett a baráti hangnem. Esszéjében a szellemíró őszintén ír arról, mennyire dühítőnek és frusztrálónak találta Harry történetét az első perctől fogva: az, ahogyan idegenek és közeli rokonok bántak vele, groteszknek tűnt számára.
Moehringer beleegyezett, hogy Zoomon tartsák a megbeszéléseiket, holott inkább a személyes találkozások híve. „Kíváncsi voltam, mi az igazi történet. Kíváncsi voltam, lesz-e köztünk kémia.” Lett, – állítja Moehringer, de nem akármilyen „téma” hozta közel őket egymáshoz: beszélgetéseiket Diána hercegné halála után huszonhárom évvel kezdték meg, Moehringer édesanyja pedig az első találkozás előtt nem sokkal hunyt el, így hamar kiderült, hogy a halott édesanyák iránti gyász kötheti össze a herceget és szellemíróját.
Kémia ide vagy oda, együttműködésük nem zajlott mindig a legsimább mederben: Moehringer emlékei szerint újra és újra visszatértek egy kegyetlen hadgyakorlat kitárgyalásához, amelyben azt szimulálták, mi történne, ha Harry terroristák fogságába esne.
Ugyan szimulációról van szó, a herceget ért kínzások nagyon is valóságosak voltak: egy földalatti bunkerbe hurcolták, megverték, éheztették, levetkőztettek, összességében tehát gyötrelmes stresszhelyzetbe kényszerítették. Végül odáig fajult a dolog, hogy Harry-t fojtogatták is, miközben aljas rágalmakat vágtak a fejéhez édesanyjáról, a megboldogult Diana hercegnőről. Még az álterroristák is érezték, hogy ezzel túl messzire mentek: a gyakorlat végén egyenként bocsánatot kértek a hercegtől.
A szellemíró visszaemlékezései szerint Harry újra és újra azzal a mondattal szerette volna lezárni ezt a fejezetet, amelyet ál-fogvatartói fejéhez vágott a gyakorlat végén, Moehringer viszont hamarabb pontot tett volna a történet végére. Az eredmény? Egy csaknem dugába dőlő együttműködés 2020 nyarán, hajnali kettőkor, – emlékszik vissza esszéjében az író együttműködésük legkritikusabb pontjára. Moehringer szerint ugyanis a memoár művészetének lényege, hogy a történet felét kihagyjuk a leírásból, így jobb híján arra kérte a herceget, bízzon benne és a könyvben. Harry szerencsére így tett, s lassacskán Moehringert is annyira beszippantotta a történet, hogy újra és újra emlékeztetnie kellett magát: „ez nem a te anyád, ez nem a te történeted.”
„Isten hozott a világomban”
Munkájuk nyugodt mederben haladt előre, s Harry pontról pontra egyre inkább megnyílt Moehringer előtt, mi több, legbelső baráti körét is bevonta „Zoom-buborékukba”: „Mindig van valaki, aki jobban ismeri a szerző életét, mint ő. Az én feladatom, hogy gyorsan megtaláljam az illetőt, és a legjobb tudásom szerint kikérdezzem.”
Ahogy csillapodott a járvány, Moehringer ellátogathatott Harry és Meghan montecitói otthonába, s hamar összebarátkozott a sussexiek fiával, Archie-val is. „Amikor nem náluk voltam, és nem telefonáltunk, éjjel-nappal SMS-eztünk… Megtiszteltetésnek éreztem Harry őszinteségét és elmondhatom, hogy sokszor meg is döbbentem rajta.”
Zoom-beszélgetéseik egészen addig nyugodt mederben zajlottak, amíg valaki kiszivárogtatta a könyv hírét a sajtónak. Noha Moehringer anonim szellemíróként szeretett volna részt venni a projektben, Harry-vel együtt ő is a kamerák és a média kereszttüzébe került: „Rossz volt a díjazásom, az életrajzom még a nevem is.”
Moehringer feje felett akkor csaptak össze igazán a hullámok, amikor a könyv hivatalos megjelenése előtt egy héttel annak spanyol változata „véletlenül” kikerült egy madridi könyvesbolt polcaira. A médiumok fordító csapatokat állítottak össze, akik spanyolról angolra ültették át a kötetet (természetesen rosszul), így az első változat a legkevésbé sem tükrözte azt, amit az író eredetileg papírra vetett. „Nem volt időm megrémülni. A legnagyobb probléma az volt, hogy amikor a könyv hivatalosan megjelent, a rossz fordítások nem szűntek meg. Megszaporodtak!”
Moehringer döbbenten és tehetetlenül szemlélte, ahogy a brit sajtó a saját narratívájának nyelvére fordítja szavait, s ahogy azok (kivéve a szövegkörnyezetükből) karikatúrává redukálódnak. A szellemíró azonban akkor rémült meg igazán, amikor a könyv megjelenésének környékén autóval üldözték őket a paparazzik, miközben a fiúkat óvodába vitték, sőt, az újságírók odáig merészkedtek, hogy egy nap arra lett figyelmes, valaki bemászott a telkére, s épp az ablakon keresztül nézi, amit épp csinál. „Keményen dolgoztam, hogy megértsem Harry megpróbáltatásait, és most hirtelen rájöttem, hogy nem értek semmit. Az empátia a tapasztalathoz képest semmi.”
Egy nap megosztottam Harry-vel a csalódottságomat. Jajgattam, hogy rólam szóló fikciók keringenek a neten. Lehajtotta a fejét és azt mondta: »Isten hozott a világomban, haver«.
Harry ugyan igyekezett segíteni bajba jutott barátjának, de úgy tűnt, mindkettejüket elsodorlja a bulvár lendülete, mielőtt még napvilágot látna a kötet. Aztán hirtelen fordult a kocka.
A hullámvölgyet óriási extázis követte, amikor megtudták, hogy lassacskán Guiness Rekord-közelségű eladásszámokat produkál a Tartalék eredeti változata. Az olvasókat igenis érdekelte Harry (eredetileg megírt) története, sokaktól kapták azt a visszajelzést, hogy őszintesége közelebb vitte őket ahhoz, hogy megértsék saját, diszfunkcionális családjukat, s sokaknak adtak vigaszt Harry szavai a saját szülőjük elvesztése iránt érzett gyászban.
Esszéje szerint Moehringer tisztában volt vele, hogy sokan felteszik majd a kérdést, miért választotta a herceg a nyers kinyilatkoztatást a visszahúzódás helyett? Harry-vel együtt bíztak benne, hogy az emberek belátják: azért, mert valaki más már beszélt helyette az adott témáról, s félreértette azt. A könyv megjelenése apropóján rendezett party-n Harry könnyes szemmel köszönte meg Moehringer kitartó munkáját, s kifejezte abbéli háláját, hogy napvilágra került az igazság: a saját igazsága.
Forrás: TheNewYorker.com
Borítókép forrása: Pacific Press/Getty Images
