A tehetség mindenkiben meglévő természeti kincs – fotóterápia a Down Alapítványnál

Közel harminc éves működése alatt, a családok segítése mellett a Down Alapítvány munkájának mindig is központi eleme volt az értelmi fogyatékossággal élők tehetséggondozása. Az alapítvány Fotóterápiás és Művészeti Műhelye is pontosan ezt a célt szolgálja, mi pedig március 21-e, a Down-szindróma világnapja alkalmából a művészetterápia témáját jártuk körbe.

A művészetet sokan sokféleképp definiálták már, nem is célunk most sorra venni ezeket, de az biztos, hogy a lényege a művész gondolatainak, érzéseinek, kreativitásának valamilyen formában való kifejeződése – legyen az egy szobor, egy festmény vagy egy ékszer. Mivel az értelmi fogyatékossággal élők állapotuknál fogva sokszor híján vannak a hagyományos „kifejezőeszközöknek”, mint például a gesztusok, a nonverbális kommunikáció vagy a beszéd, a művészet egy új eszközt ad a kezükbe, ezt pedig ők gyakran sikeresebben használják, mint a társadalom nem értelmi fogyatékos tagjai.

Miért pont a művészetek?

Dr. Gruiz Katalin, a Down Alapítvány elnökének Tehetség és értelmi fogyatékosság című írásából kiderül, hogy mi az oka annak, hogy az Alapítvány ekkora hangsúlyt fektet a művészetterápiára.

A tehetség „mindenkiben meglévő természeti kincs” írja, és az Alapítvány gyógypedagógusai ezt a tehetséget és kreativitást igyekszenek mindegyik kliensükben felfedezni. „Mi a titka az értelmi fogyatékos emberek megkapó művészetének, egyéni látásmódjának?” – teszi fel a kérdést az egyik alcímben, és ezen elgondolkozva közelebb kerülünk a művészetterápia lényegéhez: „Meglepő, hogy a korlátok, az úgynevezett értelmi képességek korlátai mennyire a lényeglátás irányába tolják az értelmileg sérült emberek megismerési, érzékelési és gondolkodási funkcióit.” A sérült emberek sokszor türelmesebbek, szorgalmasabbak, és máshogy látják a világot, mint a nem értelmi fogyatékos társaik, gyakran előforduló fizikai lassúságuknál fogva pedig jobban tűrik a monoton feladatokat. Mivel „kívül állnak a fősodor rohanó világán”, így érzékelésük, látásmódjuk lényegre törőbb. Fontos továbbá, hogy míg egy pedagógus figyelme rengeteg gyerek között oszlik meg, addig a gyógypedagógus szinte kizárólagos figyelmet tud biztosítani egy-egy értelmi fogyatékossággal élő  számára. Az oktatás a képességeihez igazodik, sokkal több időben és türelemben részesül, ezáltal jobban tud fejlődni. Ezek azok a kulcselemek, melyeknél fogva a művészetben sikeresek lehetnek a sérült emberek, és tehetségük kiaknázásra kerülhet – hozzátéve persze azt, hogy ezek az elemek egy nem fogyatékos embernél is pont ugyanígy működnének.

Fotóterápiás workshop az Empathy Caféban. Forrás: Down Alapítvány

A kreatív alkotás azontúl, hogy pozitív érzéseket vált ki az alkotóból, az önkifejezés elsődleges eszközévé válik, a sikerélmény fejleszti az önbizalmat, és még akár anyagi bevételt is jelenthet a művész számára, mely az önfenntartás felé vezető apró lépések egyike – hiszen tudjuk, hogy az értelmi fogyatékossággal élők munkaerőpiaci lehetőségei igencsak korlátozottak. Az általuk készített műalkotások, azok kiállítása pedig kapcsolódási pontot jelent a társadalom sérült és nem sérült tagjai között, remek érzékenyítési eszközök, és alkotóik ezzel befelé mozdulhatnak a társadalom pereméről.

A fotóterápia

Ahogy említettük, az Alapítvány szerteágazó szolgáltatásainak és munkájának egyik része a fejlesztés és a tehetséggondozás. A kreativitás segítségével való fejlesztés a bentlakásos intézményeikben, a napközi otthonjaikban, a Kézműves Műhelyekben és a Foglalkoztatási Centrumban valósul meg, különböző formákban. A tehetséggondozás egyik formája a fotográfián alapuló művészetterápia. A 2015 októberében indult program a Fotóterápiás és Művészeti Műhely keretein belül valósul meg, melyet Bege Nóra fotográfus és Sebestyén Diána gyógypedagógus vezetnek. A műhely munkája a beltéren és kültéren való fotók készítéséből, a kinyomtatott fényképek segítségével egyéb képzőművészeti alkotások létrehozásából és ezáltal a fogyatékossággal élő gyermekek és felnőttek fejlesztéséből áll. Az elkészült műremekek nem egy kiállítást megértek már országszerte, a résztvevők pedig a foglalkozásokon kívül számos kiránduláson, táborban jártak már, sőt, még a Szigeten is szerveztek közösségi festést. A szervezőkkel beszélgettünk.

Forrás: Down Alapítvány

Mik voltak a kezdetek, hogyan indult a Műhely?

Bege Nóra: Ez egy hosszú történet. Sajtófotósként kezdtem dolgozni, és a Baltazár Színházhoz kerültem egy anyagot készíteni. Valahogy beleszerettem az egészbe és a sérült színészekből is álló Baltazár fotográfusa lettem. Itt ismerkedtem meg Gruiz Katalin lányával, Janzsó Cecíliával. Ott kezdtünk először képzőművészeti dolgokat csinálni, egy csomó színdarab úgy készült, hogy szinopszisszerűen fotókat készítettem, és egy alkalommal mondták, hogy ők is nagyon szívesen fotóznának. Közben egy komoly négyéves képzés során megszereztem a Magyar Művészetterapeuták Egyesületének szocioterápiás képesítését, és ekkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy hogyan tudnám csoportban használni a fotográfiát. Megkerestem Katalint, akinek nagyon tetszett az ötlet, pályáztak is az Alapítvánnyal a MOL egy művészetterápiás pályázatára, ebből pedig vettünk egy fényképezőgépet. Ezután kezdtem el felépíteni, hogy hogyan tudnak a résztvevők minimális technikai tudással fényképezni, érzelmeket kifejezni a képek által.

Sebestyén Diána: A már említett pályázat hozott össze minket, és ekkor kezdtük el szervezni a csapatunkat.  Már az induláskor lett két felnőtt és egy gyermekcsoportunk is. Én eredetileg a szervezés részét csináltam, például biztosítottam, hogy az eszközök rendelkezésre álljanak, hogy a srácoknak legyen kísérője, aki elhozza őket a Művészeti műhelybe. A táborok szervezése is az enyém; az egy összetettebb feladat, hiszen nagyon sok helyre visszük a tagokat, többek között a tengerhez is eljutottunk. A terápia során, ahogy haladtunk előre az időben, behoztam pár plusz képzőművészeti technikát a fotózáson kívül, mivel én festek is. Például az akvarellt, vagyis a vízfestést sikerült bevezetnünk, mert van néhány olyan résztvevőnk, aki ezzel a technikával nagyon jókat tud alkotni, gyönyörűen használja a színeket. Maga az akvarell is egyfajta terápia, hiszen a szétfolyós technika miatt szinte „saját akarata van”, és ezt nem mindenki tudja elfogadni.

Hogyan épült fel a terápia?

B.N.: Az alap váza megvolt a művészetterápiás módszernek, de a többi tulajdonképpen gyakorlat közben alakult ki, rájuk alakítottam ki az egészet. Először portrékat készítettem róluk, egymást fényképezhették, utána a kinyomtatott képekből rajzolhatták meg a saját világukat. Később különböző helyszínekre mentünk fotózni, ezekből pedig alkotásokat készíthettek az órákon. Ez az alapja az egésznek, hogy mindig más a témakör. Kirándulás közben nagyon sok különleges kép készül, amiket fotóként is kiállítottunk már, de grafikai alapanyagként is használhatóak. A második év végén jelentkezett egy fotóklub, akikkel együtt kiállítást készítettünk: Down Alapítvány műhely-tagok használták fel a klub fotóit alkotásaikban.

Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy mivel a résztvevőink annyira szeretik a művészeteket, menjünk el múzeumokba, élményt gyűjteni. Ekkor volt a Frida Kahlo kiállítás, ebből készült el a Frida-anyagunk, aminek nagyon komoly nemzetközi sikere lett, de nem ez volt az egyetlen, hiszen volt már kiállításunk sok kávézóban és a Nemzeti Színházban is.

Forrás: Down Alapítvány

Ez azért fontos, mert nagyon komoly visszajelzés a fogyatékossággal élő embereknek. Egyrészt az, hogy érdekeset tudnak alkotni. Másrészt amikor a külvilág meglátja ezeket a különleges képeket, nem az jut először eszükbe, hogy „Fú, ezt sérültek csinálták!”, hanem egyszerűen tetszik nekik és eleve az alkotásban találnak egy értéket.

Tehát egyfajta érzékenyítő lehetőség is rejlik benne?

B.N.: Igen, ez volt az egyik cél, hogy egy komoly érzékenyítő, illetve integrációs folyamat része lehessen az, hogy képzőművészeti kiállításokat csinálunk és megünnepeljük az alkotókat. Van olyan, aki vásárolt is már tőlünk képet, például a Transzplantáltak Egyesületének részére szervezett aukción az egyik alkotás hetvenezer forintért kelt el.

Hogyan hat a résztvevőkre ez a műhely?

B.N.: Egyrészt a közösség összetartó erejét emelném ki, hiszen nagyon komoly barátságok alakultak ki az alkotók és a családok között is. Másrészt azt, hogy a fotózás nagyon sokat segít a koncentrációban. Amikor a kezükbe adom a gépet, adok egy korlátot is azzal, hogy mondjuk ötöt exponálhatnak nyolcvan helyett, így ők döntik el, mi legyen az az öt dolog, amit nagyon szeretnének lefényképezni. Külön részleteket figyelnek meg a világból a fényképezés által, amiket amúgy nem néznének meg, persze ez nem csak a downosok, hanem bárki számára fontos és érdekes feladat lehet. Azt gondolom, hogy azon kívül, hogy még nyitottabbak lettek az alkotásra, a koncentráció fejlesztésében segít a legtöbbet.

Forrás: Down Alapítvány

Az elmondottakból úgy érzem, hogy mindig túljelentkezés lehet a műhelybe, hogyan választják ki a résztvevőket?

S.D.: Nincsen felvételi folyamat, minden jelentkezőnek igyekszünk olyan lehetőséget biztosítani, ami az ő számára megfelelő, akár életkorban, akár csoportban, illetve időbeosztásban. A gyerekcsoportunk azért „gyerek”, mert iskolába járnak, hiába múltak el sokan közülük 18 évesek, de ugye ők hétköznap nem tudnak jönni. Mindenkit úgy integrálunk be egy csoportba, hogy az neki megfelelő legyen. Senkit nem utasítunk el, ez az alapállás, és igény szerint növeljük a foglalkozások és a csoportjaink számát. Persze nem lehet túllőni a célon, a maximális csoportlétszám az 10, legfeljebb 14 fő, akikkel produktívan lehet foglalkozni.

A nyári tábor mintegy záróakkordként szolgál a műhelynek, ez mindig máshol van?

B.N.: Több helyszínen voltunk már, háromszor a Balatonnál, kétszer a Vértesben, illetve Cegléden is. Azonkívül, hogy közös játékok, tanulás, beszélgetések, filmnézések vannak, napi kétszer tartunk művészetterápiás foglalkozást – egy fotós és egy képzőművészet órát. Sokat játszunk a Dixit kártyával, ami rengeteget segít abban, hogy az érzelmeket a vizualitással összekapcsolják.

S.D.: A tengernél csodálatos fotók készültek, a parton pedig homok segítségével festettek, tényleg fantasztikus volt az egész.

Forrás: Down Alapítvány

Keressétek fel a Műhely Facebook oldalát, ahol további csodás munkákat nézhettek meg, és betekinthettek az alkotás folyamatába is.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Kórházban töltötte az éjszakát II. Erzsébet – Ez volt az oka