Vérköpés, fekete-fehérre maszkírozott, félelmetes arcok, magastalpú csizmák, szegecses gitárok és 50 évnyi siker – ez a glam rock legismertebb együttese, a KISS, mely 1973 óta töretlen sikerrel működik. Hogyan, honnan indult ez a különleges banda?
A rockzene színes világában mindenki megtalálja a számára kedves bandákat, egyeseket a Metallicához hasonló pörgős power metal zenekarok ejtenek rabul, mások a Pink Floyd vagy a Deep Purple balladái nélkül nem tudnak élni – nekem pedig a KISS volt az, amibe tizenpár évesen beleszerettem. Még úgy is, hogy a Spotify lejátszási listámon a négy fekete-fehérre festett arc Taylor Swift és Ed Sheeran társaságán kénytelen osztozni. A különc „srácok” – akik már hetvenes éveiket tapossák – külön helyet foglalnak el a szívemben, ez adja e cikk apropóját. És még ha sok olvasónak ismeretlen is a zenekar, ez a szám biztosan nem:
Mint sok sikersztori – például a filmipart meghatározó Hollywood alapítása – a KISS együttes története is Magyarországról indult, hiszen az alapító tagok közül kettőnek is vannak magyar felmenői. A basszusgitáros és énekes Gene Simmons Chaim Eugene Witzként látta meg a napvilágot Izraelben 1949-ben, ide menekült ugyanis édesanyja, a koncentrációs tábort is megjárt, jándi születésű Kovács Flóra, és édesapja, a szintén magyar Witz Ferenc. A fiatal magyar pár aztán 1955-ben elvált, és a kis Chaim édesanyjával az Egyesült Államokba költözött, ahol a fiút nevét persze nehezen tudták kiejteni. Így középső nevének rövidítéséből és édesanyja vezetéknevéből alkotott új nevet magának, attól fogva Gene Kleinnek hívták. Aztán amikor rockzenei babérokra tört, a Gene Simmons művésznévvel ismerte meg a világ. Gyökereit sosem felejtette el, a mai napig beszél is magyarul, és nyelvtudását rendre megcsillogtatja, főleg akkor, amikor hazánkban lép fel – legutoljára tavaly nyáron jártak itt.
Az énekes-gitáros frontember Paul Stanley Amerikában született Stanley Bert Eisenként, felmenői között viszont találunk orosz, lengyel és magyar származású zsidókat is, Simmonshoz hasonlóan. Hallásproblémákkal küzdött gyermekkora óta, de ez nem akadályozta meg abban, hogy teljesen odalegyen a zenéért. Tizenhárom éves volt, amikor egy akusztikus gitárt kapott a szüleitől, bár öröme nem volt felhőtlen, mert ő elektromosat szeretett volna. Művészeti középiskolát végzett, és csodás kézügyessége ellenére mégsem a grafikusi pályát választotta.
Ők ketten gyerekkoruk óta bolondultak a rock’n’rollért, és húszas éveik elején ismerkedtek meg egy közös zenésztárs által. A Wicked Lester volt az első együttes, melyben közösen zenéltek, ahol majdnem sikerült is kiadniuk egy lemezt, ám minden próbálkozásuk befuccsolt. Paul és Gene szemmel láthatólag jobban vágyott a sikerre és az áttörésre, mint másik két zenésztársuk, így befejezték a közös munkát. A Rolling Stone magazint böngészve bukkantak rá Peter Criss (eredetileg Criscuola) hirdetésére, a tapasztalt dobos munkát keresett magának. A katolikus neveltetésben részesült srác szülei állítólag nem nézték jó szemmel, hogy fiuk mennyire rajong a világi zenéért, főleg Elvisért, viszont úgy gondolták, ez a kisebbik rossz – a nagyobbik egy rosszhírű bandához való tartozás volt. Így támogatni kezdték a kis Peter zenei karrierjét, és az egyik karácsonyra egy dobszettel lepték meg. Bandáról bandára járt, mígnem Gene felhívta őt a hirdetését látva, és arról faggatta, hogy vékony-e, hosszú-e a haja, tud-e énekelni és honnan származik. A válaszok valószínűleg elnyerték a basszusgitáros tetszését, mert bevették őt az épp kialakulóban lévő bandába.
A trió aztán elkezdett összecsiszolódni, próbáltak, amikor csak tudtak, mellette pedig mind főállásban dolgoztak is, hogy valamiből eltartsák magukat. A dalaik és hangzásuk mellett a külsejükre és koncertjeik látványvilágára is nagy figyelmet akartak fordítani, nem volt céljuk, hogy egy szokványos rockzenekar legyenek. David Bowie, Alice Cooper, a New York Dolls és Screamin’ Jay Hawkins voltak a példaképeik, így nem volt kérdés, hogy jelmezt és sminket öltenek majd fellépéseik alkalmával. Egy, a barátaiknak tartott szilveszteri buliban debütáltak, és ekkor döntötték el, hogy kell egy negyedik ember is – így csatlakozott hozzájuk a szólógitáros Paul David Frehley, akit egy meghallgatáson fedeztek fel maguknak. A negyedrészt indián srác iskolája legjobb sportolói közé tartozott, és ez, valamint a zene mentette meg az életét valamelyest. „Azok, akikkel felnőttem, már vagy halottak, vagy sitten vannak” – nyilatkozta egyszer, hozzátéve, hogy míg a többi kortársa balhékba keveredett, ő otthon volt és gitározni tanult. A fent említett meghallgatás tökéletesre sikerült, két héttel később fel is hívta őt a banda.
Miért pont KISS?
A névválasztás mindig sarkalatos pont, legyen szó egy márkáról, könyvről, filmről vagy egy együttesről, hiszen ha rosszul dönt az ember, talán a siker útjába áll egy kimondhatatlan vagy unalmas név. Criss egy alkalommal feldobta a Lips nevet, ebből pedig Stanleynek eszébe jutott, hogy legyenek „Kiss”, vagyis csók. Meg is rajzolta a logót, amelynek két szögletes S-betűje az egykori német náci párt SS-ére hasonlított, de állítása szerint neki ez soha meg sem fordult a fejében. A világ nagy része is így volt ezzel, ám Németországban kicsit máshogy néztek ki a plakátjaik, ott az együttes neve Kizz-nek olvasható. Egyébként a pletykák ellenére semmilyen mögöttes tartalom nem rejlik a KISS név mögött, hiába próbálták egyesek időről időre ráfogni, hogy valamiféle rövidítésről, mozaikszóról van szó.
A név után jöhettek a jelmezek, az első fellépésükön (1973. január 30-án) még csak egyszerű, feliratos pólókban, fekete nadrágokban és erős arcfestéssel álltak színpadra Queensben, a Popcorn nevezetű klubban. Három fizetővendég volt rájuk kíváncsi, és a siker továbbra is váratott magára. Az együttes azonban nem adta fel, különösen Gene volt eltökélt.
Ha nem foglalkoztam volna annyit a dolgokkal, már szétmentünk volna, de én mindent elkövettem, annak érdekében, hogy együtt maradjunk. (…) Szerepelni akartam, ennyi az egész.
1973-ban számos New York-i klubban zenélhettek, egyre növekvő közönség előtt, lehetőségük nyílt felvenni egy ötszámos demószalagot is, de még mindig nem jött meg az áttörés. Simmons ekkor úgy döntött, kibérel egy koncerttermet két másik, akkoriban már ismertebb együttessel, kifizeti az ő gázsijaikat is, csak legyen, aki előtt játsszanak, és hátha megjelennek ügynökök, szakmabeliek is. Így is lett, ott volt a közönség soraiban egy ismert producer, Bill Aucoin is, aki a látottak hatására felajánlotta a srácoknak menedzseri szolgálatait. Még az év novemberében felvették első nagylemezüket, és szilveszterkor a Blue Öyster Cult előtt játszhattak előzenekarként. Félórás műsorukban már visszaköszöntek olyan elemek, amelyek azóta is a színpadi show részei – például Gene tűznyelő száma.
Az 1975-ös évtől kezdve lett igencsak népszerű a KISS, akik addigra tökélyre fejlesztették arcfestésüket és jelmezeiket. Gene lett a Démon, Paulból Starchildot maszkíroztak, a gitáros Frehley felvette az Ace művésznevet és űrpilóta lett, Criss pedig a macska. Egyre több ember volt kíváncsi a koncertjeikre, ezt látva egy koncertalbumot is piacra dobtak. Az 1976-os Destroyer című nagylemeztől kezdve nem volt megállás. Az azóta eltelt időben 20 stúdióalbumot, kilenc koncertalbumot és rengeteg válogatást jelentettek meg, és a tagok – akik közül ma már csak Simmons és Stanley játszik a KISS-ben, Crisst és Frehley-t Eric Singer és Tommy Thayer váltották a csapatban – szólólemezeket is készítettek.
Az első legtöbb aranylemezzel rendelkező amerikai zenekarnak számítanak, 2014-ben felvételt nyertek a Rock and Roll Hall of Fame tagjai közé, 1999-ben film is készült róluk Detroit Rock City címmel és a mai napig aktívan koncerteznek, bár épp a búcsúturnéjukon vannak.
Forrás: Szántai Zsolt – Váry Zoltán: Dressed To KISS, ITT
