„Végül is a mesék az életről szólnak, az én életem pedig a mesékről”

Mi köze a valóságnak a mesékhez, hogy mutatja meg a mese a valóságot?

Volt egy híres és bölcs király, aki nem csak híres és bölcs volt, hanem púpos és sánta is. Nagyon csúnya volt. Élete vége felé kihirdette, hogy nagy-nagy kincset ad annak a festőnek, aki őt megfesti. Eljött az első jelentkező, és egy gyönyörű szép portrét festett. Viszont semmi köze nem volt a valósághoz. Jött a második, az még gyönyörűbbet festett, de annak se volt semmi köze a királyhoz. Nagyon felmérgelődött a király, s azt mondta, hogy most már tényleg csak az jöjjön, aki jól lefesti, különben a feje porba hullik. A harmadik festő végül lefestette olyannak, amilyen igazán volt: félprofilból, hosszú palásttal, a vállán egy puskával. Végül is a valóságot festette meg, hiszen ott volt a púp is – csak nem látszott a puskától –, és ott volt a sánta lába is a palást alatt. A való életben is minden nézőpont kérdése, a mesék megmutatják, hogy mikor és hogyan váltsunk perspektívát.

Hogy lett neked ilyen „mesés” életed?

Mi meséken nőttünk fel a húgommal; nálunk mindenki mesélt, úgy családi történeteket, mint meséket. Aztán amikor újságíró lettem, akkor tovább meséltem, egy teljesen másik műfajban. Majd miután megszületett a lányom, akkor tértem vissza újra a népmesékhez. Akkoriban volt egy nagyon nehéz időszakom, és éreztem, hogy dolgoznom kell magamon. Felvettem a kapcsolatot Boldizsár Ildikóval, a Metamorphoses meseterápiás módszer megalkotójával, és elkezdtem képezni magam ezen a vonalon. Hat évvel ezelőtt, végül lezártam minden egyéb munkámat, és azóta csak a mesékkel foglalkozom.

Hogyan változtatta meg az életedet a mese?

Teljes életmódváltást eredményezett, és egy többszempontú rálátást adotta világra. A mese lényegében egy keret, amiben ugyan fixen történnek a dolgok, viszont általában minden szereplő más és másképp éli meg a történteket. Nekem ez lehetőséget adott arra, hogy minden szereplő bőrébe bele tudjak bújni, és minden szerepben el tudjam képzelni magam. A mesehősök útját követve pedig át tudjak lépni a problémáimon, meg tudjam haladni az elakadásaimat. Kilépve ebből a mesei keretből, a saját életemben is képes vagyok arra, hogy egy-egy helyzetet bármilyen szempontból, bármilyen nézőpontból értékeljek.

Ez gyakorlatilag önterápia is?

Abszolút. A mese komoly önismerethez vezetett engem; például arra késztetett, hogy ne csak azzal a felemmel foglalkozzam, ami szép, amit mások felé is mutatok és amit szeretek, hanem az olyan tulajdonságaimmal is, amelyeknek a létezését nem is tudatosítottam magamban, mert tudat alatt valahol azt gondolhattam, hogy azok rossz vonások. Andersen egyik meséjében például van egy szürke egér asszonyság, és sokáig azt gondoltam, hogy minden meseismeretem mellett, ez a mesevilág legnegatívabb figurája. Ez az egér borzasztó ellenszenves volt nekem, a mesében folyton szervezkedik, kavar, de végül is be kellett látnom, hogy az ő igaza is egyfajta igazság. Elkezdtem elemezni, hogy ez bennem mi lehet, hogy nyilvánulhat meg. Amikor ezt feldolgoztam, és megtaláltam magamban ugyanezt a működést, átalakítottam, és rájöttem, hogy ez nem is annyira negatív dolog, sőt: egy idő után már pozitívan tudtam ezt értékelni, ez szerint működni, fesztiválokat, képzéseket szervezni. Mi más lenne ez, ha nem önterápia?

Meseterapeutaként hogyan tudsz másokon segíteni?

Én alkotó-fejlesztő meseterápiát alkalmazok. Ez azt jelenti nagyon röviden, hogy amíg a kliens a mesében a történettel együtt halad előre, addig ő maga is alkot: ő fejezi be a mesét vagy éppen énekel, rajzol közben, esetleg főz, saját érzelmi tartalommal tölti fel a mesét és tudatosítva őket, feloldódhatnak az „elakadásai”.

A gyerekekkel történő alkotó-fejlesztő foglalkozások mind csoportosak és mindig prevenció jellegűek, a mesetáborokban vagy az osztálytermekben ezt alkalmazom. Ezek a foglalkozások mindig a megelőzést szolgálják. Míg én mesélek, ők belső képeket alkotnak, ez egyfajta révület, melyet mesehallgatási transznak nevez a szakirodalom. A foglalkozást mindig egy alkotó munkával majd beszélgetéssel zárjuk, ahol megbeszéljük, ki érezte már magát valaha úgy, mint valamelyik mesehős, került-e valaha hasonló helyzetbe, hogy oldotta meg a hasonló szituációkat. Eközben ők értékítéletet és értékrendet tanulnak, dönteni tanulnak, megtapasztalják, hogy mi a helyes vagy helytelen. Én soha nem mondom meg, hogy mi jó és mi nem, de a végén a csoport mindig eljut egy közös igazsághoz.

Melyik életkorban milyen típusú mesék az optimálisak?

Három-négyéves kor alatt nem nagyon beszélünk meséről, kisgyerek korban még inkább csak mondókázás, testtudatosítás történik, rövid versikék által; illetve már ilyenkor is jól működhetnek az úgynevezett énmesék, amelyben a szülők a gyerekkel történt napi eseményeket dolgozzák fel, valamilyen mesei formában. Ezt követően jönnek az állatmesék és hatéves kortól a tündérmesék – ehhez már kell egy bizonyos fajta érettség. Kamaszkorban következnek a novellamesék, legendamesék, ördögmesék, azok a műfajok és mesetípusok (pl. a dilemma mesék), amelyekkel a fiatalok a koruknak megfelelően azonosulni tudnak.

Ma, amikor a kisbabáknak is tévén, YouTube-on és Netflixen mutatják a szülők a rajzfilmeket és animációkat, van még igény a klasszikus mesékre?

Tény, hogy egyre nehezebb elérni a kamaszokat a meséken keresztül, különösen azokat, akik nem meséken nőttek fel. Ha bemegyek egy 8. vagy 9. osztályba meghívott mesemondóként, akkor látványosan megbotránkoznak, hogy mit akarok én ott, lerí róluk a tömény érdektelenség. Időbe telik rávezetni őket arra, hogy igenis, a mesék nekik (is) szólnak, hiszen a mese régen a felnőttek műfaja volt: régebben kalákákban mondtak meséket, általában az idősebbek meséltek a fiatalabbaknak. Ilyenkor célzok arra, hogy ők is megtudhatják azokat a titkokat, amelyek a mesékbe vannak bekódolva. Ezen a ponton általában már veszik a lapot. Majd felteszek néhány találós kérdést, mert ahhoz, hogy ezeket megfejtsék, ki kell zökkeni a szokásos gondolkodási folyamatból, ilyenkor másképp aktivizálódik az agy. Innen pedig már csak egy lépés a mese.

Miért fontos a mese a gyerekek életében?

Nagyon fontos, hogy a gyerek képes legyen a mesét belső képekben levetíteni: hogy mutat a királykisasszony, milyen a selyemrét vagy az üveghegy, hogy lehet úgy száguldani egy paripán, mint a szél…? Ezt az élményt veszi el a tévé, mert ott passzívan befogadja a gyerek, amit lát. A Hófehérkét például már annyiszor láttuk, hogy az szinte mindenkinek egy rövid hajú, kék-sárga ruhás lányként él a képzeletében, s ezáltal elveszik a belső képi világ. Amiben fontos szerepet játszanak az élőszavas mesélések, de még a fennhangon olvasott mesék is, az a játékos olvasás- és írássegítés, bátorságnövelés, szorongásoldás, csapatépítés, szórakozás, az anyanyelvi és más kultúrák megismerése, az önbizalom, képzelet és fantázia erősítése.

Az iskolában hogyan és mire lehet(ne) használni a mesét?

A mesematek foglalkozásaim nagyon népszerűek a gyerekek körében, ez egy „mesés” matekórát jelent a gyakorlatban. Rengeteg olyan mese van ugyanis, amelyben a szereplők osztozkodnak valami fölött, és ezek segítségével kiváló szöveges, törtszámos feladatokat lehet megoldani. A gyerekek imádják a matematikának ezt a fajta megközelítését, decemberben meghirdettünk egy ilyen foglalkozást 22 gyerek részére, és 180-an jelentkeztek. Végül nekem is osztani-szorozni kellett, hogy át tudjam szervezni a programomat úgy, hogy minél többen részt tudjanak venni. De akár más tantárgyat is lehet „mesésen” tanítani, történelmet, földrajzot vagy akár biológiát.

Felnőttekkel is foglalkozol?

Igen. Egyre többen fedezik fel, hogy a mese nem csak a gyerekeknek való. A felnőttek esetében szintén az alkotó-fejlesztő meseterápiát alkalmazom, egyénileg és csoportokkal is dolgozom. Ezeken kívül ez év januárjától Dr. Kádár Annamáriával közösen vezetjük a Rózsát nevető mesés önismereti csoportokat. Mivel erre nagyon nagy az igény, jövő év elején ismét elindítjuk majd.

Kijelenthetjük, hogy a mese gyógyító erővel bír?

Én nem szoktam ezt így mondani, annál is inkább, mert ekörül komoly viták zajlanak. Nem a mese gyógyít, hanem maga a mese bejárása, a mesével való foglalkozás folyamata idézheti elő a kívánt változást, elmozdulást.

Mesék mindig is voltak, mikortól kezdték el ezeket tudatosan, gyógyításra is használni?

Már akkor tudatosan használták, amikor még létezett a közösségi élet, hogy átadják az életbölcseleteket, én úgy szoktam mondani, hogy életrecepteket a fiatalabb generációknak. De Jungtól kezdve egyre nagyobb teret nyert a terápiák során is, a tanítványai közül is többen kutatták a meséket, az álmokat és a köztük lévő összefüggéseket.

Könyveid jelentek meg magyarul, angolul, románul és nemsokára németül is. Ezek általában bizonyos témák alapján összeállított mesegyűjtemények. Te magad is írsz meséket?

Sok saját mesét írtam, de azokat (még) nem publikáltam. Eddig hét könyvem jelent meg három különböző nyelven, ezek a válogatások, újramesélt népmesék. Viszont a gyűjteményeket sem egyszerű összeállítani, mert nehéz kitalálni, hogy az emberek milyen meséket olvasnának szívesen. Írtam már cicás mesekötetet, egy másik könyvembe szeretetről szóló meséket válogattam össze, de idén két nyelven jelenik meg egy lányokról, lányoknak szóló kiadvány, és készül egy kutyás, egy karanténtörténetes és egy nagy meglepetés könyv is.

A mesék mellé mi minden fér még bele az életedbe?

Jóformán csak a mesékkel foglalkozom. Mesetáborokat, fesztiválokat, Aranykulcs táborokat szervezek, írok, mesélek. Végül is a mesék az életről szólnak, az én életem pedig a mesékről.

Ha nem a mesékkel, mivel foglalkoznál?
Kertész lennék, esetleg szakács vagy bűvész. Mindenképpen valamilyen kreatív munkát végeznék.