Kortárs színészkollégáival összehasonlítva bátran mondhatjuk, hogy Törőcsik Franciska sokszínű munkássága kiemelkedik a tömegből. Játszott már zenés-táncos produkciókban, de az abszurd sem áll tőle távol, így egészen egyedi alkotásokkal szerez örömet közönségének. A színésznőnek már önmagában a neve is rendkívüli: míg édesanyja azért választotta a nemesi keresztnevet, mert az letűnőben volt a kilencvenes években, addig vezetéknevéhez már akkor pozitív társítások tartoztak, amikor ő még el sem kezdte a színész szakmát. Törőcsik Franciskával gyermekkori filmélményeiről, a névrokonához, Törőcsik Marihoz fűződő emlékeiről és új filmjéről, az októberben debütáló Cicaverzum című alkotásról beszélgettünk.
Coloré: Idén hatodik alkalommal kerül megrendezésre a Budapesti Klasszikus Film Maraton (BKFM), amelyen több mint száz, részint klasszikus, magyar film közül válogathatunk kedvünkre. A rendezvény szervezői idén sem feledkeztek meg a 2021-ben elhunyt Törőcsik Mariról, akit a Külvárosi legenda c. filmben láthatunk a mozivásznon. Tudnivaló, hogy Marival a Swingben és a Mészáros Márta-féle Aurora Borealisban is dolgoztatok együtt, de kezdjük talán az elején: melyik a legelső (film)élményed vele kapcsolatban?
Törőcsik Franciska: Szerintem a Körhinta lehetett! Akkoriban még nem nagyon fogtam fel a film jelentőségét, csak évekkel később, amikor visszanéztem. Ekkor esett le, hogy „tyű, igen, ezt valóban odarakták az alkotók”! Sokan kérdezgették tőlem egy időben, hogy nem akarok-e nevet változtatni, de mivel nem vagyunk rokonok, soha nem gondolkodtam rajta, ahogy azon sem, hogy össze leszünk hasonlítva. Nem féltem ettől, sőt! Nagyon szeretem a vezetéknevem és boldog vagyok, hogy sok, szép dolog kapcsolódik hozzá a szakmámban.
Ha már a Körhintát említetted: tudnivaló, hogy Törőcsik Mari másodéves egyetemista korában kapta meg a film főszerepét, amely nemcsak az országos, hanem a világhírt is elhozta számára. Az a feltételezésem, hogy elképesztő sikere azóta is követendő példa lehet az egyetemista színészeknek, főleg afféle összehasonlítgatás („Bezzeg a Mari ennyi idősen már…”) apropóján. Mit jelentett számodra Törőcsik Mari pályakezdőként?
Soha nem hasonlítgattam az utam máséhoz, szerintem az ő életútjának (a hatalmas tehetsége mellett) az is része volt, hogy egy olyan érába és közegbe született és került bele, ami a leggyönyörűbb karrierutakat hozta ki egy tehetségből. A Film Maratonon lesz például egy „magyar dívák” szekció, amelyen Törőcsik Mari, Tolnay Klári és Tasnády Fekete Mária filmjeit láthatjuk. Velük kapcsolatban méláztam el azon: olykor hihetetlen, hogy ezek a színésznők miféle élet- és karrierutat jártak be, hiszen a sikerük (a mostani világra levetítve) körülbelül Palvin Barbi ismertségével mérhető össze, ezt ma egy magyar színésznő nehezebben éri el.
Mit tanultál, lestél el Maritól a közös munka során? Van olyan dolog, amit a mai napig hasznosítasz a forgatásokon?
Az Aurora Borealisban azt éreztem, zsákutca lenne, ha megnézném a Mariról készült kópiákat, de persze, volt olyan, hogy Márta (Mészáros Márta rendező, – a szerk.) átküldött egy-egy jelenetet, mert volt egy mozdulata Marinak, amit szeretett volna viszont látni az én játékomban is. Nekem ott az volt a célom (mivel annyi idő telik el a két történetszál között), hogy hiteles és személyes legyek, s ha mindkét alakítás valid, akkor tud a nézőben összeérni a történet.
A Swingből viszont van egy emlékezetes élményem: amikor beindult a kamera, olyan szintű koncentrációt és kisugárzást láttam tömörítve Mariban, hogy egészen lebilincselő volt őt nézni. Azt érzékeltem, hogy ebben az emberben benne van a szakma minden csínja-bínja, ötvözve a tehetséggel, s egy olyan speciális kapcsolata van a kamerával, hogy egészen különleges pillanatoknak voltam szemtanúja.
Törőcsik Mari kapcsán gyakran előkerül az az anekdota, miszerint a színészet szeretete a nagyapja által üzemeltetett kis moziban kezdődött nála, ahol sok filmet látott és elbűvölték a híres színésznők. Veled ki szerettette meg a film, a mozi világát?
Édesapám igazi filmrajongó, anno gyakran vitt minket különböző művészmozikba, volt például, hogy beültünk egy azerbajdzsáni dokumentumfilmre, amit bevallom, kamaszkorom hajnalán csak közepesen tudtam értékelni, de következőnek a Száll a kakukk fészkére című filmet néztük meg, ami nagy hatással volt rám. Ezáltal a Disney-filmek ugyan kimaradtak, de kaptam helyette ezer más élményt. A mesék még várhatnak!
Anyukámnak is voltak kedvencei, például a Picasso kalandjai: ezt a filmet egy időben évente legalább egyszer megnéztük. Olyasfajta humor van ebben az alkotásban, ami igazán ritka! Szerintem nem túlzás azt mondani, hogy ehhez a filmhez köthető a humor iránti függőségem, hiszen rengeteg olyan infantilis poén (is) van benne, ami egy gyerek számára is érthető, aztán a korommal párhuzamosan kezdtem el megérteni egyre több dolgot a film művészi értékeiből vagy a történelmi mondanivalójából. A Picasso kalandjai lényegében az egyik olyan „alap” filmélményem, ami hosszú éveken át végig kísért.
Az interjúra készülve fedeztem fel, hogy az 1949-ben bemutatott Mágnás Miskát például csaknem tízmillióan látták a moziban, míg az Állami áruház c. alkotást 6,7 millióan. Ezzel szemben a 2022-ben bemutatott Toldi, a mozifilmre 28 ezren, a Nyugati nyaralásra 83 ezren váltottak jegyet. Mivel magyaráznád ezt a kontrasztot?
Ott kezdődik a történet, hogy mostanra van otthon három, négy, öt streaming-szolgáltatónk, s azokon egy hétről hétre frissülő, óriási paletta jobbnál-jobb filmjei között válogathatunk. Kapásból eltűnt emiatt az a vágy az emberekből, hogy „Istenem, el kell menni a moziba, mert ha most nem nézzük meg ezt a filmet, ki tudja, mikor láthatjuk legközelebb.” A streaming-szolgáltatók oldalán ígyis-úgyis fent van hónapokig minden, akkor minek rohanni?
Emellett azt gondolom,
a mostani gazdasági helyzetben sokan nem engedhetik meg maguknak, hogy beüljenek a moziba,
megvegyenek egy kétezer forintos popcornt és kifizessenek egy költséges parkolást, mindezt úgy, hogy lehet, nincs is már erejük moziba menni, mivel hulla fáradtak, hiszen rengeteget dolgoznak. Jelenleg azt látom, hogy itthon sokakat ez tart vissza a mozizástól.
A közösségi élmények varázsa is eltűnőben van: azt veszem észre, hogy az emberek jobban szeretnek otthon, a négy fal között filmezni. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy annyi információ ömlik ránk nap mint nap, ami között nagyon nehéz a felszínen maradni. A TikTok videók hadában egyre inkább szétmorzsolódik a gondolkodó, értelmes emberek tömege! Ez a világ nem kedvez annak, hogy egy filmet tízmillióan megnézzenek, ugyanakkor a műfaj soha nem volt még olyan érvényes, mint most!
Miket szeretnél megnézni a BKFM idei felhozatalából?
Nagyon kedvelem az abszurd műfajt, így talán nem meglepő, hogy ebből a szekcióból válogattam: a Bádogdobot ugyan régebben már láttam, de valamiért megfogott és kíváncsi vagyok, mit mond nekem a történet ma.
Szeretem a japán kultúrát is, így kíváncsi vagyok Kinuyo Tanaka alkotásaira is. Filmrendezőnők rövidfilmjeire is szeretnék beülni, hiszen ahhoz, hogy valaki nagy művésszé válhasson, el kell kezdeni valahol! Kíváncsi vagyok, hogy a befutott rendezőnők, így például Elek Judit vagy Enyedi Ildikó mivel és hogyan indították a pályafutásukat. Egy Latabár-filmet is szeretnék megnézni, úgyhogy jó lenne beülni a Mágnás Miskára vagy az Állami áruházra! Érdekel a Tóth Endre-féle Semmelweis film is, hiszen nemsokára debütál Koltai Lajos víziója is az orvosról, így az jó előzménye lehet ennek a produkciónak.
Azt gondolom, hogy a Film Maraton rendkívül jó lehetőség arra, hogy a Z generáció is megismerkedhessen a klasszikus magyar és külföldi filmekkel: nem tudom például, közülük hányan látták a Jézus Krisztus szupersztárt (amit idén ráadásul a Bazilika előtt, ingyenesen vetítenek), de biztos vagyok benne, ha megnéznék, elindulna iránta a rajongás egy újabb hulláma! Ezek ráadásul felújított kópiák, tökéletes kép- és hangminőséggel, így azt gondolom,
itt jócskán el lehet kezdeni beszippantani magunkba a filmkultúrát!
Október 19-én kerül a mozikba Szeleczki Rozália legelső nagyjátékfilmje, a Cicaverzum: ennek főszerepében láthatunk legközelebb viszont. Hogy talált meg a szerep, s miért döntöttél úgy, hogy részt veszel ebben a nem mindennapi történetben?
A Cicaverzum többek között az Inkubátorprogram támogatásával tudott leforogni. Úgy gondolom, különleges, egyedi világú film lesz sok humorral és mélységgel, s bízom benne, hogy a nézők is értékelik majd, hogy valami újat, valami szokatlant látnak.
Rozival már kétszer dolgoztam együtt, s nagyon megkedveltük egymást, barátok lettünk. A jó kapcsolatunknak és annak köszönhetően, hogy nem tudtam „lebeszélni” őt arról, hogy nekem adja a főszerepet (hiszen lényegében rám írta azt), nem volt kérdés, hogy el fogom játszani. Külön öröm, hogy Rozi megengedte, hogy jobban belefolyjak az alkotófolyamatba, mint általában egy színész szokott.
A filmmel kapcsolatban egy helyen úgy fogalmaztál: „a művészet akkor fejlődik, ha fel merjük vállalni a saját ízlésünket, víziónkat, ahogy ezt Szeleczki Rozália és csapata tette.” Milyen víziót képvisel Rozália, s milyen tekintetben tudtál ezzel azonosulni?
Egyrészt nagyon tetszett az az őrült ötlet, hogy az abszurd romantikus vígjáték műfajával szeretne kísérletezni és nem egy közhelyes történetet akar létrehozni.
Másrészt nagyon hittem Roziban, hiszen az eredmények is igazolják a vízióinak létjogosultságát: megvan a tehetsége és tudása ahhoz, hogy jó történetek jöjjenek ki a kezei közül. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak vitáink, de a végén mindig győzött az igazság. Ha Rozi meggyőzött, mindig el tudtam fogadni az érveit, elvégre ez az ő története, de nekem kérdéseket kell feltennem ahhoz, hogy jól el tudjam játszani a szerepet. Nagyon jó, ha rendezőként valaki nem egy egóharcos, hanem képes befogadni az inputokat, s csapatmunkaként fogja fel az egész munkafolyamatot. Rozinál ebben nem volt hiba!
Ha jól értem, ennek köszönhetően gördülékenyen ment a munkafolyamat…
Igen, de persze nehéz volt, hiszen óriási volt a vállalás! Ahhoz képest, hogy milyen minőséget szerettünk volna elérni, igazán sok jelenetünk volt egy napra, és volt, hogy fárasztó napjaink voltak. Viszont alapvetően mindenki hitt ebben a filmben, és fontos volt számára. Azt is mindannyian éreztük, hogy ebből a történetből ki tudunk hozni valami maradandót. A közös ügy mindenkit összetartott, s a csapaton belül volt egy olyan alaphangulat, ami miatt örömmel érkeztünk a forgatásra.
Látva a trailert és elolvasva a film előzetes tartalmát muszáj feltennem a kérdést: alapvetően milyen kapocs fűz a cicákhoz?
Igazság szerint van két macskám, és imádom őket! Büszke is vagyok rájuk, mert nagyon jól neveltek, kedves, odaadó állatok! A Cicaverzumban persze nagyon szakmai kellett legyen a viszony köztem és a macskák között, hiszen ezeknek a cicáknak nagyon nagy koncentrációra volt szükségük ahhoz, hogy el tudják végezni a feladataikat, nem lehetett őket mondjuk csak úgy megsimogatni! Egyébként nemcsak nekik, hanem nekem is trénerhez kellett járnom, hogy úgy sikerüljön a munka, ahogy kell.
A felvételek során volt egy „fő” cica és két dublőrcica, s mindannyian különböző „szuperképességekkel” rendelkeztek: az egyikük arra volt kiképezve, hogy egy ponton leverje a mézet az asztalról, a másikuk óriási káoszt csinált az íróasztalomon csettintésre, a harmadik macsek pedig nagyon szépen le tudott feküdni egy kézjelre. Ugyan nem tűnik annyira „szupernek” ez a képesség, de azért neki is jutott pár snitt a történetből!
Mindezt megspékelve Patkós Marci hangjával, el sem tudom képzelni, micsoda végeredményre számíthatunk…
Bizony! Érdekesség ezzel kapcsolatban, hogy Marci rendkívül komolyan vette a munkát és óriási segítség volt, mert amikor csak tudott, bejött a felvételekre. Mivel a filmen minden látszik (így például az is, kihez beszél az illető, felveszi-e a szemkontaktust a másikkal stb.) fontos adalék, hogy Marci szinte végig jelen volt és a legszűkebb helyekre is bepréselte magát, hogy igazi párbeszéd alakuljon ki köztünk. Rendkívül jó fej volt, hogy ekkora örömmel vetette bele magát a munkába, egyúttal sokat imprózott is a macska mozgására, ami külön ízt ad majd az egésznek.
Mit jelent számodra a Cicaverzum, s kiknek ajánlanád a filmet?
Számomra óriási kaland volt a Cicaverzum, amely valójában arról szól, mennyire nehéz a mai világban (főleg akkor, ha gyermekkori traumával küzdünk) a párkeresés. A film abszurd vonulata pedig azért fontos, mert a világunk is az! Ezzel együtt viszont nyitva akarjuk hagyni azt a kérdést, valóban beszél-e a cica, vagy csak Fáni képzelte úgy: ezt döntsék majd el a nézők!
A Cicaverzum mellett mikben láthatunk viszont a közeljövőben?
Jelenleg forgatjuk a TV2 Hazatalálsz című sorozatának második évadát, így azt nemsokára már a nézők is láthatják. Nemrég befejeztük a Hunyadi című sorozat egyéves forgatását is, s túlzás nélkül mondhatom, hogy ez a legnagyobb munka, amiben eddig szerepeltem. (Egy 180 napos forgatásról van szó, amiből 35 napot tölthettem a szettben.) Óriási kihívás volt Brankovics Mara szerepe, hiszen külföldi színészekkel dolgozhattam együtt, kellett szerbül és törökül is beszélnem és meg kellett tanulnom lovagolni is. Elképesztő volt egy ilyen szuperprodukcióban részt venni, bízom benne, hogy a nézők is szeretik majd. Nemsokára pedig kezdődik a Hogyan tudnék élni nélküled forgatása, amiben az izgalmas történet mellett táncolni és énekelni fogok majd, így már alig várom, hogy elkezdődjön a munka!
