Szovjet munkatáborban született, diplomata lett Bécsben – interjú Schaffhauser Ildikóval

Egy pufajka kabát ujjába bugyolálták 1949 decemberében, hogy meg ne fagyjon a hideg szovjet télben, így vitték haza szülei a három hónapos csecsemőt Donbaszból a közel kétezer kilométerre lévő Nagyváradra. A magyar és német gyökerekkel és identitással rendelkező Schaffhauser Ildikó karrierjét és életét mindvégig a kultúra határozta meg: a német-angol szakos tanári diploma megszerzése után fordítóként, majd évtizedekig tévés és rádiós újságíróként dolgozott, végül diplomata lett Bécsben.

Szovjet munkatáborban jött a világra 1949 őszén. Hogy kerültek a szülei a Donyec-medencébe?  

1945 januárjában kezdték begyűjteni a németeket Erdélyben és a Partiumban, de még nem lehetett tudni, hogy milyen céllal. Az akkor alig húszéves anyám Brassóban élt a szüleivel, apám pedig Nagyváradon lakott, ő még a 18-at sem töltötte be. Mindkettőjüket a lakhelyükhöz közeli gyűjtőhelyekre vitték, mindössze egy hétre való ruha és élelem lehetett náluk. Innen állatszállító vagonokkal vitték őket a Szovjetunióba, a jelenlegi (még) Ukrajna területén lévő Donbaszba, a szénbányákhoz. A német nevük miatt kerültek mindannyian a munkatáborba, nemcsak a szüleim, hanem a két nagyapám is. Anyám Brenndörfer Erna, apám Schaffhauser Árpád – nem véletlen a híres vízesésre emlékeztető név, mert ők elmagyarosodott svájci származású család voltak. Apám alig tudott németül, a munkatáborban tanulta meg a nyelvet. Fűtetlen barakkokban szállásolták el őket, és csak annyit mondtak nekik, hogy „szkoro damoj”, vagyis, hogy nemsokára hazamennek. Ebből aztán másfél hónap híján öt év lett.  

Schaffhauser Ildikó
Kép forrása: Schaffhauser Ildikó

Ekkor már ismerték egymást a szülei, vagy csak a munkatáborban találkoztak?  

A kemény körülmények – a hideg, a rossz élelmezés, a nehéz földalatti, fizikai munka – miatt sokan meghaltak, és az alacsony létszám végett három év után kezdték összevonni táborokat. Apám és anyám így kerültek egy helyre.  

A munkatáborban a nők ugyanolyan munkát végeztek, mint a férfiak?  

A nők is keményen robotoltak, de ők nem robbantottak, hanem a csilléket tologatták.  

Várandóssága alatt az édesanyja ugyanúgy dolgozott tovább, mint előtte?  

Igen, sőt, amikor hathónapos terhes volt, beomlott a bánya, és két napon keresztül hónaljig érő vízben várta sorstársaival együtt, hogy kiszabadítsák őket. Csodagyereknek is tartottak, hogy ezt édesanyámmal túléltük.  

Milyen körülmények között született?  

Kórházban jöttem a világra, Rovenkiben, 1949. szeptemberben. Ugyan kilenc hónapra, de a mostoha körülmények hatására mindössze 1600 grammal.  

December elején felszámolták a munkatábort, ami közel kétezer kilométerre volt erdélyi otthonuktól. Hogy tudtak megtenni egy ekkora utat a szülei egy három hónapos babával?  

Egy pufajka kabát ujjába bugyoláltak, hogy ne fagyjak meg, abban hoztak haza. A határnál, Máramarosszigetnél megkérdezték tőlük, hogy hova akarnak menni: Németországba vagy haza? Úgy döntöttek, először a szülőkhöz mennek, később pedig, ha úgy alakul, akkor utaznak tovább Németországba. Fogalmuk sem volt, hogy milyen helyzet uralkodott Romániában, nem tudták, hogy akkor már teljesen le volt zárva az ország. Így Nagyváradra mentek, ahol három hónappal később apámat elvitték katonának két évre, mintha az öt év munkatábor nem lett volna elég…  

Ismer még másokat, akik Önhöz hasonlóan munkatáborban születtek?  

Persze. Hetvenezer németet, illetve német nevű embert vittek el, ott azért alakultak kapcsolatok. Később a brassói német iskolában is voltak olyan osztálytársaim, öten is, akik ugyanabban a munkatáborban születtek, ahol én.  

A közös múlt egy életre szóló kapocs is?  

Nem intenzív kapcsolattartás ez, mert ők kitelepedtek Németországba, de e-mailen időnként kommunikálunk, illetve az érettségi találkozókon látjuk egymást.  

Mennyi idős volt, amikor megtudta, hogy hol és hogy kezdődött az élete?  

Olyan nyolc-kilenc éves lehettem, amikor az iskolában a hős szovjet katonákról tanultunk. Annyira lenyűgöztek a hőstetteik, hogy otthon is elmeséltem, mennyire csodálatosak voltak ezek az emberek. Felszabadították az országokat. A szüleim akkor mondták el nekem, hogy mi is az igazság a szovjet katonákról, és akkor hallottam először a születésem körülményeiről is. Korábban soha nem beszéltek róla, mert nem mertek… akkor buggyant ki belőlük a múlt, de a részletekbe akkor sem mentek bele. Csak később, miután férjhez mentem, a férjem nyaggatására kezdett apám mesélni azokról az időkről: borzasztó körülmények közt éltek, különösen 1947-48-ban, amikor rettenetesen hideg és nagy éhínség volt, halomra haltak az emberek körülöttük. Hagyták a tetemeket megfagyni a szabadban, majd egymás mellé állították, és addig nem szállították el, míg meg nem telt egy kamion.

A történtek után sem változtatott nevet, a családneve ma is német, a keresztneve pedig magyar…

Nekem dupla identitásom van, én német kultúrájú magyar vagyok. Német kultúrájú, mert német oktatásban részesültem az óvodától kezdve egészen az egyetemig, többnyire németül is írok, de a család nyelve mindig magyar volt. Dupla gyökérrel egyébként nem volt mindig könnyű, mert teljesen nem fogadott be egyik közösség sem: a német azért nem, mert magyar vagyok, a magyar pedig azért nem, mert német vagyok. Megtanultam ezzel élni, mert én én vagyok: magyar és német egyszerre.  

Az egész élete a német kultúra köré szerveződött, hiszen német-angol szakot végzett, volt újságíró, rádiós és tévés szerkesztő, majd diplomata Bécsben. Tudatosan építette a karrierjét, vagy inkább a véletleneknek köszönhetően alakult így?  

Eredetileg tanári pályát képzeltem el magamnak. Nagyon szerettem olvasni, írogattam is, német nyelvű lapokban publikáltam, de az egyetem után végül egy külkereskedelmi vállalathoz kerültem tolmács-fordítóként. Négy és fél évvel később aztán adódott egy pályázati lehetőség, a Román Tévé és Rádió (TVR) német nyelvű műsorai számára kerestek munkatársakat. Megpályáztam mindkettőt. Bodor Pál főszerkesztő megkérdezte, hogy rádiózni vagy tévézni szeretnék inkább, és én a televíziót választottam. 1978 szeptemberétől – öt év megszakítással – 2009 májusáig dolgoztam a német nyelvű adásnak.

interjú
Forgatáson az USA-ban 1993-ban, Karl May könyve, Az Ezüst-tó kincse nyomában / Kép forrása: Schaffhauser Ildikó

Mi volt ennek a három évtizednek a legemlékezetesebb történése?  

1985-ben a Román TV-ben megszüntették a magyar és német nyelvű adásokat, azzal az ürüggyel, hogy alacsony a vízállás az erőművekben, ezért áramhiány miatt esténként csak két órányi román nyelvű tévéműsort tudnak sugározni. Így kerültem át a Rádió német adásához, egészen 1989. december közepéig. Akkor kezdődtek a tüntetések Bukarestben. Amikor a Ceaușescu házaspár helikopteren megszökött, és a tüntető tömeg elárasztotta az utcát a Rádió előtt, a felfokozott hangulatban Renate Storch kolléganőm kijelentette: nagyon sajnálja, hogy nincs egy Ceaușescu portré a szerkesztőségben, mert akkor lenne mit kidobni az ablakon. Az utcán lőttek, rajtunk kívül alig volt valaki az épületben, így mi olvashattuk be élő adásban, hogy győzött a forradalom. Ekkor határoztuk el Renateval azt is, hogy újraindítjuk a német nyelvű tévéadást. December 25-én, azon az éjszakán, amikor kivégezték a diktátor házaspárt, a Román TV négyes stúdiójában voltunk. Nem tudtunk hazamenni, mert ropogtak a fegyverek odakint. Hajnal körül aztán beérkezett a stúdióba a videókazetta Ceaușescuék kivégzéséről…  

Mi történt abban az öt évben, amíg nem tévézett és rádiózott?  

2002 és 2007 között Bécsben dolgoztam a Román Követség kultúrtanácsosaként.  

Hogy lett diplomata?  

A bécsi román nagykövet ismert engem, mert sok olyan rendezvényen forgattunk a német adás számára, ahol Románia kormánya képviseletében ő volt jelen. Ő hívott fel 2001 decemberében, hogy lenne-e kedvem Bécsben dolgozni. Eleinte vonakodtam, mert nagyon szerettem a tévés munkámat, ráadásul soha nem foglalkoztam diplomáciával, és tartottam attól, hogy nem tudnám csinálni. De 2002 áprilisában mégis úgy döntöttem, megpróbálom, mert azért a kihívásokat is szerettem.  

Mi volt a feladata?   
Miután megérkeztem Bécsbe, a teendőket megbeszélendő, behívott a nagykövet. Mondtam neki, hogy úgy gondolom teljesíteni a megbízást, hogy nemcsak a román kultúrát, hanem Románia kultúráját mutatom be, tehát a kisebbségekét is. Beleegyezett, és ennek az egyezségnek köszönhetően aztán meghívhattunk Bécsbe erdélyi magyar és szász tánccsoportokat, énekkarokat, ruhatervezőket, zenészeket, festőket. De volt görög, örmény és albán est is. Igyekeztem megmutatni, hogy Románia egy multikulturális ország. Egyébként ez idő alatt két pozíciót töltöttem be: egyrészt a követség kultúrtanácsosa, másrészt a Bécsi Román Kulturális Központ igazgatója voltam. Szoros kapcsolatban álltam a Collegium Hungaricummal, a bécsi magyar kulturális intézettel, és sok közös programot szerveztünk együtt.  

Mit tart a legnagyobb bécsi sikerének?  

Egyrészt, hogy bemutathattam a Romániában élő kisebbséget kultúráját, másrészt a Böhmischer Praterben felállíttattam egy máramarosi, faragott 10 tonnás kaput, ami a mai napig ott áll. Itt találkoztak május első vasárnapján az Ausztriában élő románok, egész napos kulturális programokat szerveztek, az óhazából meghívott előadókkal. Gondolom, remélem, ma is folytatják ezt az identitásőrző tevékenységet.  

Galbács Pállal
Egykori szerkesztőségi kollégájával, Miklós Ervinnel (bal oldalon) és férjével, Galbács Pállal (jobb oldalon) / Kép forrása: Schaffhauser Ildikó

Most már nyugdíjas, az erdélyi Illyefalván él férjével, az RTV magyar adásából ismert Galbács Pállal…

Igen, és mondhatni, ma már a magyar énem van túlsúlyban. Sepsiszentgyörgyi újságírókkal négy évvel ezelőtt megalapítottuk a Székelyföldi Magyar Újságírók Egyesületét. Pályázatokat írtunk ki, riporttábort szerveztünk, kiadtunk két könyvet (a Gúnyhatártés a Múltból jövendőt), jelenleg a harmadik köteten dolgozunk. Mint tudjuk, Magyarország önmagával határos, részei a szomszédos országhoz kerültek, de a közös múlt összetart. És a világszerte szétszéledt honfitársaink is megmaradtak magyarnak – zömmel. Ezt bizonyítják a könyveink is. Ennyit az Ildikó részemről, ha már az előbb a nevemről kérdezett.

Mit gondol, mennyiben befolyásolták az életét a születése körülményei?  

Nem tudom, de az biztos, hogy van bennem egy kifejlett túlélési ösztön, amit az anyatejjel magamba szívtam a bölcsőben.  

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Így épít a nemet mondás művészete – 3. rész