Magasságok és mélységek – nem is találhattak volna találóbb szóösszetételt a nevezett film készítői Sterczer Hilda gyászfeldolgozó történetének. Vele készült interjúnkban őszintén mesél arról, hogyan dolgozta fel párjának, gyermekei apjának elvesztését, mennyiben hátráltatta a folyamatban a média, s erős hitkrízis után hogyan talált vissza önmagához és Istenhez.
Coloré: A Magasságok és mélységek talán egyik legfájdalmasabb pontja (természetesen Erőss Zsolt halálán túl), hogy mennyire nem volt tekintettel a média a veszteségére. Hogy viseli most az alkotás kapcsán felélénkülő médiafelhajtást?
Sterczer Hilda: Akkor, amikor Zsolt meghalt, nem tudtam megvédeni magam. Anno, Zsolt lábának amputálásakor azt tapasztaltam, hogy a média megállíthatatlanul jön. Amikor megpróbáltuk hárítani az érdeklődést, neki arra az volt a válasza, hogy „jobb letudni, megfelelni nekik, utána majd el fognak menni.” Ezzel az attitűddel álltam ott akkor is, amikor ő meghalt.
Időközben aztán megtanultam, hogy igenis, van választási lehetőségem, és mondhatok nemet. Most úgy vagyok ezzel a médiafigyelemmel, hogy tudom, melyik orgánumnak mondok igent egy felkérésre és mikor, s főképp kinek mondom azt, hogy nem. Így látom biztosítottnak, hogy azok az értékek, amiket el szeretnék mondani és hangsúlyozni, azok meg is hallgattatnak.
Az Önök története nemcsak a végikifejlet, hanem a kezdet miatt is érdekes, hiszen a kétezres évek közepén egy társkereső oldalon találkoztak, majd első randevújuk a Grossglockneren volt Ausztriában… Mi volt az első benyomása Zsoltról?
Igen, abszolút megvan, ahogy megyünk ki estefelé a Grossglocknerre. Zsolt az autó hátsó ülésén, összegömbölyödve aludt, én meg csodálkoztam, hogy hát ez a férfi egy kismacska, nem hópárduc! (Nevet.) Nagyon szimpatikus volt, hogy amikor rá került a sor a vezetésben, simán felvette a szemüvegét (én is szemüveges voltam, de az első randimon biztos, hogy nem vettem volna fel, mert égőnek éreztem), nem volt benne semmi manír. Nagyon őszinte, mindenféle sallangoktól mentes ember volt, és sosem akart másnak látszani, mint ami.
Mindketten rendkívül kemény, céltudatos személyiségek (voltak), okozott ez súrlódásokat Önök között a hétköznapok során? Egyáltalán: hogy teltek azok a hétköznapjaik, amikor Zsolt otthon volt?
Igen, Zsolt nagyon kemény vezető volt a hegyen, de a hétköznapokban egyáltalán nem ez volt a jellemző. Inkább kicsit „Pató Pál uras” hozzáállás volt az övé: „ráérünk arra még, majd kész lesz a ház karácsonyra, vagy a következőre!”. Ott nekem kellett egy kicsit a tervezői énemmel jelen lenni, és egyengetni a dolgokat. A hegyen is szépen kiegészítettük egymást, és a magánéletben is.
Köztudott, hogy Ön is kiváló hegymászó, férje véleménye szerint saját nemében a legjobb. A gyerekek érkezésekor (érthető módon) felhagyott a mászással: visszatért azóta ehhez a szenvedélyéhez?
Olyan hegyre már nem, és nem is fogok. (Hilda két, nyolcezres csúcsot is megmászott a Himalájában, – a szerk.). Itt, az Alpokban is vannak csúcsok, s ezeket a gyerekekkel együtt másszuk: mostanság 2500 méteres csúcs volt a maximum, amin megfordultam. Hiányoztak, hiányoznak a hegyek, de most már azt szoktam mondani, hogy a Hópárduc Fejlesztő Falmászás (a Zsolt tiszteletére létrehozott alapítványban mozgás- és figyelemzavaros gyerekek fejlődését segítik a hegymászás elsajátítása által – a szerk.) az új Himalájám: van benne elég csúcs és kihívás, úgy érzem, ez bőven megteszi.
Miután Zsolt elhunyt, volt Önben olyan, hogy „soha többé rám sem nézek még egy dombra sem”? Haragudott a hegyekre?
Nem, abszolút nem! Hegymászóként pontosan tudtam, hogy ez a kockázat – különösen az expedíciós típusú hegymászásnál – adott. A hegy nem akar senkit megölni, de sajnos magasak a kockázati tényezők.
A film alapjául szolgáló kötetben (A Hópárduc felesége) nyilvánvalóvá válik az Ön Istenhite, egyben leírja, hogy hitkrízisen ment át a férje halála után. Hogyan alakult akkor, s milyen most a kapcsolata Istennel?
Mondhatni, hogy addig egy gyerekes naivitású istenhitem volt: Isten mindentől megvéd, (még az is benne van a Bibliában, hogy minden hajszálat számontart), mi rossz történhetne velem? De valójában ez egy bukott világ! Ezt viszont át kellett kereteznem magamban. Ebben segített a pszichológusom, Tapolyai Emőke, aki egy keresztény pszichológus.
Amikor megérkeztem hozzá először, ezzel kezdtem: tudom, hogy miért halt meg a férjem (fizikálisan), de Isten miért engedte ezt meg? El kellett fogadnom azt, hogy a halál nagyon is valós. Végül igenis, oda tudtam állni Isten elé, s megkérdeztem: „Hogy tehetted ezt velem? Elveszett a bizalmam feléd!” Sokkal közvetlenebb kapcsolatom lett Istennel, s megtapasztaltam, hogy ott helyben ugyan nincs válasz, de megéreztem, hogy ő „visz engem”.
Mit ért azalatt, hogy „oda tudtam állni Isten elé”?
Azt, hogy nem gondoltam, hogy lehet vele veszekedni, hiszen mekkora hatalom ő! Attól kezdve tudtam személyesebbé tenni az istenhitem, hogy átkereteztem magamban: ő egy személy, s nem valami rettentő hatalom, hanem valaki, aki meg tud érteni. Egy hatalmas, büntető jellegű entitásból egy hozzánk nagyon közelálló és együttérző Istenné alakult.
Sokat segített nekem az a kép (gyakran kering a neten), amin hátulról látunk egy embert, aki sír, mellette pedig ott ül Jézus, aki átkarolja. Számomra ez azt jelképezi, hogy Isten velünk sír.
Hogy tudta feldolgozni a gyászt? Kik vagy mi volt ebben segítségére?
Van egy anekdota, miszerint az ember, ha végignéz az életén, olyan, mintha két lábnyomot látna a tengerparton: látszik, merre kanyargott a sorsa. A nehéz szakaszokon viszont csak egy lábnyom van. Az ember kérdőre vonja Jézust: „Miért csak egy lábnyom van a nehezebb időszakokban? Hát pont akkor hagytál magamra?” Mire Jézus azt válaszolja: „Nem, akkor a kezemben vittelek”.
Ezt éltem meg én is, főleg egy fél év után visszatekintve, hogy mekkora segítség volt, hogy találkoztam egy olyan pszichológussal, aki hívő keresztény, nem mellesleg a legjobb a szakmában. Ő egy olyan biztos pont volt, akinél meg tudtam engedni magamnak, hogy gyenge legyek. Ezt úgy képzeltem el, mintha lenne egy glóbusznyi víz a fejem fölött, az mind-mind fájdalom, és ha azt így kinyitnám, az agyoncsapna. A pszichológusnál megnyitottam ezt a csapot, s azzal valamennyit kiengedtem ebből a mérhetetlen fájdalomból. Bíztam benne, hogy így nem nyom össze.
Megerősített az is, hogy kaptam állást, a fiam mehetett bölcsibe (akkor sem és most sem egyszerű bölcsődébe íratni a gyereket). A szüleim rengeteget segítettek, emellett a testvérem, a barátaim ott voltak mellettem. Aztán elindult a Hópárduc Alapítvány, de az is fantasztikus, ahogy ez a film elkészült, ahogy találkoztunk a Sándorral (Csoma Sándor, a Magasságok és mélységek rendezője – a szerk.)… Ezek által mind azt érzem, hogy itt van az Isten, és ez nem tőlem vagy belőlem jön, hanem felülről.
Melyek voltak a hátráltató tényezők?
Hátráltató tényezőnek egyértelműen a médiát mondanám: óriási erőfeszítést igényelt tőlem akkor, hogy erősnek lássanak. Azt hittem, ezt várják el tőlem. Persze több dolog miatt is össze kellett kapnom magam, hiszen ott voltak a gyerekeim, s ezért, nekem hegymászóként egyetlen célom volt: túl kell élni! Emiatt – ma már tudom, hogy úgy hívják, hasítás – egy falat húztam magam köré, és ezen nem engedtem át az érzelmeimet. Ugye a film is erről szól, hogy Hilda építi ezt a falat rendületlenül, viszont addig nem lehet elkezdeni a gyászfeldolgozást, amíg közel nem kerülünk az érzelmeinkhez.
Kisebb gyermekük, Csoma nem ismerte az édesapját, lányuk, Gerda viszont szép emlékeket őriz róla. Biztos vagyok benne, hogy az édesapjuk tulajdonságai is tetten érhetők a gyermekeiben…
Külsőleg mindkét gyermekem erősen hasonlít Zsoltra, főleg a fiam! Zsoltnak volt egy olyan mondása, hogy szeretné magát klónoztatni, hát ez sikerült! (Nevet) A lányom a konokságát, makacsságát örökölte tőle, most már látom a fiamban is ugyanezeket, bár persze nem mondom, hogy én ne lennék az. (Nevet.)
A fiam nagyon szeret mászni, úgyhogy ott valószínűleg ez a vonal is megvan, emellett zongorázik – Zsoltot is nagyon érdekelte a zene! Más művész hajlamai is voltak a férjemnek, hiszen szeretett fényképezni, a lányom pedig szeret rajzolni és írni. Összességében úgy látom, mindkét gyermekben erősen benne van az édesapjuk! A vér nem válik vízzé.
Hogy vannak most, kilenc évvel Zsolt halála után?
Nagyon hosszú út volt, hiszen önmagában a gyászfeldolgozás két év volt, s onnan kezdődött a felépülés. Azt gondolom, sikerült egy új identitást építeni, s mára az, hogy én Erőss Zsolt felesége voltam, „csak” Sterczer Hilda egy része. Önálló lény vagyok, vezetem a Hópárduc Fejlesztő Falmászást, előadásokat tartok, van új kapcsolatom, házasságom… Tehát egy új élet indult el, és ez bontakozik tovább.
Jelenlegi férjének van köze a hegymászáshoz?
Túrázunk együtt, tehát a természet szeretete, mint érték, egy fontos kapocs köztünk. Megvan benne egyfajta kalandvágy is, de ő teljesen más karakter.
Mivel foglalkozik most? Mik a további céljai?
A Hópárduc Fejlesztő Falmászás vezetőjeként az a terv, hogy tovább növekedjünk, és egyre több gyereknek segítsünk. Jelenleg 400 gyereknek tartunk foglalkozásokat 11 helyszínen Budapest és környékén, de sok-sok csúcs van még, ami elérendő és elérhető. Emellett meg kell találnom az egyensúlyt a munkám és a gyerekeimmel való kapcsolatom között, ez már a saját kihívásom az elkövetkezendőkre nézve.
