Sok írás született arról, hogy a több hónapig tartó összezártság, a munkahelyek elvesztése és a járvány miatti feszültség és bizonytalanság még a legbiztosabb alapokon álló kapcsolatokat is nyomás alá helyezte. De mi a helyzet az egyedülálló emberekkel?
Azoknak, akik egyedül élnek, és épp nincsenek párkapcsolatban, a karantén miatt egyedül is kellett eltölteniük a tavalyi év tavaszát, illetve novembertől őket (is) újra jóval kevesebb szociális hatás éri. Mit okoz ez a bezártság a párkeresésben, hogyan alakította át a koronavírus-járvány az ismerkedést?
Erről beszélgettünk Román Boglárkával, a Mindset Terápiás & Tanácsadó Központ pszichológusával.
Hogyan hat az egyedülálló emberekre lelkileg és fizikailag ez a helyzet, például az érintés hiánya (nem csak szexuális értelemben), vagy a magány?
Társas támogatás nélkül különösen megterhelő lehet a karantén időszak. Kötődési szükségletünk alapvető, mindez a sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb helyzetben fokozottabb. Érzelmi egyensúlyunk fenntartásához szükségünk van egymásra, szükségünk van arra, hogy érzelmi szempontból megközelíthető, hozzáférhető, bevonódott és válaszkész legyen környezetünk. De van, hogy ez a törődés, megtartás nincs, hiányos.
Elképzelhető, hogy az elszigeteltség érzete korábbi tapasztalataink alapján ismerős lehet számunkra. Kérdésként merülhet fel, akkor hogyan küzdöttünk meg, mit kezdtünk a magány, egyedüllét érzetével?
Csecsemőkorban pl. az emberi érintéstől való megfosztottság gátolja az agy fejlődését, a szociális készségek terén elakadásokat eredményez, kötődési nehézségekhez vezet. Kötődés hiányában érzelmi zavarok, indulatkezelési nehézségek, személyiségzavarok, bizalmatlanság, empátia hiány, intimitás kerülés, igények, szükségletek felismerésének képtelensége alakulhatnak ki.
Virginia Satir szerint napi négy ölelés szükséges a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz. A testi érintés tehát megküzdést segítő, stresszoldó, önértékelést, önbecsülést építő, szorongáscsökkentő, immunerősítő hatással bír, viselkedésünket, hangulatunkat meghatározhatja, továbbá a szexualitás szükségletének alapját képezi a gyengédség, intimitás, érzelmi biztonság iránti vágyunk, melyek mind a testi közelségre, érintésre, érintkezésre épülnek.
Elmondható-e, hogy az egyedüllét és a karantén kombinációja miatt esetleg könnyebben megyünk bele kompromisszumokba és olyan kapcsolatokba, amik nem teljesen megfelelőek a számunkra, csak azért, hogy legyen mellettünk valaki?
Előfordulhat, hogy kerülőúton próbálunk biztonságot találni, belső hiányosságainkat külső forrásból pótoljuk, figyelmünket eltereljük, érzelmi szempontból eltávolodunk sérülékeny pontjainktól, önmegnyugtatunk, önfeladunk. Hogy a kompromisszumos megoldásokat megértsük, kicsit vizsgáljuk meg, leegyszerűsítve hogyan is működünk. Eszünkbe juthat egy libikóka, ami a bizalom és az „ön-bizalom” kérdése mentén billeg. Azaz bízhatok-e a másikban, szeret-e a másik, illetve bízhatok-e magamban, szerethető vagyok-e a magam számára. Mindkettő szükséges ahhoz, hogy valóban kapcsolódni tudjunk. Erich Fromm azt mondja „paradox módon az egyedül lenni tudás a szeretni tudás feltétele”.
Amikor kapcsolódunk, az érzelmi kötődést agyunk biztonságként kódolja. Az érzelmi szétszakítottságot, magányt viszont veszélynek észleljük. Kulcsfontosságú tehát megtanulni bánni egyedüllétünkkel. Felfedezni, hogy egyedüllétünk nem egyenlő magányunkkal. Elbírni ennek a sebezhető állapotnak kiszolgáltatottságát, mely belső erőt, szilárd identitást épít. Hol tudnánk magunkat a legjobban és legnagyobb biztonságban érezni, ha nem a saját bőrünkben? A saját belső világunkban? Ha ez nem így van, meg kell tanulnunk rá képessé válni.
Fritz Perls szerint van egyfajta vágyunk, hogy a környezet manipulálásával elérjük saját belső egyensúlyunkat, de ez életünk folyamán át kell, hogy alakuljon egy belülről fakadó támasszá, ahol már nem kell külső segítség ahhoz, hogy jónak tartsuk magunkat. Ezt nevezi ő érésnek. Ha nem igazoljuk magunkat, másoktól várunk igazolást. Ez viszont olyan, mint föld nélkül magokat vetni és virágot várni. Fontos tehát feltennünk magunknak a kérdést, mit jelent számunkra kapcsolódni másokhoz és milyen kapcsolatot ápolunk saját magunkkal? Milyen kapcsolatra vágyom másokkal és milyen kapcsolatot szeretnék kialakítani magammal?
A korlátozások és a legtöbb helyen bevezetett home office miatt a társkereső alkalmazások népszerűsége az egekbe szökött tavaly, hiszen ez maradt szinte az egyetlen lehetőség a biztonságos ismerkedésre. Pozitív hatása lehet, ha hetekig csak beszélgetni tudunk a másikkal, ahelyett, hogy néhány üzenetváltás után találkoznánk is (mint „régen”)?
Két irányt hordozhat ez magában. Egyrészt figyelmünket a szétaprózódás helyett fókuszáltathatjuk, a mennyiség helyett minőségre törekedhetünk, teret kaphat az énfeltárás, a minőségibb kapcsolódás, a mélyülés, egyfajta intimitás. Emlékeztethet mindez egy még korábbi korszak működésére, mikor levélváltások útján kezdték megismerni egymást az emberek. Meg lehet teremteni ennek romantikáját. Megismerni és megszeretni. Nem fordítva.
Ugyanakkor az online lét fantáziáknak és projekcióknak is bőven teret ad. Azaz vágyainkat vetíthetjük ki, vagy „olyasmit fantáziálunk oda, ami nincs is ott”.
Ha valaki „arra adja a fejét”, hogy a nyolcórai kijárási korlátozás előtt, szigorúan maszkban és érintkezés nélkül, az utcán sétálva találkozik valakivel, mennyiben lesz ez a randi más, mint egy „hagyományos” randi? El lehet mondani, hogy rosszabb, vagy jobb – vagy csak nehezebb, más?
Az emberi működés alapvetően adaptív, alkalmazkodó. A szocializáció alap igényünk, ezért igyekszünk kreatív megoldásokkal élni igényeink megélését illetően. Nem rosszabb, jobb megoldásokkal, más megoldásokkal.
Működésünk az online jelenléttel az azonnaliság felé kezdett tolódni. Ha valamit nem tudunk, azonnali eszközként utánajárhatunk. Ha kommunikálunk, azonnali választ várunk. Ha valamire vágyunk, azonnal akarjuk. Kimarad a várakozás képessége. Az ismerkedési időszakból viszont kár kispórolni a vágyakozás, várakozás lehetőségét. Talán ennek romantikáját hozhatja vissza a mostani időszak.
Mennyire mosódnak el a privát szféra határai most, hogy csak a lakásaink azok, ahol maszk nélkül tudunk találkozni? Ez milyen hatással lehet a kapcsolatra, annak kibontakozására?
A közelség kialakítása, az érintkezés, csókolózás, szexualitás kérdése jelen helyzetben azt hiszem egyéni biztonságérzetünk és felelősségünk függvénye is, fontos felfedezni, hol vannak a saját határaink ebben, mi fér bele számunkra és mi nem. Feltenni magunknak a kérdést, mire van valóban szükségünk, mik a valódi igényeink, hogyan érezzük magunkat érzelmi szempontból biztonságban. Ennek mentén végiggondolni, ha most még nem tudunk nyitni kifelé, találjunk utat befelé.
