Évente több, mint ezer ember vet véget az életének Magyarországon, így ezen a tragikus listán rendre első helyeken szerepelünk Európa országai között. Ma, az öngyilkosság megelőzésének világnapján Skultéti-Szabó Katalin pszichológust, klinikai szakpszichológust kérdeztük a témában.
Coloré: Kezdjük azzal a megosztó kérdéssel, hogy az öngyilkosság bátorság vagy gyávaság?
Skultéti-Szabó Katalin: Pszichológusként nem a „bátorság vagy gyávaság” dimenziója alapján értékeljük az öngyilkosságot, mert maga a cselekedet mindig multikauzális, tehát több ok befolyásolja. Rizikótényezők – azaz, hogy mi vezet ahhoz, hogy valakiben felmerüljön az öngyilkossági gondolat és eljusson egy befejezett öngyilkosságig – és védőfaktorok egyaránt szerepet játszanak.
Mik ezek a faktorok?
Az öngyilkosság egy nagyon összetett dolog, így a kialakulásának folyamata is az. Elsődleges rizikótényező a kezeletlen pszichiátriai, lelki betegség. Azoknak a személyeknek, akik végrehajtottak megkísérelt vagy befejezett öngyilkosságot, 65-87 százaléka súlyos, kezeletlen major depresszióban szenvedett, míg sikeresen kezelt depressziós betegek öngyilkossági rizikója a tizedére csökken.
Szintén fontos rizikófaktor, ha a családi anamnézisben szerepel öngyilkosság és fontos megemlíteni a korábbi öngyilkossági kísérletet is. Persze, még jó pár elsődleges rizikótényező van.
Másodlagos rizikófaktorok lehetnek a negatív életesemények: a válás, a munkahely elvesztése vagy az egzisztenciális csőd. Serdülőknél a szülők válása, konfliktus a kortársakkal, iskolai kudarcok, zaklatás. A harmadlagos rizikófaktorok nem megváltoztathatók. Az elsődleges és másodlagos rizikófaktorokkal összekapcsolódva növelik az öngyilkosság veszélyét. Ezek közé tartozik például a férfi nem vagy a serdülőkor (utóbbi életszakaszban a második leggyakoribb halálozási ok az öngyilkosság az autóbaleset után), illetve az időskor.
Ha megnézzük az arányokat, akkor a nők nagyobb számban hajtanak végre megkísérelt öngyilkosságot, a férfiak pedig befejezett, vagyis sajnos halállal járó öngyilkosságot.
Mi ennek a különbségnek az oka?
A férfiak jellemzően drasztikusabb eszközökhöz nyúlnak, például magasról leugranak vagy felakasztják magukat, ami nagyon sokszor teljesen biztosan életvesztéssel jár. A nők legtöbbször más halálnemet választanak, inkább a gyógyszert vesznek be. Öngyilkossági kísérletek esetén minden korosztályban a nők aránya magasabb.
Bár tudom, hogy a bulvársajtó és sok ember a bátorság-gyengeség tengelyén közelíti meg az öngyilkosságot, de a professzionális gyógyítás nem, hiszen lehet mögötte például akár depressziós megbetegedés, amitől az illető nem lát más kiutat az úgynevezett kognitív triád miatt: negatívan látom a jövőmet, negatívan látom a világot, és negatívan látom magamat is. Sok tévhit fűződik az öngyilkossághoz, ez az egyik, hogy aki beszél az öngyilkossági gondolatairól, az nem lesz öngyilkos, illetve aki valóban öngyilkos akar lenni, az nem beszél erről. Számos ember konkrétan kimondja vagy utal öngyilkossági szándékára: „Nemsokára nem lesz velem gondotok.” Sajnos előfordul, hogy a környezet nem hallja meg a vészjeleket.
Akkor nincs összefüggés a tényleges öngyilkossági vágy és az arról való beszélés között?
Az öngyilkossági magatartás a halálvágyat, az öngyilkossági gondolatokat, a tervet, a megkísérelt, illetve a befejezett öngyilkosságot foglalja magában. Vannak tehát fokozatok. Persze nem minden gondolatból lesz befejezett öngyilkosság, de minden ilyen gondolatot és minden ezzel való foglalatosságot komolyan kell venni, mert egy része odavezethet. Az ilyen magatartásnak vannak jelei, üzenetek a környezet felé: akár egy búcsúlevél, akár az illető viselkedésének megváltozása – például bezárkózik, leépíti a szociális kapcsolatait, elintézi a folyóban lévő ügyeit. Tehetnek olyan megjegyzéseket is, hogy „Nemsokára a kilépek az életből”. Ezért fontos, hogy figyeljünk a környezetünkre, empátiával odafigyeléssel.
Hogyan tudunk segíteni annak, akiről azt sejtjük, hogy foglalkoztatja az öngyilkosság gondolata?
Minden esetben empatikusan meg kell hallgatni, hogy milyen élethelyzetben van. Azzal ártunk, ha bagatellizáljuk, és azt mondjuk neki, hogy „menj szabadságra, töltődj egy kicsit”, vagy, hogy hagyja abba a „hisztit”.
Nem kell tippeket adnunk, hogy hogyan oldja meg az életét, támogassuk, hogy tudja, nincs egyedül.
Nem kell vele vitázni, ne alkudjunk, nem kell győzködni, hogy „Annyi mindent elértél az életben, ne dobd el magadtól!”. Nem kell kiselőadást tartani arról sem, hogy az öngyilkosság milyen rossz. Nehéz erről a témáról beszélni, de egyértelműen kérdezzünk rá, hogy van-e öngyilkossági szándéka. Ebben az esetben értesítenünk kell a hozzátartozókat, adjuk meg a telefonos lelki elsősegély-szolgálatok elérhetőségét (116-123, éjjel nappal hívható, díjtalanul). Biztassuk, hogy keressen fel egy pszichiáter szakorvost és egy klinikai szakpszichológust. Amennyiben az illető közvetlen életveszélyben van, akut öngyilkossági krízisben elkísérhetjük bármelyik kórház sürgősségi baleseti osztályára, pszichiátriájára. Ha titoktartást kér tőlünk az illető, ezt sajnos nem tehetjük meg, hiszen az életéről van szó.
Többször is előfordult, hogy a pszichiátriai járóbeteg szakrendelésen a beteg – kérdésem után – konkrét öngyilkossági szándékról számolt be. Ilyen esetekben esetekben felhívtam a hozzátartozót, megkértem, hogy fáradjon be, és kísérje el a rokonát a legközelebbi krízis intervenciós osztályra. Kulcsfontosságú, hogy akut szuicid veszély esetén az illető ne maradjon magára.
Említetted, hogy a családi anamnézis is tényező. Hogy befolyásolják a felmenőink az öngyilkosságra való hajlamunkat?
Rizikófaktor, ha a családi anamnézisben szerepel öngyilkosság, de ez nem feltétele annak, hogy később kialakuljon az önpusztító magatartás. Az öngyilkosság rendkívül komplex, multikauzális, tehát több okra visszavezethető cselekmény, nem lehet egyetlen motívumot kiemelni. A rizikófaktorok ismerete segíti a szakembert a közvetlen vagy hosszú távú szuicid rizikó felismerésében. Az öngyilkossági magatartás kialakulásában a pszichiátriai megbetegedésen kívül szociális-, genetikai-, pszichológiai-, kulturális-, demográfiai- és egyéb tényezők is szerepet játszanak. Egyszerű példával élve: ha valakit tartósan elhanyagolnak gyermekkorában, az egy rizikófaktort jelenthet a későbbi mentális megbetegedésre, de nem feltétele, mert lehet, hogy az illető életében számtalan védőfaktor is szerepelt.
Melyik jellemzőbb, a hirtelenjében elkövetett öngyilkosság, vagy az, ha hosszabban készülnek rá?
Mindkettőre jellemző a kétségbeesés és a beszűkült tudatállapot. Sok esetben, aki öngyilkosságra készül, direkt vagy indirekt vészjelzéseket ad a környezetének a szándékáról. Az öngyilkosságot fontolgató emberek többségére jellemző, hogy készülnek rá és célozgatnak. Például a januárban elhunyt szépségkirálynő és modell a halála előtt utalt erre a közösségi médiában. De sajnos az is előfordulhat, hogy egy gyerekben csúfolás, kiközösítés, iskolai bántalmazás vagy online zaklatás miatt alakul ki „rövidzárlat”. Úgy érzi megszégyenült, nem érdemes a szeretetre, és a kilátástalanság miatt belekerül egy öngyilkossági kísérletbe.
Mai hír, hogy egy amerikai pénzügyi igazgató dobta el magától az életét, és sokszor hallunk kamaszokról, akik a rossz jegyeik miatt döntöttek így. Teljesen különböző társadalmi rétegekből és helyzetből jönnek, mi a közös bennük?
A negatív életesemények provokálhatnak ki öngyilkos magatartást. A pénzügyi igazgató akár egzisztenciális vagy munkahelyi krízisbe kerülhetett, ami az elsődleges rizikótényezőkkel szövődve aktiválhat öngyilkossági gondolatokat. A kamaszkor pedig amúgy is egy érzelmileg nehéz, labilis korszak, amikor hormonálisan is megváltozik az ember, és az iskolával kapcsolatos szorongások kerülnek előtérbe. Ebben az életkorban, ha nincs támogató közeg, megfelelő szülő-gyermek kapcsolat, sajnos kialakulhat tragédia. De ok lehet az öngyilkosságra például a szülők válása, konfliktusok a kortársakkal, iskolai kudarcok vagy bántalmazás, illetve a nemi szerepek bizonytalanságával járó szégyen.
Hogyan tudjuk ettől megvédeni a kamaszt, úgy nevelni, hogy eszébe se jusson eldobni az életét se akkor, se később?
Fontos védőfaktor a jó szülő-gyermek kapcsolat, hogy a fiatal meg tudja valakivel beszélni a gondjait, hogy érezze, nincs egyedül a problémáival, és ha bármi történik, bizalommal fordulhat hozzájuk. Hatékony továbbá a jó szociális háló, a barátok, tanárok, edző stb. Protektív faktor lehet az is, ha valaki vallásos, vagy ha egy olyan társadalomban él, ahol nincsenek stigmatizálva a pszichiátriai megbetegedések. Sokat segíthetnek a különböző prevenciós programok is. Olyan segítőkre is szükség van, akik felismerik, ha valaki kezeletlen pszichiátriai megbetegedéssel rendelkezik. Léteznek önhatékonyság-fejlesztő programok, és nélkülözhetetlen az edukáció.
Mennyire gyakori, hogy valaki önmaga ismeri fel a helyzetét és kér segítséget?
Szerencsére ez is előfordul. Ha valakinek sötét gondolatai vannak, érdemes tudni, hogy vannak díjtalanul, éjjel-nappal hívható számok, lelkisegély-szolgálatok. Ilyen a 116-123. Éljenek a lehetőséggel!
Ha úgy érzi, bajban van, hívja a Magyarországon elérhető lelkisegély-szolgálatok valamelyikét:
Magyar Lelki Elsősegély Szolgálatok Szövetsége: 116-123 (éjjel-nappal hívható, ingyenes)
Ifjúságért Mentálhigiénés Szövetség (IMSZ): 137-000 (hétköznapokon 17–21 óra között)
Kék Vonal (gyermek- és ifjúsági telefonszolgálat): 116-111 (éjjel-nappal, vezetékesről hívható, ingyenes)