Kisgyerekként orvos szeretett volna lenni, végül egy rosszul sikerült házasság után, két diplomával és alig 200 euróval a zsebében vágott neki a világnak szerencsét próbálni Gengeliczkiné Sümegi Eszter. Németországban étteremben kezdte, de volt takarító és „Kasszás Eszti” is, míg végül „megérkezett”: ma bíróság előtt felesketett tolmács-fordítóként dolgozik, és a boldogság is rátalált.
„10 éve ezekben a percekben valahol Sopron közelében jártam, aznap hajnalban vágtam neki az Élet játéka 2.0 nevű játéknak, alig 200 euróval a zsebemben” – írtad néhány napja egyik Facebook-posztodban. Mi motivált és mi kellett ahhoz, hogy ezt a lépést megtedd, egyedülálló anyaként, a négyéves kislányoddal? Bátorság? Optimizmus? Esetleg egy egészséges felelőtlenség?
A döntésem hátterében az első házasságom válsága állt: 2010 telén derült ki, hogy az akkori férjem kötöttségektől mentes, új életet akar. A most 15 éves nagylányom akkor 4 és fél éves volt. A felismerés, hogy a legnagyobb káosz közepén kilép ebből a szövetségből, teljesen leforrázott. Az óriási csapás ellenére kifelé semmit sem mutattam – az akkori munkahelyemen például senki nem sejtette, mi történt, csak a családom és a legközelebbi barátok tudtak fájdalmamról –, valahogy sosem szerettem magamat gyengének és sebezhetőnek mutatni.
Miután a kezdő tanári fizetésemből és a mellette vállalkozóként tartott nyelviskolai óráimból sehogy nem tudtam volna megélni, két lehetőségem volt: vagy hazaköltözöm a szüleimhez, vagy külföldön kezdek új életet. Utóbbit választottam, főleg azután, hogy 2009-ben közel fél évet éltem már Hamburgban, ami nagyon tetszett, és igazából a hazatérésem után is motoszkált bennem, hogy visszamennék. A döntésem meghozatalakor egy anyagilag független élet felépítése lebegett a szemem előtt.
Bátornak biztosan bátor húzás volt, bár megnyugtatott a tudat, hogy beszélem a nyelvet; felelőtlenül nem vágtam volna bele, mert mondjuk Olaszország vagy Anglia kamikaze-akció lett volna. Optimista annyiban voltam, hogy legalább a hétköznapi kiadásaink felőli aggodalmam megszűnt, s tudtam, ha lassan építkezve haladok előre, mindenképpen könnyebb életünk lesz.
Pontosan tudtad, mit szeretnél elérni, vagy úgy általában a jobb jövő reményében hagytad magad mögött az otthoni életed?
Semmilyen tervem nem volt, mert a házasságom kudarca nőként és emberként is teljesen padlóra küldött. Szégyen, nem szégyen: 28 évesen, két diplomával, két szakképesítéssel, felsőfokú német és középfokú angol nyelvvizsgával a zsebemben egy étteremben kezdtem dolgozni. Minden munkanapomon keményen megküzdöttem a 8,5 EUR bruttó órabéremért; mielőbb el akartam költözni a céges szállóról, berendezni egy bérelt lakást, a lányomnak mindent megadni, összespórolni a pénzt a diplomáim elismertetésére. Másodállást is vállaltam, hajnalban a DM-ben dolgoztam árufeltöltőként, s mivel a főnököm meglátott bennem valamit, „előléptetett”, „Kasszás Eszti” lettem. Mellette családoknál takarítottam, hogy haladhassunk. Honosíttattam a diplomáimat, a tanítást viszont elvetettem, mert újra iskolapadba kellett volna ülnöm, és ez akkoriban egyedülálló anyaként nem ment volna. Aztán valahogy lassan elindult felfelé a szekér: 2013 telén társra találtam, lett jó munkám, alakultak új barátságok, új lakásba költöztünk, volt lánykérés, majd esküvő, megszületett a kisfiam…
Volt olyan pont, amikor úgy érezted, feladod?
Soha semmit nem adtam fel az életemben, még az egyetemet is végigcsináltam nappali tagozaton a csoporttársaimmal együtt, holott nekem a 2. egyetemi év végén megszületett a lányom. Amikor nehezen alakultak a dolgaim, vagy lassan haladtam a következő mérföldkő felé, akkor rövid időre elkeseredtem, mert viszonylag türelmetlen típus vagyok, viszont mindig is szívós fajta voltam, anyukám szerint az, aki a jég hátán is megél. Szóval a feladás nem az én műfajom, mert nagyon elszánt vagyok, ha valamit el akarok érni. Van egy számomra nagyon motiváló történet, ami mindig erőt ad, ha elbizonytalanodom: „Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe egy olyan bölcsességet, amely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja és a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt és csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK.”
Hosszú út vezetett idáig, de mára megbecsült munkád, ha úgy tetszik „státuszod” lett, te vagy „a” hivatalos magyar-német fordító a Köln-Bonn-Düsseldorf háromszögben. Az elért sikerekhez milyen arányban kellett szakmai tudás, kitartás, szerencse vagy egyéb?
Az elmúlt 5 évben több olyan dologban is részem lehetett, amiért szerencsésnek érzem magam, és azt mondom, minden egyes verejték, könny, minden perc honvágy megérte: 2 év könnyítéssel megszereztem a német állampolgárságot, majd bíróság előtt felesketett tolmács és fordító lettem. Azt gondolom, ahhoz, ahol most tartok, sok mindennek kellett együtt állnia. A szakmai felkészültség, a belső motiváció és a kitartásom voltak az alap, amihez a többit az Élet adta. A férjem mindenben támogat, együtt erős páros vagyunk és sok nehézséget oldottunk meg közös erővel.
Hiszek abban, hogy az életben minden okkal történik, még ha a történés miértjét nem is értjük meg azonnal. Tehát hiába van valakinek jó szakmája, vagy diplomázott summa cum laude, ha képtelen kilépni a komfortzónájából vagy ha nem nyitott a külső impulzusokra.
Mit szeretsz a munkádban?
Szeretem azt, hogy sokan megtisztelnek a bizalmukkal, bár ez egyben néha teher is, hiszen számos ügyfelem került olyan nehéz anyagi vagy munkahelyi helyzetbe, vagy esetleg súlyos beteg, ami engem is megvisel lelkileg. És szeretem azt is, hogy nincs két egyforma nap és a napjaim mindig tartogatnak meglepetést – jót és rosszat is; szeretem ezt a pezsdítő változatosságot.
Adódtak-e szokatlanul nehéz szakmai feladatok, amiket meg kellett oldanod?
Különösen nehéz szakmai feladat valahogy mindig, minden területen az első bevetés volt, legyen szó börtönről, bíróságról, rendőrségi kihallgatásról, katonai hadgyakorlaton, pszichiátriai zárt osztályon való tolmácsolásról, vagy akár egy súlyos beteg orvosi konzultációján fordításról. A börtön egy sajátos közeg, az első hívás szerencsére olyan váratlanul ért, hogy nem értem rá görcsölni, mi vár ott bent rám: három börtönőr állt készenlétben az apró kihallgató helyiségben, a helyzet feszültségét érezni lehetett a levegőben. Azóta persze (sajnos) jártam már több börtönben is, leggyakrabban a holland határ közelében, ahol általában magyar drogcsempészek töltik előzetesüket. Szörnyű hallani, ahogy a rab ellenőrzött beszélgetés keretén belül az édesanyjával telefonál, aki persze bánatában és tehetetlenségében sír. Vagy többször jártam egy rákos betegeknek gyógyítást ígérő klinikán, ahová a páciensek nagy reményekkel érkeztek. Sajnos közülük már hárman nem élnek… Ezeket a pillanatokat nehéz elfelejteni.
Hatalmas élmény volt azonban, amikor a Német Védelmi Minisztérium megbízásából tavaly kétszer is tolmácsolhattam egy 10, illetve 14 napos német-magyar hadgyakorlaton. Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem izgultam: ennyi rezzentéstelen arcú, egyenruhás férfi előtt sosem tolmácsoltam még, főleg nem napi 8-10 órában a fogcsikorgató februári és októberi hidegben, no meg egy általában maszkulinnak ítélt területen, mint amilyen a hadsereg.
Közel 3 éve pedig a bonni központú Deutsche Telekom magyar optikai hálózatfejlesztési projektjének csapatával dolgozom, szintén tolmácsként. S habár ez műszaki terület, szintén nem túlságosan feminin, de a kollégáktól és a magyar mérnököktől is számos újdonságot tanultam.
Ha lenne mottód, mi lenne az?
Most a Rapülők dala jutott eszembe: „Nem adom fel…”
Milyen jó tanácsot tudnál adni azoknak a nőknek, anyáknak, akik ugyanúgy, mint Te 10 éve, most szeretnének új életet kezdeni?
A kezdet nem lesz egyszerű, főleg, ha valaki lelkileg is darabjaira van esve, ahogy én voltam anno. De mindenkit arra bíztatok, tegyen az álmaiért és sose adja fel, mert senki más nem fog tenni helyette azokért semmit.
Ha nem Németországban, hol élnél szívesen?
Nagyon szeretek Németországban élni, így ezen nem gondolkoztam komolyan. Az időjárás lehetne valamivel melegebb, süthetne többet a nap, én csak emiatt szoktam elégedetlenkedni. Talán Olaszországot el tudnám még képzelni olyan országként, ahol szívesen letelepednék, mert imádom a konyhájukat és az életfelfogásukat.
Mit csinálsz a szabadidődben?
Szívesen olvasok könyveket, cikkeket a neten, érdekel a történelem, a politika, a pszichológia és az asztrológia is. Az utóbbi 1-2 évben szerettem meg a sütést és főzést, előtte inkább amolyan kötelező feladatként tekintettem ezekre. Szeretnék megtanulni meditálni, és jó lenne beépíteni a mindennapokba a sportot. És nem utolsósorban fontosak a barátaink, akikkel szintén szívesen töltünk időt: együtt főzünk, társasozunk vagy csak borozgatunk a kertben.
Van-e bakancslistád?
Kisgyerekként orvos szerettem volna lenni, erről már lecsúsztam ugyan, de Afrikába szívesen elmennék egy segélyszervezeten keresztül tanítani, segíteni. Afrika egyébként is vonz, több országába is szeretnék eljutni. Ezen kívül tervben van egy zarándokút – nem vallási okból, hanem pusztán kihívásként teljesíteni, világot látni két lábon, illetve Európán belül még több célpont is van a listámon.
