Mit árul el egy országról, ahogyan a nőkkel bánt száz évvel ezelőtt, s bánik ma? Miért zárta a társadalom az illem és vallás kényszerzubbonyába a nőket a 20. században? Mit nyertünk anno a tudatlan nők tömegeivel, s hogyan tud kitörni ebből egy olyan lélek, aki képtelen elfogadni, hogy „az asszonynak a konyhában a helye”? Huszti Gergely új kötete, a Monarchia díszletei között játszódó Villa Abbázia számos, ehhez hasonló kérdéssel szembesíti az olvasót, aki akarva akaratlanul elgondolkodik azon, vajon mennyiben változott a nők helyzete a száz évvel ezelőttihez képest. Beszélgetés Huszti Gergellyel.
Coloré: Ugyan a Villa Abbázia sajtóbemutatóján elárultad, milyen könyveket használtál forrásnak a regényhez, néha mégis megdöbbentem Kalocsa Róza vagy Wohl Janka erkölcsi intelmein. Avass be kérlek, miért épp szigorú illemtan-könyvekből idéztél a fejezetek kezdetén?
Huszti Gergely: A Villa Abbázia műfajáról érdemes tudni, hogy ez egy női-, kvázi kosztümös regény, de próbáltam feszegetni ezt a zsánert, amennyire csak lehet: az volt a célom, hogy felülírjam azt a premisszát, mi is az a lányregény. Ennek egyik módja a korabeli források idézése volt azokból az illemtan könyvekből, amelyek nagyon preskriptív életvezetési tanácsokkal, korabeli coaching-szerűen igyekeztek megmondani a lányoknak, hogyan is kell élni.
Döbbenetes volt ezeket a forrásokat – akár A magyar család aranykönyvét, akár Wohl Janka vagy Kalocsa Róza írásait – elolvasni, mert lényegében egy nő életének minden területét paraméterekre bontották: ahogy az ember a könyvek végére ért, azt érezte, hogy egyre szűkebb a mozgástér. Noha ezek nem voltak törvényerejű dolgok, azt azért tudjuk, hogy a lánynevelésnek (pontosan a tízes évekig) jelentős része volt, hogy kevés irodalmat olvastak a fiatal nők, és azon belül is leginkább olyan könyveket adtak a kezükbe, amelyek jónevelt úrilányt nevelnek belőlük. Azt gondoltam, hogy az említett szerzők gondolatai érdekes gondolatébresztők, vitaindítók lehetnek a fejezetek elején, s aztán az olvasó a könyvet olvasva reflektál rájuk, egyúttal látja azt, hogy ezek az intelmek hogyan is csapódtak le az életben.
Főszereplőd, Ada egy ponton úgy fogalmaz: “csak mi, nők vagyunk bevarrva az illem kényszerzubbonyába”, ugyanakkor a katolikus vallás erőteljes tanai sem könnyítették meg a kisasszonyok életét. Mit gondolsz, miért erőltette rájuk a társadalom az illem és vallás szigorú szabályait?
A nőknek valójában kevés lehetőségük volt a tízes évek női-, polgár- és emberjogi nyitása előtt, hogy más utat válasszanak, mint amit a család kijelölt számukra. Hogy ez miért volt fontos a társadalomnak? A magam részéről azt szűrtem le, hogy egy patriarchális társadalom mindig szeretné kijelölni a másik nem helyét magához képest.
Ha az ember csak az akkori irodalmi alkotásokat olvassa, kétféle nőképet lát:
a nő vagy istenítve volt, vagy száműzték a konyhába.
Mindeközben a napilapokban és a parlamentben már folytak a viták arról, vajon lehet-e, szabad-e a nőknek tanulni, mi értelme van ennek egyáltalán, ha utána úgyis főzőkanalat ragadnak. Szerintem nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a társadalom ezáltal egy jól kontrollálható csoportot képzett saját magának, behatárolva a nők lehetőségeit, ezzel létrehozva egy irányítható, manipulálható közeget.
A kötet erőteljes felütéssel indul: Ada otthagyja erőszakoskodó kérőjét az oltárnál. A nemi erőszak különböző formái ugyanakkor többször is felbukkannak a könyvben: a férfiak minden alkalommal erejüket kihasználva igyekeznek megfosztani Adát az ártatlanságától. Lányregény ellenére miért nyúltál több ízben a fizikai erőszak “motívumához”?
Tudni kell, hogy egy olyan fiatal lányt választottam főhősömnek, aki egy borzasztóan zárt világból érkezik, s ehhez képest eljut a Monarchia partikultúrájának központjába. Az eddig rendkívül szabályozott női-férfi érintkezés tehát egy csapásra átalakul Ada körül, s a szanatórium világában, később pedig a főúri partivilágban már magának kell helytállnia. Az, hogy ennek egy része az áldozattá válás, azt gondolom, nem túlfeszítése a húrnak: aki védelem nélkül lépett ebbe a világba, azt óhatatlanul megtalálták azok a „karvajok és hiénák”, akik a kiszolgáltatott nőktől akartak valamit.
Ugyan a szerelemben vagy párkapcsolatban elkövetett szexuális vagy fizikai abúzus manapság már napi szintű sajtótéma, mégis a mai napig próbáljuk átkeretezni, mit is jelent a szerelem. (Gondoljunk csak a szerelemféltésből elkövetett bűncselekmény elnevezésre.) Ez a gyakorlat nem sokban különbözik a száz évvel ezelőtti állapotoktól, akkoriban viszont a nőknek még arra sem volt lehetőségük, hogy feljelentést tegyenek, vagy védelmet kérjenek, de még egymással sem tudták megosztani a történetünket: ezzel együtt kellett élni. Azok a traumák, amelyek ezt a lányt érik, s az, hogy ő újra és újra egy áldozatszerepbe kényszerül, úgy gondolom, nem példa nélküliek! Anélkül, hogy érzékenységeket érintenénk: akik egyszer áldozattá váltak, észreveszik, mintha jelzésértékű lenne, hogy többször is belekerülnek egy ilyesfajta szituációba.
Tudatos döntésnek vélem részedről, hogy a könyv vége felé kiderül: kisgyermekként Adát az édesanyja gyakran fiúnak öltöztette, hátha a férje könnyebben elfogadja, s kevésbé gyakran ütlegeli. Meglátásod szerint honnan gyökerezik a fiúgyermekek elsőbbsége a társadalmunkban?
Ez nagyon egyszerű, s jóval régebbi történet, mert nagyrészt a vagyon- és rangörökség kérdésében gyökeredzik a válasz. Amit a polgári társadalom ezekben az években leképezett, az a korábbi arisztokrácia mintájára történt. A kiházasításkor megírt (lényegében) adásvételi szerződés, a vagyoni szerződés, amely meghatározta egy nő értékét és ellenértékét (ha mégis válásra kerülne a sor) mind-mind ennek tanúbizonyságai. A paraszti kultúrában a fiú volt lényegében a gyermek…
„Gyerek lett, nem lány”, így mondták nálunk anno, vidéken az idősek…
Pontosan erről van szó! Ez már rögtön jelzi, hogy aha, van tehát a „gyerek és a maradék”. Ez borzasztó mélyen gyökeredzett a magyar vidéki és polgári kultúrában: azt a nőt, aki nem tudott fiút szülni, megbélyegezte a társadalom. Volt egy kimondott, kimondatlan elvárás felé, (ami valójában egy erőteljes teljesítménykényszer volt a nő számára) miszerint fiút kell szülni! Ma már ezek észbontó dolgok, mégis így éltünk több száz évig.
Hogy látod, a mai napig fiúgyermek központúak vagyunk?
Nekem két lányom van, s mivel világ életemben rajongtam a nőkért, a magam részéről nagyon boldog vagyok, hogy így alakult a dolog. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs olyan családtag, barát a környezetünkben, ahol ne lenne fontos, hogy fiú szülessen, mivel az édesapa ezt várja vagy ennek örülne jobban!
Ha már a lányaidat említed: a kérőkeresés kapcsán erőteljes fókusz esik Ada testére, amelyhez a főszereplő egészen a kötet végéig szinte képtelen kapcsolódni. Édesapaként mit gondolsz, hogyan tudjuk megtanítani és segíteni a lányainkat a testük el- és befogadására?
Hogy mik ennek a helyes lépései, azt pontosan nem tudom, szülőként egyelőre csak tapogatózom-tapogatózunk a témában! Fiatalabb koromban sok olyan lány volt körülöttem, akik testképzavarral küzdöttek, s ennek egy része úgy tudom, összefüggött azzal, otthon mennyire fogadták el őket. Biztos, hogy
nem mindegy, milyen visszajelzéseket kap egy fiatal lány az első olyan megnyilvánulásaira, amikor magát testileg reprezentálja akár a család akár a társadalom előtt.
Hogy visszacsatoljak a regényre: anno az elsőbálozás, a bálon való bemutatás kulcskérdés volt a lányos családok életében. Ada édesapja azt mondja egy ponton (ezt egyébként valós feljegyzésekből emeltem át), hogy „a lányok értéke minden bálozással csökken”. Tehát az a kisasszony, aki a negyedik bálján (ez négy év) még mindig nem ért révbe, az már negyedértékét érte a húspiacon. El tudjuk képzelni, mekkora teher lehet ez egy húszéves lánynak! Mostanra talán már nem „húspiac” alapon működik a házasságkötés, de biztos, hogy meg lehet nyomorítani valakit egy-egy rossz mondattal, szapulással, vagy ha amiatt bántjuk, mert túlzottan vagy épp kevésbé mutatja magát.
Ada édesapja a következőképp készíti fel lányát a közelgő menyegzőre: “A házasság így is, úgy is magas falú vár, senki nem láthat át rajta kívülről, hogy menny vagy pokol lakik-e odabent.” Mit gondolsz, mára változott a helyzet, vagy továbbra is magas falú vár lenne a házasság?
Szándékom szerint itt arról beszélt az apa, hogy mit lát a társadalom jó házasságnak. Ilyen szempontból félve mondanám azt, hogy előrébb tartunk! Ha a közösségi médiát figyeljük, s azt, hogyan reprezentáljuk magunkat, szerintem mindannyiunkat gyakran ér meglepetés, amikor tökéletesnek tűnő házasságok robbannak a környezetünkben, s ennek semmiféle előjelét nem látjuk. Minél tökéletesebbre van valami fényezve, valószínűleg annál nagyobb a baj. Innen nézve tehát nem sok minden változott.
Az viszont, hogy a magánéletbeli mivoltunkban, családi, baráti kapcsolatainkban mennyit mondunk el a működő vagy épp nem működő házasságainkról, sokat fejlődött az elmúlt száz évben! Többet merünk beszélni a problémáinkról, egyáltalán téma lehet az, ha valami nem működik.
Főhősünk tudós ambíciókat dédelget: orvos szeretne lenni. Mit jelentett Ada számára a tudományos pálya, s mit gondolsz, mit jelenthet az ma egy, a főhőssel egyidős, 19 éves lány számára?
Nem véletlen, hogy a könyvben Ada felfigyel Hugonnai Vilma (az első magyar orvosnő, – a szerk.) történetére, akiről tudnivaló, hogy külföldön kellett elvégeznie az egyetemet, s úgy csinált karriert itthon. (Egyébként iszonyú kálvárián ment keresztül, hosszú honosíttatási hercehurcán esett át idehaza.) Ada számára Hugonnai fontos példaképként szolgált, azonban azt látni kell, hogy iszonyúan sok gát volt akkor egy olyan nő előtt, aki tanulni szeretett volna.
Ahogy Ada családja reagál Ada orvos álmaira, ma nagyjából ahhoz lenne hasonlítható, mint amikor a gyermek bejelenti otthon, hogy híres tenor énekes szeretne lenni, holott életében egy hangot nem énekelt. Ada édesapja abban talán nem tévedett, hogy akkoriban kis esélye volt annak, hogy valaki végig tudja vinni ezt az évekig tartó procedúrát és lediplomázzon. Óvták a lányokat ettől, mert úgy vélték, előbb-utóbb ki fog bukni a sorból: vagy nem bírja, vagy muszáj férjhez mennie, vagy szül, s akkor ennek vége. Nem volt érdemes belekezdeni. A Hugonnaihoz hasonló úttörők azonban már léteztek ebben a korban, de afféle csodabogarakként kezelte őket a társadalom.
Ma már ez nem ennyire nehezített pálya: egy nő mára el tud végezni egy egyetemet úgy is, hogy boldog párkapcsolatban él és családot alapít. Nem mondom, hogy könnyű, de lehetséges! Akkoriban ez hallatlannak számított.
A könyvedben szereplő spiritiszta szerint „a figyelem korunk legértékesebb pénzneme”, ám szavai ma még inkább megállják a helyüket: a médiakutatók szerint figyelemgazdaságban élünk. Ha te lennél a spiritiszta cipőjében, mit mondanál: mi lesz a jövő valutája?
Borzasztó nehéz kérdés, mert jelenleg úgy látom, öt évre előre is nehéz lenne megjósolni, hogy alakul a világunk. Látva azt, hogy most miféle tudományos felfedezések korában élünk, azt gondolom, hogy az
ember fogalmának feszegetése lehet az elkövetkezendő évek legfontosabb témája,
így például, hogy hány nem van, miféle nemek ezek, mi a céljuk, feladatuk stb.
Emellett mára rengeteg olyan biotudományos fejlesztés van, ami pótolni tud szerveket: szerintem ez is egy rendkívül érdekes téma! (Egyébként a sci-fik is előszeretettel foglalkoznak vele.) Az augmentid testek, s hogy azokat mennyire engedjük használni például sporteseményeken az indulóknak, mik ennek az etikai és jogi határai, elképesztően érdekes és összetett kérdéseket vetnek fel. S akkor még nem beszéltünk a klónozásról, a mesterséges intelligenciáról, amelyek mind azt a dilemmát feszegetik, hogy mi lesz az ember? Száz év múlva már biztosan nagyon más lesz ennek a fogalma.
A figyelem kapcsán még egy érdekes dolgot tanít nekünk a spiritiszta. Véleménye szerint “akire évek hosszú során át nagy hallgatóság figyel, legyen az államfő, pap, színész… azt idővel delejes fény lengi körül… ő egy elveszett ember, mások figyelmének koldusa, aki rosszabb a részegesnél vagy a megrögzött szerencsejátékosnál.” Miért teszi tönkre az embert a folyamatos “figyelem-glória”?
A spiritiszta a korabeli szentképeket hozza fel példának, hiszen a szentek feje körül (a középkori ábrázolásoktól kezdve) mindig megfigyelhető egy glória. Emberünk szerint ezek a szentek voltak a korabeli megmondók, vagy mai szóval élve influenszerek, akik valamiért többnek gondolták magukat másoknál. Ez a fajta „többnek gondolás” pedig a korrupció egy formája.
(Ugyanez történik egy politikussal, akit kitömnek pénzzel, hogy ezt vagy azt tegye, s évek múltán eltűnik a gerince.) A figyelemmel is lehet valakit korrumpálni, hiszen ezzel feljogosítjuk az illetőt arra, hogy bármit mondhat! Ezzel viszont tönkre is tesszük őt, s aztán végső soron magunkat is: ha állandóan kitüntetjük a figyelmünkkel, s ő állandóan ebben a sugárzásban él, egy idő után elveszti a realitás érzékelését, s valójában azt gondolja, bármit tesz, az már figyelemre tarthat számot.
Kivédhető-e valamilyen módon a figyelemtől való elkorcsosulás?
Voltak az életemben olyan emberek, akikben éreztem egy olyan belső tartást, ami miatt nem volt mindenekfelett való a figyelem: nem biztos, hogy az valakit teljes mértékben, identitása magjáig meghatároz. Ez a mi problémánk első sorban. Ha ő csak magával a figyelemmel dolgozik, akkor mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy kikövetelje magának.
Jó példa erre Antoine de Saint-Exupéry A kis hercege: amikor a főhős elmegy a különböző bolygókra és találkozik a kalapos hiúval, akinek egyetlen trükkje van, hogy leveszi a kalapját és köszön, s erre tapsolni kell. A hetedik, nyolcadik alkalom után a kis herceg megunja a játékot, s azt mondja, „ez már nem új, nem tapsolok”, mire szétesik a hiú figurája. Exupéry gyönyörűen megírja, mennyire lealjasulnak a figyeleméhes emberek, ha nincs valódi mondanivalójuk, főképp belső tartásuk.
Mit gondolsz, mit jelentett nőnek lenni a 20. század elején, s mit jelent ma?
Ahhoz, hogy válaszolni tudjak a kérdésedre, először is azon kellene elméláznom, mit jelentett anno férfinak lenni, s mit jelent most, bár az is egy nagyon nehéz válasz, mondhatni „banánhéj”!
Kezdhetjük azzal is, hiszen a kettő akarva akaratlanul összefügg!
Összefügg, de közben ugyanolyan „banánhéj”, mert ma annyi félét merünk állítani arról, ki a férfi és ki a nő, hogy akaratomon kívül Kalocsa Róza leszek, ha definiálni akarnám egyiket vagy másikat. (Nevet.) Már az is észbontó dolog, hogy milyen lehetett a 20. század, hiszen ezek a szereplők túlestek két világégésen (plusz itthon még egy forradalmon), ami egyszerre vetette vissza és segítette elő a fejlődést. A világégések után anyának lenni és szülni teljesen másról szólt, mint előtte, ugyanakkor megnyíltak a nők előtt a lehetőségek, hiszen a háborúk miatt kevés volt a férfi: innentől már nemcsak nővér, hanem orvos minőségben is szükség volt rájuk.
Ma talán az egész élet „percnyibb”, azaz sokkal töredezettebb. Akkoriban az életutak nagyobb ívekben voltak jelen az emberek életében, míg
ma sokkal definiálatlanabb, kik is vagyunk.
Ezt állandóan újra kell keretezni! Sokkal többet küzdünk azzal, hogyan definiáljuk magunkat és az egymáshoz való viszonyunkat, s azt, hogy abban mit engedünk magunknak, a másiknak, vagy egyáltalán engedhetünk-e neki annyit, amennyit. Azt látom, hogy ma (akár egy házasság is) rengeteg stáción megy keresztül, és újra meg újra fel kell tennünk a kérdést: kik is vagyunk mi magunknak, a párunknak, a gyermekeinknek és a szüleinknek.
Mire számíthatunk tőled a jövőben?
Jelenleg dolgozom az Úrilányok az Adrián-sorozat második kötetén, amelyben ugyan egy másik főszereplő szemszögéből vizsgálom majd a dolgokat, de belecsempészem majd Erőss Ada történetszálát is. (Nem titkolt célom, hogy lenyomatot kapjunk a sorsáról három évvel a vele történtek után.) Egy másik lány (akinek teljesen más az indíttatása és a helyzete) is elkerül Abbáziába, és egy merőben új, ma ezoterikusnak mondható közegben találja magát. Bízom benne, hogy az új főszereplő ugyanannyira értékes és érdekes lesz, mint Ada, és ugyanennyire fogják majd szeretni az olvasók.
Pályakép:
Huszti Gergely hosszú évekig szerkesztőként és vezető szerkesztőként dolgozott a legnagyobb könyvkiadóknál, míg 2019-ben perspektívát váltott, s íróként is kipróbálta magát. Első kötetével, a Mesteralvók hajnala c. alkotással 2020-ban elnyerte az Év Ifjúsági Köny Írója (12 év feletti kategória) elismerést, a történet folytatása, a Mesteralvók viadala ugyanebben az évben jelent meg. Az Úrilányok az Adrián-sorozat kezdőkötetének szánt kosztümös regénye, a Villa Abbázia idén júliusban került a polcokra, jelenleg a történet folytatásán dolgozik, amely várhatóan jövő nyáron jelenik meg. Gergely művészcsalád szülötte: édesapja a Kossuth-díjas, Nemzet Művésze címmel kitüntetett Huszti Péter, édesanyja a Kossuth-díjas Piros Ildikó. Két kislánya van, családjával a Pilisben él.
