Beszélgetés Hajdu Steve-vel és Magyar Attilával

Coloré: Gratulálok a filmhez! Újabb szép mérföldköve ez a barátságotoknak…

Magyar Attila: Valóban! Azt tudni kell, hogy mi deviáns gyerekek voltunk: pár év különbséggel kirúgtak minket a gimnáziumból. Bár négy-öt év van köztünk, nagyjából ugyanazt az utat jártuk be: az életünket rosszcsontként éltük és éljük. Aztán színészek lettünk és ott is ugyanezt műveljük. Azért tekintjük ajándéknak ezt a filmet, mert végre mi voltunk a kamera másik oldalán. Noha imádjuk, de a filmkészítésben mégis más a színész szerepe… 

Hajdu Steve: Alárendelt… 

M.A.: Így van, hiszen a filmrendezői műfaj egy olyan csapatmunka, amelyben egy komplex művészeti közösség legutolsó láncszeme vagyunk. Ugyan mi vagyunk a filmvásznon, de a munkafolyamat közben teljesen fordítottak az arányok. 

H.S.: Fényvisszaverő felület, így hívnak minket gyakran. 

M.A.:  Szoktam azt mondani, hogy a színész olyan, mint a prostituált, aki áll az utcasarkon, megmondja, hogy mennyi az ára, aztán vagy viszik, vagy nem. Én magam sosem kopogtathatok be senkihez, hogy „itt vagyok, színész vagyok, hadd játsszak már el egy szerepet”. A Szimpla manussal végre adódott egy olyan alkalom, amikor a másik oldalon vagyunk, és ez végtelenül boldoggá tesz minket. Igaz, hogy egy megrendelést kellett végrehajtanunk, de olyan volt, mintha egy családtagnak készítettük volna. (Dr. Bartha András írta a Szimpla manus forgatókönyvét, az ő kérésére készült el a színpadi adaptáció után a filmváltozat is. – a szerk.) 

Mielőtt belevágnánk a filmelemzésbe, kanyarodjunk vissza a kettőtök kapcsolatához. Ha jól értem, a közös származás, a hasonló sors és persze a színház köt össze benneteket?

H.S.: A színház szerintem azért, mert ott végre sikerélményünk volt.

M.A.: Igen, ott nem az történt, amit a magyartanáromtól megkaptam, miszerint: „Nem lesz belőled semmi”. Úgy érzem, Vekerdy Tamás aztán mégis igazolt engem később, amikor azt írta, hogy nem helyes kifejezés a „tehetséggondozás”: felismerni kell a kvalitást, hiszen a tehetség deviáns. 

A barátság része pedig szerintem úgy működik, mint a házasság: hasonló vonzza a hasonlót. Persze, bejátszik itt még a közös sors meg a származás is, de a lényeg mégis a kémia. Mára ironizálunk is ezzel, mert sokszor elmondjuk: a miénk egy „érdekbarátság”, az az érdekem, hogy a barátom legyen. (Nevet.)

Steve, mi a te verziód? 

H.S.: Számomra ez már inkább testvéri kapcsolat, mint barátság. Mivel Attila pont négy évvel idősebb nálam (fölöttem járt a főiskolára), így ő volt, aki segített nekem, legfőképp a döntéshozatalban. 

Eleinte nem nagyon kértem senkitől segítséget, túl nagy volt az egóm. Most is azon dolgozom, hogy ebből lefaragjak, de ahhoz, hogy valaki elinduljon és megéljen ezen a pályán, bizony, szükség van némi eltúlzott önbizalomra. Ugyanakkor, akitől őszintén tudtam tanácsot kérni szakmai dolgokban, az egyértelműen ő. Furcsamód viszont csak a színészettel vagyok így, másban nem, vagy csak nehezen nyílok meg még neki is: magánéleti dolgokba sosem szoktunk belemenni, nem is beszélünk róla, mert annyira zárkózott ő is meg én is. 

Emellett nagyon jó alkotói csapat vagyunk, nyári színházat csináltunk például Szentendrén, hangsúlyozom, a mi verziónkban, tehát egy kicsit kifordítva, kicsit fanyarul. A kreativitás az, ami vonz minket, s a Jóisten annyira szeret bennünket, hogy mindig jó lehetőségeket kapunk.

M.A.: Ez a barátság egyébként attól is barátság, hogy nincs ápolva. Komolyan! Nincsenek fölösleges telefonhívások, van, hogy fél évig nem is beszélünk, aztán ugyanonnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Abban a pillanatban, hogy számonkérnénk egymástól bármit is, megszűnne a barátság. 

Azt mondod, Steve, hogy anno inkább tanácsot kértél Attilától, semmint segítséget. Hogy állsz a segítségkéréssel mostanában?  

H.S.: Valószínűleg azért megy ez nekem nehezen, mert ezt láttam a szüleimtől. Apám vonalát örököltem, és sok titok, elfedés, elrejtés jellemezte az életét. Amikor megkérdeztem tőle, hogy most mi lesz, mindig azt válaszolta, hogy majd lesz valami, mert olyan még sosem volt, hogy valami ne lett volna. 

Nagy buddhista filozófia ez, de azt gondolom, sok terhet vesz magára az ember, ha ennyire zárkózott. Viszont mindig felteszem magamban a kérdést, hogy vajon jó, ha megnyílok? Hiszen sosem próbáltam, milyen lehet egészen őszintének lenni, és most a szó klasszikus értelmére gondolok. Elakadok ilyenkor, mert érzem, hogy van bennem egy gát, ami nem engedi, hogy elmondjam. Azt gondolom, csak én tudom megoldani az adott problémát. 

Attila, ennek tudatában (hogy Steve nehezen kér segítséget) hogyan zajlott a rendezés?

M.A.: Harmonikus, konfliktusmentes munka volt! Érdekes, hogy mi a múltból hozzuk azt a gondolkodást, hogy én vagyok a rendező, ő meg játssza a szerepet. Ugyanakkor kettőnk közül Steve a kreatívabb, tehát ha kitalálja, hogy mi lenne, ha ebben a jelenetben egy dézsában fürdenénk angyalszárnyakkal és az árnyékunk szív alakú lenne, akkor én a gyakorlatban megvalósítom az elképzelését. 

Steve-nek egyébként szerintem nem a színházi, hanem a színházon kívüli kapcsolatok azok, amelyek meghatározzák az életét, mint például a feleségével való találkozás. Ilyenkor, – akárcsak filmbeli karaktere – új, más „földtani rétegbe” tartozó emberekkel találkozik, s a külső információk hatására  átgondolja addigi életét és bátor döntéseket hoz.

Attila, az előbb említetted a film egyik legfontosabb mondanivalóját: a főszereplők „eltérő földtani rétegből” származó emberekkel találkoznak a kalandjaik során, amely által végre kitekintenek a szűkre szabott buborékjukból. Mit gondoltok, fontos, hogy kilépjünk néha a megszokott társadalmi keretünkből? 

M.A.: Talán az egyik legfontosabb! Amikor a filmet csináltuk (a koronavírus-járvány előtt), még nem így érzékeltük, de aztán jött a pandémia, az orosz-ukrán háború, az energiaválság és még sorolhatnám, és azt kell mondjam, egyre kardinálisabb ez a témakör. 

H.S.: Én is ugyanezt gondolom, hiszen a karakteremnek is szembe kell néznie azzal, hogy léteznek más emberek is rajta kívül a világon, ugyanakkor ha továbbra is megpróbál zsarnokként ülni a vállukon, ezek az emberek nemhogy  nem segítenek, hanem megfojtják a saját nyakkendőjével. Az összes „izmus” arra alapult a történelemben, hogy osszuk újra a vagyont, de ha ők – értsd, például az én karakteremhez hasonló emberek – nem akarják ezt megtenni, annak következményei lesznek. 

S mit gondoltok, ha nem keverednek a főszereplők ebbe a csávába, akkor hogyan tudtak volna kitekinteni a saját buborékjukból? Mi ennek a módja? 

H.S.: Jó kérdés… 

M.A.: Szerintem ez ugyanúgy működik, mint az alkoholizmus. Csak akkor tudsz kikeveredni a bajból, ha felismered azt, és kezdesz vele valamit. Furcsamód egyébként Steve és én is végigmentünk ezen a magunk módján. A színházban gyakran előfordul, hogy nem hív a rendező, nem kapjuk meg a kívánt szerepet, nem úgy alakul egy-egy dolog, ahogy szerettük volna stb. Nagyon sok elégedetlenség van egy színészben akkor is, ha kívülről úgy tűnik, minden rendben van. 

Ugyanúgy, ahogy egy alkoholistának, úgy nekünk is fel kell ismerni: ha ennyi minden ellenünk van, akkor lehet, hogy nem a külvilágban keresendő a probléma. Ekkor érdemes egy  befelé fordulni, vagy adott esetben szakember segítségét is igénybe venni.

H.S.: Akárcsak nekem, úgy a karakteremnek is leginkább az egóján kell dolgoznia, hogy ne zsarnokoskodjon a feleségén és az embereken, ne viccel fedjen el mindent, hanem őszinte odafigyeléssel forduljon a másik felé. Ha nemcsak felületesen hallgatnánk meg a környezetünket, már előrébb tartanánk. 

Tehát azt mondod, leginkább empátiára lenne szükség?

H.S.: Igen! Persze, nem könnyű, hiszen a homo sapiens nem empátiára lett kialakítva. Háromszázezer éve vagyunk ezen a világon, s az agykapacitásunk, tudásunk és technológiánk olyannyira fejlett, hogy szépen tönkretettünk magunk körül mindent. Ezzel szemben ott van például az aligátor, aki kétszázmillió éve van a földön, de mivel diónyi agya van, túlélt mindent. 

A közönségtalálkozó alatt, Steve karaktere kapcsán elhangzott, hogy sokat beszélgettetek arról, vajon mire vágyhat még egy ötvenéves férfi. Mire jutottatok? 

H.S.: Harmincévesen sem vágytam semmire, mindig sodródó típus voltam. Az osztályfőnökeim a főiskolán anno azt mondták, ne izguljak, ötven felett jönnek majd el az igazán jó szerepek. Én meg úgy voltam vele, hogy akkor van harminc év laufom, addig tengek-lengek. Mindig volt mit csinálni, de nagyrészt úgy jöttek az életembe a lehetőségek, hogy nem vágytam semmire. Ötven fölött mire vágyom? Jelenleg forgatok egy olyan filmet, ahol fiatalokkal dolgozom. Ennek kapcsán felmerült bennem egy olyasfajta igény, hogy szeretném, hogy körbe álljanak a fiatalok, és hadd meséljek nekik. Nem tanításra gondolok, hanem hadd legyek közöttük, mert az engem borzasztóan feltölt. 

Attila, te hogy állsz ehhez a kérdéshez? 

M.A.: A magam részéről nagyon szeretnék fiatal felnőtteket effektíve tanítani. Még nem tettem semmiféle erőfeszítést azért, hogy megtaláljanak ezek a lehetőségek, csak van egy ilyen vágyam. Másrészt az elmulasztott tudás megszerzése is hasonló dolog: ennek érdekében történelmet, fizikát és filozófiát tanulok.

Ezen kívül Steve-vel sokszor felidézzük az egyik közös darabunk szövegrészletét mostanában: „Livaro bácsi, mit csinál?” „Szemlélődöm,” – válaszolja. A szemlélődés mindkettőnk számára fontos lett az utóbbi időben, az, hogy gyakran csak hátra dőlünk és nézelődünk. Érdekes perspektíva, mindenkinek ajánlom!

A filmbeli főszereplőpáros között alsó hangon sincs összhang: elbeszélnek egymás mellett, a férj viccekkel igyekszik elkerülni az őszinte beszélgetéseket. Mit gondoltok, mit mond nekünk a Szimpla manus a párkapcsolati kommunikációról? 

M.A.: Szerintem azt, hogy a nincsenek kibeszélve a problémák. 

H.S.: De vajon természetes dolog ez? Láttunk egy modellt a szüleinktől, hogy legyünk együtt egészségben, betegségben, jóban és rosszban. A koronavírus viszont akkora trauma volt az emberek életében, hogy azóta mindenki folyamatosan szakít és válik. De olyanok is, akikről nem gondolnám. Magyarán, valami kihozza a természetünkből, hogy nem tudunk negyven évet leélni egymással. Persze, valószínűleg ott a dolog nyitja, hogy el kellene menni egy terapeutához és beszélgetni vele ezekről a dolgokról, de ezt az én generációm még nem igazán tudja. 

M.A.: Én jártam és járok tréningekre szakemberekhez, kipróbálok minden ilyesmit, mert le vagyok nyűgözve a  tudásuktól! Olyan ez, mint amikor autószerelőhöz viszem a kocsit, hogy bogozza ki, mi a helyzet a motorral. És ők tudják! Elképesztő! A filmre visszatérve csak ábrázoltunk egy kapcsolatot, de nem akartuk megoldani a felületességből következő problémákat, megmaradtunk a vígjátéki elemeknél.

H.S.: De hogy lehetne nem felületesen élni? Gyakorlatilag a pároddal vagy a legkevesebbet!

M.A.: Szerintem az alapoknál, az oktatásban kellene, hogy bekövetkezzen egy váltás, ahol megtanítják a fiataloknak, hogyan kommunikáljanak a környezetükkel. 

H.S.: Ez egyébként kultúrafüggő is! Nemrég láttam egy japán filmet, ahol a nő végig tudta mondani, mi bántja őt, a férfi pedig nem szakította félbe. Nálunk ilyen nincs, mert mindig azonnal közbevágunk, ledorgáljuk a másikat. 

Szántatok-e plusz jelentést annak, hogy a Szimpla manus végén a férfi átadja a volánt a feleségének? 

M.A.: Persze, szó szerint átadja a vezetést a másik félnek. Az utolsó mondat is ilyen, ami elhangzott, miszerint „már nem mesélek vicceket”, magyarul a karakter felhagy azzal, hogy viccekkel üsse el a problémákat. 

H.S.: Arra is egy kiváló metafora, hogy nem mi, férfiak vagyunk a legjobb vezetők, sőt… 

M.A.: Valóban, több női energia kellene a mai világba! 

H.S.: Ugyanakkor azt is tegyük hozzá, hogy sajnos évezredes beidegződés bennünk, férfiakban, hogy mi akarunk győzni. Itt is azt hangsúlyoznám, amit már elmondtam: le kellene győznünk az egót.

Szerintetek mi a film legfőbb mondanivalója? 

M.A.: Nekem az, hogy egy konfliktusba igenis bele kell állni. Nem feltétlenül kell megoldani, csak vállaljuk fel. Olvastam valahol, hogy hagyjuk már azt, hogy mindent meg akarunk oldani, helyette élvezzük ki kicsit a problémát! 

H.S.: Nekem több üzenet is van, de a legfontosabb talán az, hogy ne toljunk túl semmit, talán még azt sem, hogy kiírtjuk az életünkből a vicceket, hiszen a humor a túlélésünk egyik alapja. Ha az nincs, akkor tényleg kipusztulunk. 

Borítókép forrása: György Lea