Ki ítélte halálra Semmelweis-t? Saját magát kergette a tébolyba, vagy a 19. századi orvostársadalom tiporta őt porba? Filmtervként indult, végül regényként született meg Gárdos Péter új kötete, a Semmelweis Ignác rövid boldogsága, amelyből kendőzetlen őszinteséggel ismerhetjük meg a neves doktor sorsának és hányattatásának részleteit. Akárcsak főhőse, úgy Gárdos is az igazság mellett kardoskodik: vele készült interjúnkban nemcsak karakteréről, hanem saját tapasztalatairól is mesélt, már ami az irigységet, a kártékony romantizálást és az árulást illeti, de szóba került az is, vajon mi az oka annak, hogy módszeresen eltiporjuk a zsenialitást a régiónkban.
Coloré: Új alkotása, a Semmelweis Ignác élete és boldogsága kapcsán nemrég azt nyilatkozta, több szempontból is időszerűnek érzi a kötetet. Miért gondolja így?
Gárdos Péter: Még első változatában elküldtem a regényt néhány orvos barátomnak, hogy szakmai szempontból véleményezzék. Meglepetésemre valamennyien úgy reagáltak, hogy Semmelweis története manapság rendkívül aktuális, és tengernyi tanulsággal szolgál.
Azt hangsúlyozták, hogy a különös tehetség, a szokványossal való szembe menés, vagyis a másság ebben a régióban, (talán fogalmazhatunk úgy, hogy Közép-Európában) ma is féltékenységet, irigységet, ellenszenvet és rosszindulatot szül. Hogy ennek mik az okai, az egy távolba vezető kérdés, de hogy „Semmelweis-történetek” mostanság is megesnek, az tény.
Ha jól tudom, filmtervként indult az ötlet…
Valóban, s ez a másik oka annak, amiért azt gondolom, hogy meglepően aktuális ez a história. Filmrendező lévén természetesen filmet szerettem volna Semmelweis sorsából készíteni, s be is adtuk Geszti Péter producerrel a tervezetet az NFI-hez (Nemzeti Filmintézet). A treatmentből elkészülhetett a forgatókönyv első változata. Ekkor kaptuk meg az elutasítást, amely egyrészről igen hízelgő kritikát is tartalmazott, de ugyanakkor leírták, hogy azért nem tudják a filmtervet elfogadni, mert más koncepció mentén képzelik el Semmelweis életének feldolgozását.
Ez az, ami végső soron fontossá teszi a vállalkozást: a Semmelweis interpretációknak ugyanis volt egy jól bevált sémája Magyarországon (ez körülbelül a múlt század fordulójától kezdve az elfogadott koncepció), amely szerint egy tragikus sorsú tudósról van szó, akit nem értettek meg, és aki felfedezésének elfogadtatásáért az életét is feláldozta. Hogy a mítosz még kerekebbé váljon, úgy állították be, hogy a halálát vérmérgezés okozta – éppen abba halt bele, mint a gyermekágyi lázban az anyák. Létrehozták tehát a mítoszt, amely sajnos köszönőviszonyban sincs a valósággal.
Azt gondolom, hogy az NFI elutasításnak mélyén ez a romantikus, idejétmúlt és végső soron hamis koncepció rejtőzik. Ráadásul azt hiszem, hogy van egy olyan kitapogatható kultúrpolitikai irányzat, amely ezt a szeplőtelen magyar hőskultuszt támogatja, erősíti, bátorítja, s ily módon hitelesíti. Úgy vélem, ez nem hiba, ez bűn. Semmelweisnek nincs erre szüksége. A sorsa nem lesz attól sem kevésbé tragikus, sem kevésbé példázatértékű, hogy helyre kerülnek az életút arányai.
Mit gondol, miért tartanak ki mégis a hamis hőskultusz mellett?
Talán azért, mert a valóság problematikusabb, elgondolkodtatóbb, kényelmetlenebb, nehezebben magyarázható. Tudni kell, hogy akkoriban, a millennium idején nagyon sok pénzt és energiát öltek a bálvány-képzésbe. Amikor Semmelweis meghalt 1865-ben, akkor mindössze egy pár soros hír jelent meg a magyar újságokban, az európai sajtóban még ennyi sem.
Semmelweis „felfedezése” két évtizeddel későbbi, a magyar orvostársadalom első, tizenkilencedik századvégi marketingakciójának volt köszönhető: elhatározták, hogy fel kell mutatni egy olyan magyar orvost, akire büszkék lehetünk itthon és nagyvilágban. Végülis bevált ez a mamutnyi energiabefektetés, létrejött egy rettenthetetlen tudós-képmás, amely idealizált volt ugyan, de akkor már a valóság senkit nem érdekelt. Ki foglakozott már azzal például, hogy Semmelweist a felesége miért és miképpen vitette elmegyógyintézetbe…
Miközben persze Semmelweis valóban géniusz volt! Tapasztalati úton döbbent rá valamire, amellyel sok-sok ezer anyát mentett meg azokban a kórházakban, ahol praktizált. Éppen ezért lenne kötelességünk alaposan megvizsgálni az életét. Egyre nehezebb ugyanis leválasztani a múlt századi valóságos és szimbolikus szoborról a küzdelmekbe beleroppanó, ellentmondásokkal teli hús-vér embert. Egyébként is fontos lenne megfosztani ezeket a kiemelkedő személyiségeket a romantikus máztól. Nem lehet, hogy letagadjuk Széchenyi öngyilkosságát, vagy az elméjének elborulását csak azért, mert nem tuszakolható bele egy elavult, hibátlan hősképbe.
Számos nagynevű magyar tudós közül válogathatott volna, akiknek hasonlóan érdekes az életpályájuk. Miért épp Semmelweis-t választotta a könyve főhősének?
Ennek volt egy konkrét oka. Geszti Péter barátom átküldött nekem egy Youtube-videót, amelyben Dr. Czeizel Endre előadást tart az Uránia moziban a Semmelweis életrajz ellentmondásairól. Ebben Czeizel azt hangsúlyozta, hogy miféle árulásokat követett el a 19. századi orvostársadalom Semmelweis ellen. Kutatása olyan izgalmas, emberi sorsot érzékeltetett, hogy mindketten úgy éreztük, ebből film kell, hogy szülessen. Történt, ami történt, film nem készülhetett, lett a történetből regény…
Tudnivaló, hogy fikciós regényről van szó. Hol húzta meg a határt a képzelet és a realitás között?
Semmelweis magánéletéről szinte semmit nem tudunk. Mindössze néhány levele és egy, a felfedezéséről beszámoló, 15 évvel később írt, többszáz oldalas könyve áll a kutatók rendelkezésére. Hogy miféle kalandokba keveredhetett anno Bécsben, hol étkezett, mivel teltek a hétköznapjai, kit szeretett, miféle mániái voltak, mit csinált a szabadidejében – erről mit sem tudunk. Viszont vannak, voltak olyan, nevezzük közvetett tudások, amelyek beindították a fantáziámat. Mondok néhány példát…
Tény, hogy Semmelweis halála után a felesége beadott egy névváltoztatási kérvényt, s Szemerényyre módosította a nevét. Azért az mindenképp árulkodó, ha a feleség meg akar szabadulni a férje nevétől! Emellett az is furának tűnik, hogy Mária nem a tőlük sétányi távolságra fekvő Schweizer-Intézetbe vitette be a férjét, hanem a csaknem nyolcórás vonatútra lévő Bécsbe transzponálta! Közismert tény volt akkoriban, hogy a budapesti intézményben Európában elsőként igyekeztek a mentális betegségeket munkaterápiával gyógyítani, Bécsről pedig köztudott volt, hogy ezekkel a szerencsétlen emberekkel – a kor bevált módszereit alkalmazva – a lehető legbrutálisabb módon bánnak.
Olyan kérdések merültek fel tehát Semmelweis privát élete kapcsán, amelyekre kénytelen voltam fikcióval válaszolni, miközben mélyen hiszek abban, hogy az életrajz bizonyos vonatkozásai megérdemelnének alaposabb kutatásokat. Nekem íróként az volt a feladatom, hogy ezekből a morzsákból építsek fel egy életet, felvállalva ennek a hipotetikus sorsnak az összes konzekvenciáját. Aki ezt a regényt majd elolvassa, nyilván nem úgy fogja értékelni, mint egy dokumentum-regényt. Ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy a tudományos kérdéseket illetőleg igyekeztem ragaszkodni a tényekhez.
Párhuzamot vélek felfedezni Semmelweis és az Ön sorsa között. Mindketten megszállottként dolgoztak/-nak olyasvalamiért, amiben hisznek, s a könyv kapcsán egyértelmű: Ignácnak az életébe került az igyekezete. Mit mondana, Ön fizetett-e, s ha igen, milyen árat a sikerért?
Kérdés, hogy mit tart egy filmrendező-író sikernek? Ha film egyáltalán elkészülhet, az már fél-siker. A mozihoz rendkívül sok pénz kell, ezernyi akadályon kell elvergődni, amíg belekezdhetsz. Ha nézik is a filmedet az már a siker másik fele. Regényt írni látszólag könnyebb. Papír, toll kell hozzá, vagy manapság egy számítógép. Sikernek az számít, ha el is olvassák, amit írsz. A filmcsinálás „ára” az az ezernyi kompromisszum, amelyet közben meghozol. A kompromisszumokba viszont egy kicsit bele is illik halni. És ez nincs másképp az írásnál sem. Egyszóval az alkotásba kissé beledöglik az ember. De azért az lényeges különbség, hogy csak „kissé”. Semmelweisnek ez nem sikerült. Ő valójában is belehalt.
A doktort lényegében a hozzá legközelebb állók árulták el, miattuk került az őrültek házába, ahol agyonverték. Mennyire ismerős az Ön számára az árulás, s hogyan kezeli az ilyesfajta visszaéléseket általában?
Jó kérdés! Sokszor érzékeltem úgy, hogy a szakmámnak egyik sajátossága az árulás. Talán azért, mert ebben a szűk közegben mindenki ismeri egymást, így bármiféle sandaság azonnal napvilágra kerül. Biztos magam is beletévelyedtem ilyesmibe, mindenesetre számon tartom az ellenem elkövetett árulásokat. Az elmúlt harminc-negyven évben három alkalommal árultak el. Sok? Kevés? Nem tudom, viszont egyik esetben sem tudtam megbocsájtani. Semmelweis életében is előfordulhatott ilyesmi, az én hipotézisem szerint a legjobb barátjától kaphatott júdáscsókot. Miután az ilyen típusú árulásokat magam is átéltem, tudok egyet-mást a felismerés fájdalmáról.
Az orvos bukása nemcsak saját makacsságának, hanem kollégája, Stolz irigységének is tulajdonítható, aki az egyetemi tanulmányaiktól kezdve őrült féltékenységet táplál Ignác iránt. A kötetben nagyon érzékletesen írja le azt a pusztító érzelmet, így felmerül a kérdés: saját tapasztalaton alapul ennek a megfogalmazása?
Kettőjük viszonyában a kulcsszó az irigység. Szoktam idézni a barátaimnak a Füst Milánról terjesztett híres anekdotát. Amikor egy hódolója felment Füsthöz, és elkezdte dicsérni legutóbb olvasott művét, az író belevágott a dicshimnuszba: „Ha engem dicsérsz, az kevés, szidd inkább XY-t!” (Nevet.) Precíz, tanulságos történet, a kortárs csepülése okozza a lehető legnagyobb kielégülést. Aki a magyar filmszakmában tevékenykedett valaha, megérti a Füst Milán-i örömet.
Egyébiránt az ember óvatosan áll ebben a szakmában a dicséretekhez. Egyrészt, mert attól tart, hogy olyantól érkezhet, aki nem ért hozzá, másrészt betegesen, gyanakodva keresi az okokat, hogy miféle rejtegetni való érdek állhat az értékelés mögött. Például ez is az egyik ár, amelyről az előbb kérdezett, és amit – úgy tűnik – meg kell fizetni.
Semmelweis dühvel reagált a meg nem értettségre. Mit gondol, mit kellett volna másképp csinálnia ahhoz, hogy jobban elfogadják mondanivalóját?
Tanulságos, amit érzékelt, mert a regény első címe is az volt, Düh. A híres gyerekorvos Bókai, aki kezelte Semmelweist, többször is utal erre a dühre az anamnézisében. Az utókor már nem tudja eldönteni, hogy csak idősebb korában volt ez rá jellemző, vagy korábban is előfordulhatott. Az én hipotézisemben Semmelweis egyik alaptulajdonsága az indulatosság, a frusztráció, amelyik a meg nem értettség okán később egyre erősödhetett benne.
Most azt gondolom (s nemcsak én, hanem az elmúlt évtizedben megalkotott pszichológiai profilok is így vélik), hogy Semmelweisnek az úgynevezett nyílt levelei – amelyeket szinte valamennyi jelentős nyugateurópai nőgyógyász megkapott, s amelyben gyilkosnak nevezte őket – jelzik ennek a fokozódó tébolynak az állomásait. Ha klórvizes felfedezését diplomatikusabban próbálta volna meg átadni az orvostársadalomnak, valószínűleg egészen másképp alakult volna a sorsa.
A kötet összegzéseként azt is mondhatnánk: az a valódi őrült, aki zsenivé lesz Magyarországon. Mit gondol, nemzetspecifikus probléma, hogy gyakran eltiporjuk itthon a géniuszt?
Attól tartok, igen! A kérdésre csak tapogatódzó válaszokat tudok adni. Az első úgy szól, hogy apró nemzeteknél nagyon gyakori az a reakció, amikor a féltékenység előbb-utóbb megfojtja a géniuszt. A magyar művész históriákban igen gyakori, hogy sárba tiporják a tehetséget. Talán azért, mert egy tízmilliós nemzet esetében kisebb az érvényesülési lehetőség, mint egy többszáz milliós népnél. Ámbár az is lehet, hogy a történelmünk is belejátszik ebbe a szomorú ismétlődésbe. A magyarság balsorsú, folyamatosan a vesztes oldalra kerülő, kompország történelme.
Mit tehetnénk annak érdekében, hogy változtassunk ezen a gyakorlaton?
Talán beszélni kellene végre a traumáinkról, például az egyik legmélyebben rombolót, a holokausztot. Vagy egy másikat, amelyről szeretnék majd egyszer regényt írni, arról, hogy Európában, az ötvenes- hatvanas években Magyarországon volt a legtöbb feljelentés!
A trauma feldolgozásának módjáról van egy igen szemléletes alappéldám: a Hajnali lázat (Gárdos első, nagy sikerű regénye, amelyből később film is készült – a szerk) svéd koprodukcióban csináltuk, s egy ponton felhívott a külföldi partner telefonon. Azt mondta, hogy a Svéd Filmintézet nem ad pénzt a produkcióra, ha nem írom bele a forgatókönyvbe, hogy a svédek milyen galádul viselkedtek a második világháború végén. (Köztudott, hogy a svéd lakosság ötven százaléka Hitler rajongó volt.) A svéd koprodukciós partner elmagyarázta, hogy túlságosan kegyes voltam a forgatókönyvemben a svédekkel, ám ők mindenképpen ragaszkodnának ahhoz, hogy a filmben a teljes igazságot jelenítsük meg. Ha szembeállítjuk az NFI-től kapott elutasítás indoklását a svédek akkori kérésével, nem lehet nem látni a különbséget. Az egyik felfogás idealizálni akar, a másik kötelezően szembe néz a bűnökkel. Amíg elmázolunk, romantizálunk, hamisítunk, addig nem lesz érdemes zseninek lenni ebben az országban.
Tehát a traumafeldolgozáshoz nyitottnak kellene lennünk össztársadalmilag az igazságra?
Igen, s emellett pénzt, paripát, fegyvert kellene áldoznunk arra, hogy megismerjük a valóságot, a tényeket. Meggyőződésem, ha elhallgatunk bármilyen részletet egy társadalom vagy akár egyetlen ember életéből, annak előbb-utóbb katasztrofális következménye van.
Tervez-e a közeljövőben újabb kötetet, s ha igen, mit?
Abszolút, sőt, filmet is tervezek, mindenfajta red flag ellenére. (Nevet.) Miután nem vettek fel a Színművészeti Egyetemre, úgy kezdtem a szakmát, hogy elmentem a Magyar Filmhíradóhoz, először rendezőasszisztensnek, majd rendezőnek. Fantasztikus nyolc év volt, tanulhattam a mesterséget, és beleláttam a rendszer valódi működésébe. Azonnal megérti majd, mire gondolok, ha elárulom a készülő alkotás munkacímét. Ez lenne: Filmhamisítók.
Egy olyan közösség volt ez, amelyik konfabulálta a valóságot: mindenki, aki ott dolgozott, (beleértve engem is), részt vett ebben a nagy, nemzeti hamisítási játszmában. Tán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, ez is aktuálisnak tűnik manapság…
Pályakép:
Gárdos Péter Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, író 1948-ban látta meg a napvilágot Budapesten. Miután nem vették fel a Színművészeti Egyetemre, a Magyar Filmhíradónál helyezkedett el, eleinte rendezőasszisztensi majd rendezői titulusban tevékenykedett. Legemlékezetesebb filmjei közé tartozik az Uramisten, a Szamárköhögés és a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire. Első regényében, a Hajnali lázban szülei koncentrációs táboron túlnyúló szerelmi történetét örökítette meg, kötetét 36 nyelvre fordították le, végül filmet is készített belőle. További, szépirodalmi alkotásai – a Hét mocskos nap és a Királyi Játék – szintúgy nagy népszerűségnek örvendenek.
