November 5-én debütált a Centrál Színházban Alföldi Róbert rendezésében Bíró Bence darabja, a magyartenger. A balatoni nyaralóban huszonnégy óra leforgása alatt zajló eseményekben, a felvonultatott karakterekben minden néző magára ismerhet. De ez vajon jó vagy rossz, szórakoztató vagy elkeserítő? Tényleg ilyenek lennénk mi, magyarok? A főpróba után ezekről is kérdeztük Fehér Tibor színművészt, a darab egyik szereplőjét.
Coloré: Gyakran mondjuk itthon, hogy „olyanok vagyunk, mint egy olasz család”, de a darabot megnézve belegondoltam, hogy a hangos, egymás szavába vágós családi perpatvar igazából magyar jellegzetesség is.
Fehér Tibor: Bizony, ez így van! Én is minden ismerősömtől azt hallom, hogy „olyanok vagyunk, mint egy olasz család”, és mi Fehérek is ezt a kifejezést használjuk otthon Nagyecseden.
Emellett pedig rengeteg személyiségvonást vagy akár teljes értékű karaktereket is fel lehet ismerni a saját életünkből a magyartenger szereplői között…
Ezért is mondom, hogy nagyon magyar darab, mert mindenki fel fog benne ismerni egy vasárnapi ebédet, vagy egy-egy pillanatra felsejlik majd némelyik rokon, még ha nem is teljes egészében. Sőt, az ember szerencsés esetben akár magára is ismerhet, ami a legnehezebb, de a legjobb dolgok egyike. Hiszen a színház feladata, hogy tükröt tartson elénk, fontos saját magunkat kívülről látni. Nálunk egyébként a feleségem csodálatos ebben, ha én seggfej vagyok valami miatt, akkor ő is úgy viselkedik, ilyenkor pedig elkezdek azon gondolkodni, hogy mit rontottam el, mert mindig én vagyok az indikátor.
Ezek szerint ilyen értelemben ő a „te színházad”?
Igen, nekem ő a tükröm. Szóval néha jó, de közben pusztító magadat kívülről látni, és arra gondolni, hogy „mekkora szar alak vagyok”. De ez fontos ahhoz, hogy az ember fejlődjön, hogy lássa a hibáit, bocsánatot kérjen. Ez a darab pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy kicsit magunkba szálljunk és belássuk, bizony ilyenek vagyunk: sötétek, csőlátásúak, nem elfogadóak, gyűlölködőek…
Pályakép
Az 1988-as születésű Fehér Tibor Nagyecseden nőtt fel, a gimnáziumi színjátszó körből a Színház- és Filmművészeti Egyetemre vezetett az útja, melyet 2010-ben végzett el. Ezt követően 2019-ig a Nemzeti Színház tagja volt, ahol többek között eljátszotta Cyranót, Csongort és Lysandert is. 2019 óta a Centrál Színház társulatát erősíti, legutóbbi premierjei közé tartozik a Mary Page Marlowe, a Network és a magyartenger. A tévéképernyőn és a mozivásznakon is feltűnt már, és rendszeresen szinkronizál, gyakorta hallhatjuk Rami Malek, Jacob Elordi és Liam Hemsworth magyar hangjaként. 2017-ben Jászai Mari-díjjal tüntették ki.
Nem érzed úgy, hogy egy kicsit össze volt sűrítve a darabban a magyar valóság?
Persze, de a színházban muszáj sűríteni, ez a dolga, nem játszhatunk tizennyolc órán át, ahol ráérősen kifejtünk mindent.
Szerinted milyen érzésekkel, gondolatokkal mennek majd haza az emberek a színházból a magyartenger után?
Nagyon remélem, hogy pár ember kicsit máshogy fog nézni pár másik emberre. Elfogadóbbak lesznek, meghallgatják a más véleményen lévőket, és nem ítélik el őket azonnal. Nehéz változni, nem is ezt várom el, hanem az elfogadást. Illetve, ha valaki magára ismer, akkor már megérte az előadás. Ugyanakkor a szórakoztatás is cél, hiszen fontos, hogy tudjunk magunkon nevetni – ha az sem marad, akkor nincs semmink.
A karaktered, Örs foglalkozása színész, akinek volt egy eszmecseréje arról, hogy melyik a fontosabb: a filmekben, sorozatokban való szereplés vagy a színház. Te mindháromból kivetted a részed, melyik számodra a legfontosabb?
Alapvetően színházi színész vagyok, akinek öröm, ha tud forgatni. Szeretek is, hiszen az egy teljesen másik világ.
Idén is forgattál, méghozzá a Most vagy soha! című filmet, amiben Vasvári Pált alakítottad. Milyen élmény volt?
Láttam vágóképeket belőle és gyönyörűek, nagyon izgalmasnak ígérkezik. Nem egy történelmi produkció, nincsenek benne tankönyvi részek, hanem „popos” kalandfilm lesz, ugyanakkor megtartja a történelmi momentumokat. Remélem, hogy a diákok élvezni fogják, azért emelem ki őket, mert főként fiataloknak készült produkcióról van szó.
A színház mellett eljutsz még szinkronstúdiókba? Hogy látod a szinkron szakma helyzetét?
Amennyire időm engedi, megyek. A helyzet pedig szánalmas, és itt most nem a minőségre gondolok, hanem az anyagi részére. Nem vagyunk megfizetve, az idő-pénz csapdájában vagyunk, és amikor azt mondják, hogy „bezzeg régen!”, akkor érdemes lenne arra gondolni, hogy régen volt rá pénz és idő is. Húsz éve nem változott a szinkronfizetés, ugyanazon az áron dolgozunk, mint akkor, és nézzük meg közben, hogy húsz éve mennyi volt egy kiló kenyér és most mennyibe kerül. Nevetséges, hogy alig egy-két csatorna fizet jogdíjakat az ismétlésekért. Közben pedig nagyon jó tud lenni a magyar szinkron.
Látsz rá esélyt, hogy – mondjuk a szakszervezeti törekvések által – ez változhat a jövőben?
Nagyon depresszív ember vagyok, így sajnos nem. De megnézném, hogy mi történne akkor, ha eltűnne a magyar szinkron. Lehet azt mondani, hogy angolul, eredeti nyelven kell filmeket nézni, de szerintem nem azért nézed, hogy megtanuld, mit jelent, hogy „How are you?”. Egy filmet azért nézel, mert élvezni akarod, mert menni akarsz egy történettel. A feleségem miatt mi elég sokszor nézünk angol nyelvű filmeket, de van olyan alkotás, amit csak magyar szinkronnal szeretek látni, mert szeretem az adott színészt és nem is tudom más hanggal elképzelni. Bármilyen példát hozhatnék, de mondjuk Al Pacinót csak Végvári Tamással tudom megnézni, ő volt mindig az etalon. A jó szinkron egyfajta pluszt ad, volt már, hogy bementem a stúdióba, és a rendező azt mondta egy szar filmre, hogy csináljunk belőle jót, próbáljuk meg kicsit felhúzni. Sikerült is.
