Az interjúnk második felében dr. Apponyi Alfred elmesélte, hogy mit gondol az angolokról, Richard Bransonról, és miért köszöntek a fiának „Heil Hitler!”-rel az iskolában.
Kérdeztük arról is, hogy miért nem beszél magyarul és várja-e a koronavírus elleni oltást.
A Német-Magyar Egyesület elnökeként ma is igen aktív. Mivel foglalkozik a szervezet?
Célunk összehozni a magyarságot és németeket, vagyis a magyar-német barátságon dolgozni. Ez különösen fontos ma, amikor a német lapok nem feltétlenül írnak jókat Magyarországról. Egyébként több ilyen társaság is van Németországban, és együttműködünk.
Hány tagja van a Társaságnak?
Körülbelül 40 és van 150 „barátunk”, akik nem tagok, de hozzánk tartoznak. Hozzávetőleg fele-fele arányban vagyunk németek és magyarok. Koncerteket, különféle rendezvényeket szervezünk, de nem csak kulturális téren, hanem társadalmi és gazdasági szinten is törekszünk a magyar-német kapcsolatok erősítésére.
Tartja a kapcsolatot a többi „arisztokratával”? Szerveznek közös programokat, esetleg királyi esküvőkön szoktak találkozni?
Nem élek nagyvilági életet. Megtehetném, de nem akarom, nincs rá szükségem. Amikor Londonban éltem, az más volt, mert az unokatestvérem hozzáment a kenti herceghez és így bemutattak a királyi családnak, többször meghívást kaptam Windsorba. De tudja, az angolok kicsit olyanok, mint az amerikaiak, abból a szempontból, hogy nagyon kedvesek, barátságosak, nagyon meggyőzően tudnak meghívni, de nem gondolják komolyan. Mindig megkérdezték, honnan is jövök? Skandináviából? Svédország, Norvégia? A szőke hajam, kék szemem miatt ez volt a legkézenfekvőbb tipp. A német vonalról valahogy mindig megfeledkeztek, nyilván azért, mert a mai napig nem nagyon kedvelik a németeket.
Ezt így érezte, vagy volt ezzel kapcsolatban konkrétan valamilyen rossz tapasztalata?
A fiamnak volt. Bentlakásos iskolában tanult, 7-8 éves lehetett, és sírva hívott fel, hogy a fiúk olyan gonoszok vele, reggelente „Heil Hitler!” -rel köszöntik. Én hülye, azt javasoltam, mondja inkább azt, hogy ő nem is német, hanem osztrák. Mire ismét sírva telefonált: most a fiúk azt mondják, hogy Hitler is osztrák volt. Rendben – mondtam neki, – akkor mostantól magyar vagy. Ez volt végül a megoldás. (Nevet.)
Érdekes volt látni a LinkedInen, hogy gyakran reagál és kommentel Richard Branson bejegyzéseire. Csodálója, ismerőse, esetleg barátja a Virgin Group feje?
Kétszer találkoztam vele Angliában, az unokatestvéremék kenti birtokán teniszeztem vele. Rettenetesen játszott, de egy nagyon barátságos, jókedélyű ember, lenyűgöző személyiség, elképesztő ötletekkel. Szerintem nagyszerű, amit csinál.
Próbált valaha megtanulni magyarul?
Háromszor kezdtem neki és háromszor adtam fel. Nagyon nehéz. A magyar szavakat majdnem akcentus nélkül meg tudom ismételni, mert a nyelv valahol nagyon mélyen ott a tudatalattimban, hiszen a szüleim mindig magyarul beszéltek egymással és a barátaikkal. Amikor azt hallottuk, „gyerekek”, akkor tudtuk, minden rendben van. Amikor viszont elhangzott, hogy „Fiam!”, akkor jó volt eltűnni a színről.
Miért csak egymással beszéltek magyar nyelven?
Édesanyám szerint a magyar gügyögés és babanyelv rettenetesen hangzik. Ráadásul Csehországban éltünk, ahova éppen akkor vonult be Hitler, és az egyetlen nyelv, amit beszélni szabadott akkoriban, a német volt. A dadánk, a szakácsunk, a cselédek csak németül beszélhettek, még a kertész is, aki amúgy egy szót sem tudott németül. Ilyen meggondolásból beszéltek velünk is németül. Arra gondoltak, hogy ha visszamegyünk Magyarországra, úgyis magyar iskolába fogunk járni, és ott megtanuljuk a nyelvet. Erre sajnos soha nem került sor. Káromkodni viszont kitűnően tudok magyarul! (Nevet.)
Ettől függetlenül, úgy tudom, el szokott járni a kölni magyar istentiszteletre…
Csak ha valamilyen speciális alkalom vagy ünnep van, és meghívnak. Nem zavar, ha nem értem, amit a pap mond, a lényeg, hogy ilyenkor jó társaságban vagyok.
Hogy bírta a családja azt a sok változást, utazást, ami az Ön életét meghatározta?
Időközben elváltam. Én Frankfurtban éltem, a feleségem Londonban, 3-4 évig csak hétvégenként találkoztunk, és már senkinek nem volt jó így. Amúgy sem volt egy túl jól sikerült házasság, de együtt maradtunk a két gyerekünk miatt. Aztán találkoztam az új feleségemmel. Ő a legjobb dolog, ami történhetett velem az életben, jövőre ünnepeljük a 25 éves házassági évfordulónkat. És be kell vallanom, soha életemben nem voltam olyan boldog, mint vele.
Várja már az oltást?
Nincs szükségem oltásra, mert egy éve átestem a covidon, és még mindig magas az antitestek száma a szervezetemben. Nagyon beteg voltam, 10 napig feküdtem a kórházban, már-már feladtam. Gondoltam, ennyi volt, vége az életemnek. A feleségemnek nem mondtam, de amikor felhívott, 20-30 másodpercnél tovább nem volt erőm beszélni. Borzalmas élmény volt.
A betegségen kívül hogyan befolyásolta az életét a koronavírus?
Nagyon lelassult az élet, hiányozni kezdtek a barátaink, a kétheti rendszeres találkozásaink, amikor összegyűltünk egy étteremben és jókat ettünk, beszélgettünk. Úgyhogy egy ideje minden második héten megrendezzük ugyanezt Zoomon: volt itt már könyvbemutató és tudományos előadás is.
Ha nem Németországban élne, akkor hol?
Tíz éve minden évben kétszer, márciusban és októberben Egyiptomba utazunk, a Vörös-tenger partjára. Nem élnék ott, de nagyon szeretem. Szerettem Londonban élni, üzleti szempontból az egy ideális hely, de nem tudom, nyugdíjasként élvezném-e. Ausztria a szívem csücske, én ma is úgy látom, hogy az a kis falu, Altaussee a világ legszebb helye, ahol én felnőttem. De szívesen költöznék Magyarországra is, ha beszélném a nyelvet.
Mi a hobbija? Teniszezik még?
A tenisz, a lovaglás, a vadászat és persze az utazás. Vadászni még járok, ha hívnak. A lovaglást három éve feladtam egy csúnya baleset után, amelyben megsérült a vállam és eltört négy bordám. Az eszemtől folytatnám, de a feleségem nem engedi. A teniszt pedig 75 évesen hagytam abba, mert ez az „old gentleman” tenisz nem az én stílusom. Ha már nem csinálhatom rendesen, akkor nincs értelme. Reméljük, utazni még fogunk.
Az interjú első része itt olvasható.
