Amikor nyaralni készülünk, általában meg sem fordul a fejünkben, hogy az utazás akár rosszul is elsülhet. Pedig van rá esély, s utólag ezeken a történeteken szoktunk legjobban szórakozni. Ezekből a sztorikból válogattunk a Coloré szerkesztőségében egy sorozatra valót. Sorozatunk záró részében egy tavalyi nyaralást elevenítünk fel, lesz benne megtelt derítő és „elvarázsolt kastély” is.
Talán kilógok a többiek közül ezen a téren, mert még nem volt egy olyan nyaralásom sem, amire egyből rávágnám a pocsék, borzalmas, “sohatöbbet” jelzőt. Persze nem azért, mert annyira tökéletesen szerveznék meg mindig mindent, vagy esetleg az égiek a tenyerükön hordoznának, csak eddig nem volt olyan kirívó eset, ahol minden elromlott volna. (Tuti, hogy azért, mert ezt leírtam, most jön majd csak csőstül a baj). Azonban a legutóbbi családi nyaralásunk kissé viszontagságosra sikerült, így ezt a sztorit dobnám most be a közösbe.
Valami bűzlik, de nem Dániában
Anyukám odavan a felújított parasztházakért, ezért általában ilyen szállást foglalunk, ha pihenni utazunk belföldön, így tettünk tavaly szeptemberben is, amikor én is a családdal tartottam. Csütörtökön délután érkeztünk meg négyesben (anyu, apu, az öcsém és én) a tett helyszínére, kipakoltunk, elmentünk bevásárolni. A pénteki és szombati menetrend a környék felfedezése volt, ami jól sikerült, csak épp a szombat esti programban történt egy kis módosulás, ugyanis az udvar hátsó részén lévő szennyvízakna megtelt, a telket és így a házat is elárasztotta a kicsit sem kellemes trágyaszag.
Először úgy gondoltuk, alapos szellőztetés után tudunk majd aludni, és reggelre biztos megszűnik a bűz – nem így lett, telefonáltunk is a tulajdonosnak, hogy legyen kedves segíteni rajtunk. Ő nagyon készséges volt, szerzett nekünk két településsel arrébb egy hasonló házikóban szállást, de az csak vasárnap délutántól volt szabad. Aludnunk meg kellett valahol, így áthidalandó a problémát körbetelefonált még egyszer és a következő falu határában álló kúria tudott fogadni minket. Sebtében összecsomagoltuk és betuszkoltuk a cókmókjainkat a kocsiba, elbúcsúztunk a ház saját macskájától és irány az újabb szállás.
Ne nyaraljon akinek túl erős a fantáziája
A sötét, az esős idő, a túl sok krimi és a Harry Potter-könyvek gyakori újraolvasása, na meg a dombtetőn álló kastélyszerű épülethez vezető kacskaringós út miatt mind úgy éreztük, mint akik egy Agatha Christie-regénybe csöppentek. A tulajdonosnőről hasonlóakat fantáziáltunk, a hölgyet az első félórában csak az udvaron a vaksötétben láttuk, a hangja alapján idősnek tűnt – meg is volt hát történetünk boszorkánya. A szalonba belépve (mert hogy ilyen is volt) aztán kiderült, hogy nem is öreg – de akkor miért volt olyan a hangja?
A házbelső sem oszlatta el ezt a félig nyugtalanító, félig kalandos érzést, mert a magas lépcsősorok, a plafonig érő könyvespolcok, az afrikai ihletésű festmények és szobrok, a régi ágynemű és a vastagon ülő por (helló, allergia!) miatt tényleg azt vártam, hogy kilép Poirot a fürdőből, és meggyanúsít egy gyilkossággal, amit el se követtem. Igazából ha önként választottuk volna ezt a szállást, biztos jobban élvezzük, így viszont nagyon bizonytalan vagyok a tekintetben, hogy tetszett-e az egész. Az egyik percben regényt akartam írni róla, a másik percben hihetetlenül zavart a sok giccs és ódon dísz. Nem volt valami komfortos, a zuhanyfülke padlójára fadeszkák voltak helyezve, amik a használattól átáztak és így az ember nem szívesen állt rájuk még papucsban sem.
Egy éjszakát kellett csak kibírnunk itt, nem is sokat aludtunk, négyből kettőnket lidérces álmok gyötörtek (én voltam az egyik persze), reggel pedig a furcsa, benti bútorokkal berendezett eklektikus teraszon fogyasztottuk el reggelinket. A záróakkord az volt, amikor a tulajdonosnő (akiről egyébként álljon itt, hogy nagyon kedves volt) által elénk rakott cukortartót kinyitva döbbent arcot vágtam, mert nem tudtam eldönteni, hogy barnacukorból készült kockacukor van benne, vagy simán megromlott.
Arckifejezésemet látva anyukámat annyira elfogta a nevetés, hogy szabályosan folytak a könnyei, rázkódott a válla, de nem engedhette ki magából a hangokat, mert ott ült velünk a hölgy is. Szürreális és közben nagyon szórakoztató jelenet volt, azóta is emlegetjük. Pont olyan helyzet volt, amit másoknak elmesélve nem lehet jól visszaadni, így a családi legendárium részévé válik, és egy-két havonta előjön, hogy „Emlékeztek, amikor…?”.
Minden jó, ha vége van
A harmadik, egyben utolsó szállásunk már nem volt se vicces, se problémás, szerencsére pont jó volt ahhoz, hogy a fennmaradó három napot nyugalomban töltsük el. Így visszanézve már csak e cikk megírása, meg a fenti anekdota miatt érdemes volt megejteni ezt a nyaralást, de legközelebb már szeretné(n)k modernebb környezetben, szagoktól és kellemetlenségektől mentesen pihenni. Meglátjuk, sikerül-e – ha nem, jövőre jelentkezem megint az újabb sztorival!
