Amikor nyaralni készülünk, általában meg sem fordul a fejünkben, hogy az utazás akár rosszul is elsülhet. Pedig van rá esély, s utólag ezeken a történeteken szoktunk legjobban szórakozni. Ezekből a sztorikból válogattunk a Coloré szerkesztőségében egy sorozatra valót. Az első részben Kubába utazunk, ahol semmi nem úgy alakult, ahogy azt szerzőnk elképzelte.
Sokat vacilláltam azon, hogy melyik félresikerült utazásom történetét osszam meg az olvasóval: azt, amikor a 2015-ös Bataclan-tragédia idején épp Párizsban voltunk a családommal, miközben otthon kirabolták a lakást? Esetleg azt a horvátországi vakációt, amelynek során egy héten keresztül nagyjából minden nap és mindenhol át akartak verni? Vagy pedig, amikor egy repülőgép késése miatt minden további csatlakozást buktam, s így az eredetileg ötórásra tervezett utat kb. ötven óra alatt, filmbe illő kalandok árán sikerült megtennem? Végül mégis egy negyedik sztori, a kubai nyaralásunk elmesélése mellett döntöttem (abból az egészen prózai okból kifolyólag, hogy ehhez vannak fotóim).
2016-ban külföldön éltünk, és akkor már évek óta álmodoztunk arról, hogy egyszer majd mi is valami egzotikus tengerparton, pálmafák árnyékában töltjük a szilvesztert. A piszkos anyagiak miatt ezt soha nem engedhettük meg magunknak, ám egy esős novemberi napon szembejött velünk a nagy lehetőség: egyik utazási iroda aznap féláron kínálta kubai útjait, annak örömére, hogy a karibi ország diktátora, Fidel Castro azelőtt néhány nappal eltávozott az élők sorából.
Noha a családom szerint mindent túlszervezek és túlaggódok, a készülés izgalmában az indulás előtti este elfelejtettem beállítani az ébresztőt. (A férjem ezzel nem is foglalkozott, mert tudta, hogy ilyenkor én a biztonság kedvéért legalább két vekkert készenlétbe helyezek.)
December 29-én reggel 7-kor indult a gép, nekünk pedig legkésőbb hajnali 3-kor kelnünk kellett volna, hogy 5-re kiérjünk a reptérre. Mi azonban aludtunk szépen, mint kis Balázs, egészen 4 óráig, amikor is valamilyen hangos utcazaj hatására szinkronúszókat meghazudtoló koreográfiával, egyszerre ugrottunk ki az ágyból. Egy hajszálon múlt, hogy elértük a repülőt, amit aztán én az ablakra cuppanva ünnepeltem – élvezni akartam az út minden egyes pillanatát, ha már a novemberi 50 százalékos akció után aznap kora reggel újabb esélyt kaptunk, hogy végre ilyen távoli helyre utazhassunk.
Az óceánon és a felhőkön kívül persze semmit nem láttam, ennek ellenére kitartóan csüngtem az ablakon, mígnem mosdóba kellett mennem. Amikor vissza akartam térni a helyemre, azt láttam, hogy az összes utas az ablakoknál tömörül, telefonokkal, fényképezőgépekkel a kezükben.
Kár, hogy pont most mentél ki, épp a Bahamák fölött repültünk át, ahol az Atlanti-óceán találkozik a Karib-tengerrel. Elképesztő látvány volt, ahogy a sötétkék és a türkizkék víztömeg összeér, de nem keveredik
– ecsetelte sajnálkozva a férjem, hogy miről maradtam le abban a három percben.
Nem sokáig szomorkodtam, mert Kubába megérkezve teljesen lenyűgözött a decemberi meleg, a karibi hangulat és a hotelszobából elém táruló látvány: szó szerint leesett az állam, amikor megláttam a kristálytiszta türkizkék vizet, amint lágy hullámokkal nyaldosta a fehér homokot.
Másnap reggeli után kifeküdtünk a szálloda biztosította nyugágyakra, és már délelőtt élveztük az all inclusive csomag nyújtotta előnyöket, például az ingyenes koktélokat. Stílszerűen Cuba Librevel indítottunk, majd következett a kubai rumból készített Mojito. Dél körül már készültem ebédelni, de a férjem nem volt éhes. Kicsit csodálkoztam, hogy két órával később sem szeretett volna enni, három körül pedig bevallotta, hogy nemhogy nem kíván semmit, de határozottan rosszul érzi magát, kavar a gyomra. Visszamentünk a szobába, és már attól felerősödött a hányingere, hogy leültem mellé az ágyra, és ezzel megmozdult alatta a matrac. Ezután ötpercenként futott ki a vécére – vagy ezért, vagy azért. A várva várt megkönnyebbülés másnap reggelre sem jött el.
December 31-ét írtunk. Nemcsak őt sajnáltam, hanem magamat/magunkat is, mert tudatosult bennem: lőttek a régóta vágyott tengerparti szilveszternek és a homokban felszolgált gálavacsorának. Azért próbáltam menteni a menthetőt: reggel 8-kor hanyag eleganciával rákönyököltem az éppen nyitó beach bar pultjára, és kértem egy tequilát citrommal és sóval. A huszonéves báros fiú kacéran, de kérdőn nézett rám. Úgy éreztem, el kell mondanom neki az igazat: a férjemnek viszem. „Meg akarja ölni?” – kérdezte csodálkozva. Megnyugtattam, hogy fertőtlenítő céllal viszem neki hajnalosan az italt, amit szemmel láthatóan nem hitt el – valószínűleg sehol a világon nem ismerik a jól bevált magyar módszert, a pálinkával (illetve pálinka híján más töménnyel) való külső-belső fertőtlenítést.
A férjem nagyra értékelte a gesztust, kivánszorgott a teraszra, ahol hősiesen lehajtotta a tequilát. Mint utóbb kiderült, ez nem volt túl jó ötlet, ugyanis Vuk most már citrom és só ízesítésben érkezett, ami – ha lehet ilyet mondani – még kellemetlenebb volt az előzőeknél.
Huszonnégy óra elteltével végre kezdett jobbra fordulni a helyzet. Estére összeszedtük magunkat annyira, hogy mégiscsak elmentünk a szilveszteri vacsorára. A férjem nagyjából háttal ült az asztalnak, hogy ételt ne is lásson, de nem veszített sokat, mert a kubai gasztronómia nem éppen világszínvonalú. A buliból kimaradtunk, de éjfélkor azért koccintottunk a boldogabb új esztendőre és arra, hogy ennyi megpróbáltatás után mégiscsak szerencsések vagyunk, hogy a férjem állapota megengedi, hogy részt vegyünk a másnapra tervezett havannai kiránduláson. Havanna legalább olyan régi álmunk volt, mint a pálmafás nyaralás télen.
Előre ittunk a medve bőrére: reggel 7-kor ugyanis közölték velünk, hogy a kisrepülő elromlott, nem tudunk a fővárosba utazni. Helyette felajánlották, hogy elvisznek autóbusszal a sziget déli partvidékén található Trinidad nevű városba, ahol meglátogathatjuk Kuba egyik leghíresebb szivargyárát. A gyomorproblémák után kissé vonakodtunk a hatórás buszozástól (akkor még nem sejtettük, hogy három óra alatt oda és ugyanannyi idő alatt vissza legfeljebb autópályán tehettük volna meg a távot, a rossz minőségű, gödrös utakon ez több, mint tíz óra), de hogy lássunk is valamit az országból Cayo Santa María mesés tengerpartján kívül, bevállaltuk a kiruccanást.
Kicsit olyan volt az egész, mint egy időutazás a hetvenes évek Romániájában: az utcákon szekérrel és régi autókkal közlekedtek a helyiek, az út szélén tehenek és juhok legeltek, a lepattant lakótelepek apró balkonjain színes ruhák száradtak. Helyenként megálltunk körülnézni, a boltok üresek voltak, az emberek pedig kedvesek.
Hosszas zötykölődés után megérkeztünk a varázslatos hangulatú Trinidadba, ahol jött a következő hideg zuhany: január elseje lévén a szivargyár zárva.
Nem akartuk elhinni, hogy megtettünk ekkora utat, és a fő attrakcióról megint lemaradunk. Csalódottan vágtunk neki a városnak, ahol olyan természetesen ácsorogtak a lovak a lakóházak előtt, ahogy a budapesti mozgássérült parkolóhelyeken állnak a Porschek.
Hiányos spanyol nyelvtudásunkkal a helyiektől igyekeztünk megtudni, hol lehetne beszerezni némi jó minőségű szivart. Rögtön találtunk valakit, aki ismert valakit, akinek a valakije a szivargyárban dolgozik, és mindig van nála áru. A férjemnek nem kellett kétszer mondani, hogy látogasson el a díler házába, én viszont egyáltalán nem örültem, hogy addig nekem ott kell üldögélnem egy padon, egy idegen ország ismeretlen városában, 80 éves aggastyánok társaságában. Kézzel-lábbal értekeztünk, érdeklődtek, honnan jöttünk, és
amint elhangzott a Hungría-Rumania-Ceausescu szentháromság, azonnal a legjobb kommunista barátjuknak tekintettek.
Örömükben a nyakamba is akasztottak egy koszorú vöröshagymát, miközben próbálták elmutogatni, hogy amellett, hogy nagyon finom, a bőrrel is csodákat tesz – ha már nem szeretnék belőle a hotelben főzni.
Időközben megérkezett a férjem is, boldogan mutatta (kamionról leesett) zsákmányát, Fidel Castro személyes kedvencét, egy fa díszdobozba csomagolt, 25 darabos Cohiba Esplendidos-t, amit jóval a piaci ár alatt sikerül megszereznie. Az teljesen mellékes, hogy hazaérve – néhány dokumentumfilm megtekintése után – megbizonyosodtunk afelől, hogy a bomba áron beszerzett szivar nem más volt, mint jó minőségű hamisítvány.
Visszatekintve a kubai utunkra elmondhatjuk, hogy totális csőd volt az egész, mégis úgy volt jó, ahogy volt. És legalább van, amiért visszamenni.
