Tavaly októberben egy kőbányai lépcsőház liftjénél egy huszonéves férfi négy lánynak mutogatta a nemi szervét, majd megpróbált beszállni melléjük. A lányok kirugdosták a fülkéből, a férfit pedig a BRFK felhívása után nem sokkal el is kapták. Mit tehet a nő ilyen helyzetben, főleg akkor, ha egyedül van? Milyen a legjobb önvédelmi technika, mit okoz lelkileg egy támadás és megelőzhető-e a PTSD?
Nem egyedi eset, ami a lányokkal történt, valószínűleg mind ismerünk olyat, akit zaklattak már fényes nappal valamilyen módon az utcán, rosszabb esetben velünk is történt hasonló incidens. Az IPSOS és a L’Oréal Paris közös 2021 márciusi kutatásában 15 ország nőit kérdezték meg a nyilvános helyeken történt zaklatásokkal kapcsolatban, és nem meglepő módon az eredmények elszomorítóak: a megkérdezettek 29%-a találkozott már olyannal, aki a nemi szervét mutogatta az utcán, és 39%-ukat fogdosták, ölelgették vagy csókolgatták már nyilvános helyen az akaratuk ellenére. Ami még aggasztóbb, hogy a kutatásban résztvevők 76%-a volt szemtanúja utcai zaklatásnak. Ugyanebben az évben az ENSZ nők helyzetével foglalkozó szervezetének brit képviselete is készített egy felmérést, melyből az derült ki, hogy a megkérdezett brit nők 80%-a tapasztalt már nyilvános helyen szexuális zaklatást.
A helyzet tehát rossz, és az aggasztó statisztikákat, történeteket olvasva felmerül az emberben, hogy mit tesz majd, ha vele is hasonló történik? Hogyan védi meg magát?
A megelőzés a legjobb, de van, hogy oda kell ütni
Kovács Ildikó önvédelmi instruktor 2004 óta gyakorol többféle harcművészeti stílust, 2011 óta pedig speciális önvédelmi képzéseket és előadásokat tart, többek között külön női önvédelem-tanfolyamot is vezet. A Colorénak elmondta, hogy tanítványainak 60%-a azért jelentkezik hozzá, mert már nyilvános zaklatás, erőszak áldozatává vált, 40%-uk pedig azért, mert a közvetlen környezetükben történt támadás vagy a médiában hallott egy-egy esetről. Ritka, ha valaki mintegy megelőző jelleggel iratkozik be önvédelmi tanfolyamra, pedig Ildikó szerint az, hogy meg tudjuk védeni magunkat, olyan alap dolog kellene, hogy legyen, mint az úszás vagy a biciklizés. Az órákon az önvédelem technikái mellett azt is megtanulja és tudatosítja magában az ember, hogy hol vannak a saját határai, mi az, ami belefér, és mi az, ami már nem.
Ildikó az órákon alapfelállásként mindig a megelőzés irányába tereli a tanítványait, a liftes esetnél maradva azt tanácsolja, ha várakozás közben veszünk észre valakit, aki nem szimpatikus, már az is önvédelemnek számít, ha be sem szállunk mellé. „Tegyük le az elvárásokat és azt, hogy ki mit gondol rólunk, és hallgassunk a belső megérzéseinkre. Ha az adott helyzetet kellemetlennek érzem, ha a másik fél, legyen az nő vagy férfi, nekem valamiért nem szimpatikus, akkor nem szabad belépni abba a helyzetbe, ami kínosabbá, kellemetlenebbé eszkalálódhat” – mondja.
Ha pedig már a liftben vagyunk és utánunk lép valaki, akit veszélyesnek ítélünk, még mindig megvan a lehetőségünk arra, hogy elinduljunk kifelé – más kérdés, hogy ezt ő hagyja-e vagy sem. Megkérdeztük azt is, hogy ha a liftes szatírhoz hasonlóan valaki mutogatja magát nekünk a nyílt utcán, használ-e, ha kinevetjük őt? Kizökkentheti-e, ha gúnyt űzünk a látványból? Ildikó szerint ez nem feltétlenül működik, hiszen nem látunk bele a másik fejébe, nem tudhatjuk, hogy ha kinevetjük, akkor esetleg még agresszívabb lesz-e tőle.
A magát nekünk mutogató arra éhezik, hogy valamilyen reakciót váltson ki belőlünk, a rajtunk látott félelem, ijedtség vagy más érzelem okoz neki élvezetet. Egy ilyen helyzetben tegyük szóvá, hogy amit csinál, az helytelen, nem vagyunk kíváncsiak a csupasz nemi szervére, és tegyünk is az ellen, hogy ne kelljen látnunk.
Ha bármikor hasonló szituációba kerülünk, legyen az mutogatás, kellemetlen testi kontaktus vagy akár fizikai erőszak, azonnal próbáljunk meg kilépni belőle. „Muszáj reagálni és nem szabad benne maradni a helyzetben, mert így is traumához vezethet, de úgy még nagyobb, hosszú feldolgozási időt kívánó lelki kárt okoz bennünk. Ha bármilyen támadás esetén segítségre van szükségünk, mindenképp kiabáljunk, mondjuk el a külvilág számára, hogy mi történik, és közben utasítsuk is a támadót a következőhöz hasonló kifejezésekkel: segítség, fogdos, mutogatja magát, menjen innen, nem ismerem, ne jöjjön közelebb! Tegyük egyértelművé a hallótávolságban lévő embereknek is, hogy nem kapcsolati civakodásról van szó, hanem támadásról.” Ildikó hangsúlyozza, hogy egyértelművé kell tenni, nem holmi kapcsolati civakodásról van szó – sokan a „hagyj békén, ne nyúlj hozzám”-okból erre következtethetnek –, hanem támadásról.
Kell a tanfolyam, vagy elég egy Youtube-videó is?
Meg lehet-e tanulni az önvédelmi praktikákat videókból vagy cikkekből? A szakértő szerint nem, mert a mozgástanulásra való fogékonyság egyénenként változik, ahogy az is, hogy ki milyen gyorsan, ügyesen tudja elsajátítani ezeket a helyzeteket. „A zene- vagy nyelvtanuláshoz hasonlóan ez is egy sok gyakorlást igénylő tanulási folyamat, rutinszerűvé kell, hogy váljanak a mozdulatok, és így fog előjönni a tudás éles helyzetben is. Sok embert blokkolnak például a gyermekkorból hozott lelki tényezők, köztük az, hogy a „lányok nem verekednek”, így ezeket a belső blokkokat is feloldjuk a tanulás során.” Az is a jelenléti oktatás mellett szól, hogy ha nincs gyakorlópartner, aki segíti a tanulást, az ember nem tudja helyesen elsajátítani a mozdulatokat. Ildikó hozzáteszi, hogy ő még azt is el szokta mondani a résztvevő nőknek, ha hazamennek, ne próbálják ki a tanultakat a párjukon, mert nincs értelme: „a fiúk jól megszorítják a kezüket, a lányok viszont szeretetből nem csapnak oda nekik, mint ahogy egy támadóval tennék, így nem lesz sikerélményük.”
Hogy végül ki hogy reagál egy helyzetben, az is egyénenként változik, de az órákon a résztvevők tapasztalatot gyűjtenek arról, hogy milyen egy gyorsabb vagy erősebb, technikásabb ellenfél, egy alacsony vagy magas támadó ellen küzdeni, hova rúgjanak vagy üssenek és hogyan. Fel tudják majd mérni azt is, hogy erőből vagy taktikázással kell majd megoldaniuk a helyzetet. Ugyanis nem elég önmagában, ha csak a fizikai mozdulatsorokat ismerjük, mentálisan is edzett, felkészült kell, hogy legyen az ember.
A mentális következmények sem elhanyagolhatóak
Sok tényező közrejátszik abban, hogy hogyan hat ránk egy trauma. Először is függ a helyzet sajátosságaitól: egyszeri esemény-e vagy ismétlődő, hányan vannak, mennyire erőszakosak az elkövetők, egyedül éljük át vagy van velünk valaki, vannak-e szemtanúk, közbelép-e valaki? Másodsorban függ az áldozat személyiségétől, érettségétől, pszichés erőforrásaitól, lélekjelenlététől, korábbi tapasztalataitól (vagyis volt-e korábbi trauma, veszteség az életében). És természetesen függ az esemény következményeitől is: az áldozat mennyi idő után tud biztonságba kerülni, van-e testi sérülés, elkapják-e az elkövetőt, és kap-e utána lelki támogatást.
Van, akiről szinte „lepereg” egy-egy megrázó élmény anélkül, hogy súlyosabb lelki törést okozna, másoknál viszont akár a személyiség mélyebb rétegeit is érinti a trauma, és megjelenhetnek komoly mentális és fizikai tünetek. De vajon mitől függ, hogy hogy reagálunk ezekre a helyzetekre? „Egy trauma, mint például egy utcai támadás, attól trauma, hogy váratlan, kiszámíthatatlan, a mindennapi, normál működésünkből kizökkentő történés” – mondja Roboz Gabriella pszichológus. „Elveszítjük miatta az események feletti kontrollt, nem tudjuk mozgósítani azokat a megküzdéseket sem, amelyek egyébként rendelkezésünkre állnának. Ezért a váratlan támadásokra sokszor lefagyással, leblokkolással, úgynevezett sokk-reakcióval reagálunk – legalább is kezdetben.”
Amikor fenyegető helyzetbe kerülünk, az agyunk a túlélés érdekében leállít minden aktuálisan nem lényeges rendszert – így legátolja a logikus gondolkodást is -, és aktiválja a szimpatikus idegrendszert. Az előbb említett leblokkolás csak egyike a három megküzdési reakciónak, amit az emberek (és egyébként az állatok) agya alkalmaz fenyegető helyzetben, a másik kettő már ismerős lehet: ez a flight or fight, vagyis „menekülj” és „harcolj”. „Agyunk ösztönösen villámgyors mérlegelést végez, és a fenyegetettség mértékének és a belső erőforrások rendelkezésre állásának függvényében választja ki, hogy adott esetben melyik a legadaptívabb megküzdés. Pszichológiai értelemben a lefagyás is lehet adaptív, mert időt ad a hatékonyabb megküzdési repertoár beindítására, vagy mert – halálos fenyegetés esetén – a túlélés csak ezáltal biztosítható. Felmérések szerint az áldozatok legalább 50%-a reagál lefagyással a nemi erőszakra.” – meséli a szakértő.
Ezért olyan fontos felhívni a figyelmet az áldozathibáztatás károsságára, hiszen ha tudjuk, hogy ösztönös testi reakcióról és nem tudatos döntésről van szó, a „miért nem tett semmit?” és a „megérdemli, hagyta magát” megjegyzések cseppet sem jogosak. Sőt, ezeknél sokkal enyhébb, hétköznapibb helyzetekben is tapasztalhatjuk a lefagyást, amikor csak később jut eszünkbe, mit kellett volna tenni vagy mondani.
Viszont tény, hogy ha tettünk magunkért és képesek voltunk valamilyen önvédelemre, a későbbi traumafeldolgozás is könnyebb lesz, kevésbé jelenik meg a bűntudat és önhibáztatás, ami olyan sok áldozatnál megfigyelhető. Kevesebb eséllyel alakul ki később komolyabb poszttraumás lelki zavar.
Nem ritka a PTSD sem
„A traumás esetek nyolcvan százalékában kialakulhat poszttraumás stressz szindróma” – mondja Gabriella, hozzátéve, hogy egyelőre nem teljesen egyértelmű, hogy mik az egyéni hajlamosító tényezők a PTSD kialakulására, de az biztos, hogy nem a személy gyengesége vagy túlzott érzékenysége áll a háttérben. „Az viszont igaz, hogy nagyobb eséllyel jelenik meg azoknál, akikre jellemző az alacsony önértékelés, az önhibáztatás, a megküzdőképesség gyengesége, és számítanak a korábban átélt traumák, veszteségek is.” Bár PTSD-t legtöbbször a frontról hazatért katonákhoz társítjuk, bárkinél kialakulhat egy-egy megrázó élmény után. Hogyan ismerhetjük fel, hogy ebben szenvedünk? A szakértő három nagy csoportba sorolja az egymással összefüggő tüneteket: fiziológiai-szomatikus tünetek (alvászavarok, rémálmok, koncentrációs nehézség, heves szívverés, izomfeszültség, különböző fájdalmak), érzelmi-pszichológiai tünetek (többek között ide tartozik az általános bizalomvesztés, a biztonságos világba vetett hit megrendülése), és diszfunkcionális viselkedési reakciók (kétféle minta létezik – elkerülő attitűd és visszahúzódás vagy állandó készenléti állapot, hiperaktív reakciókészség és kockázatkereső viselkedés). „Az érintettek a negatív érzelmek széles skáláját élik át: tehetetlenség, kontrollvesztés-érzés, félelem, dermedtség, kiszolgáltatottság-érzés, harag, ingerlékenység, megalázottság, szégyen, önhibáztatás, levertség és szomorúság.” További sajátos tünetek még a traumatikus esemény bizonyos aspektusaira való emlékezési képtelenség (disszociatív amnézia), valamint a visszatérő, betolakodó emlékbetörések, úgynevezett flashbackek is.
Megelőzés és a lelki egyensúly visszanyerése
A pszichológus szerint meg lehet előzni a PTSD-t, ha az áldozat azonnal professzionális segítséget kap: ezt nevezik krízisintervenciónak. A szakember segítségén túl rendkívül fontos a családtagok, barátok támogatása, megerősítése. Sokat segít, ha a traumát elszenvedett fél kibeszélheti, elsírhatja fájdalmát. Ilyenkor figyelni kell arra, hogy az illetőnek a szükségleteihez mérten, érzékenyen, ítélkezés nélkül próbáljunk segíteni, vagy csak meghallgatni őt. Ne távolítsuk vagy hárítsuk a traumát, de ne is vonódjunk bele túlzottan.
Egy támadás utáni gyógyulás első lépése a biztonság és a kontroll érzésének visszaszerzése. Ebben sokat segíthet a döntés meghozása, hogy tesz-e az áldozat rendőrségi feljelentést. Fontos lépés a segítő szervezetek (sürgősségi szolgálatok, segélyvonalak, áldozatsegítő szervezetek), segítő családtagok és szakemberek felkutatása és felkeresése. Hasznos lehet felvenni a kapcsolatot hasonló élményt átélt emberekkel, olvasni a témáról, információkat szerezni a pszichotrauma működéséről: erőt és kontrollérzetet ad, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mire számíthatunk mentálisan. Gabriella is megerősíti, hogy sokat tehetünk magunkért egy önvédelmi tanfolyam elvégzésével is. „Ha professzionális segítséget keresünk, fontos tudni, hogy vannak kifejezetten traumafeldolgozásra szakosodott szakemberek: pszichoterapeuták, pszichológusok is. Segítségükkel felszabadulhatnak az eseménnyel kapcsolatos megrekedt érzelmek, az átélt események kibeszélhetővé válnak, mindezek révén pedig a traumát a múltban lehet hagyni, azaz beilleszteni az élettörténet egyéb emlékei közé, amely bár lehetnek fájóak, de felidézhetőek és kommunikálhatóak anélkül, hogy különösebben felzaklatna minket.”
Borítókép forrása: Shutterstock/Puzzlepix
