„Jól nézel ki!”, „Biztos ebben akarsz jönni?” „Felszedtél egy kicsit, nem?” Ismerős? Szerzőnk megelégelte a kéretlen véleménynyilvánítók „jótékony tanácsait”, s az általa megélt történeteken keresztül igyekszik felhívni a fogalmat olyasvalamire, ami kihalóban van a világból: a jómodorra. Véleménycikk a kéretlen véleménynyilvánításról.
„Valami van a liftek körül” – fogalmazódott meg bennem a gondolat, amikor a liftben utazva két alkalommal is szembesültem azzal, hogy (egyébként ismeretlen) utastársaim kéretlen véleményt nyilvánítottak ki felém – rólam. Olcsó poén lenne, ha azt írnám, „mindkét esetben férfiról van szó”, (noha ez a helyzet), de nem szeretném indokolatlanul feminista irányba eltolni a mélyelemzést. (Még.) De kezdjük az elején!
Nyilván bennem van a hiba, hogy a 21. század csimborasszójával teszem meg a hat emeletnyi különbséget, de Isten látja lelkem, nem akaródzik napi négyszer fel-le futkosnom a lépcsőn. (Ennyit a testtudatosságról.) Így esett, hogy a párom ebédjével a litfbe (és nem a lépcsőházba) vágódtam be épp, amikor összehozott a sors az első véleménynyilvánítóval, aki a lazac-rizs kombinációt alaposan kielemezve rám nézett, majd azt kérdezte:
„Diétázol? Hm. Hát látszik!”
– majd azzal a bizonyossággal libbent ki a liftből, mint amikor a pápa visszavonul a nevezetes erkélyről a húsvéti mise után. Kiszórtam az áldást, adieu!
A második alkalom Miklós napjára esett. (Mindezt nem a polkorrektség miatt rögzítem, a dátumnak fontos szerepe van a dialógus szempontjából.) Itt szúrnám közbe, hogy a házon belül fel-le utazgatva nem visz rá a lélek, hogy felcicomázzam magam (ergo nem az a lány vagyok, aki Vogue címlapjáról mosolyog rád a liftben) – ilyenkor megelégszem a Király Gábor-féle mackónadrág-elnyűtt póló kombinációval.
Épp csak elfészkalódtam a sarokban, s már boldogan fellélegeztem, hogy egyedül tehetem meg a hat emeletnyi távot, amikor az utolsó pillanatban belépett mellém a hatodik emelet kisgyerekes apukájának mintapéldánya, aki, miután végigmért, megkérdezte: „A Mikulás ünnepségre jössz?” Tanulva az előző esetből, gondoltam, most én leszek a nagyobb ember és a „van nekem jobb dolgom is” hangomon azt válaszoltam: „Nem, abból talán már kinőttem”. Mire ő:
„Gondolhattam volna, ebben a ruhában azért csak nem…”
– bukott ki belőle, majd az elkerekedett szememet látva valószínűleg észbe kapott és próbálta menteni a menthetőt, így hozzátette: „Pedig lesznek krampuszok is!”
Krampuszok, persze, mindig voltak és lesznek, valószínűleg ugyanúgy, mint kéretlen vélemény nyilvánítók. (Nem vagyunk még annyira fejlett kultúra, hogy kitöröljük az emlékezetünkből a Szomszédok Janka nénijét, s annak minden, reális manifesztációját.) Mivel a krampusz kérdés abszolút tisztázott, e tekintetben nem indult meg bennem bősz gondolatmenet, a két jómadár kapcsán azonban igen:
miért mondunk véleményt olyasvalakinek, akit nem ismerünk, pláne kéretlenül?
Kéretlen véleménynyilvánítás feat illemtan
Távol álljon tőlem, hogy erkölcscsőszként tüntessem fel magam, de azt azért elmondhatom, hogy odahaza megtanítottak viselkedni. Nagyjából négyéves koromban kezdődött, amikor Édesanyám a boltba belépve hangosan köszönt, majd jelzésértékűen rám nézett: ebből azonnal tudtam, hogy elértem azt a kort, amikor már nekem is illik köszönni.
A véleménynyilvánítással kapcsolatban is egészen sarkos tudást hozok otthonról, amely némileg hajaz a „halottról vagy jót vagy semmit” mondásra: eszerint akkor foglaljak állást, ha arról kérdeznek. És pont. Megnyugtatásul közlöm, nem az én készülékemben van a hiba: a cikk apropóján megkérdeztem dr. Veszelszki Ágnes protokollszakértőt is a témában, aki a történeteket olvasva a következőkre jutott:
Ha vicces, valóban humoros, a másikat nem sértő, és inkább a szituációra, körülményekre teszünk megjegyzést, akkor még egy jópofa beszélgetés is kialakulhat a kommentárból, de nem illik megjegyzést tenni (különösen távolabbi, netán hivatalos viszonyban) a másik személy külsejére. Ez alól kivételt jelent a bók, a dicséret — de a külsőre tett bókkal is érdemes óvatosan bánni, nehogy a címzett vagy a fültanúk számára félreérthető legyen. Arra gondoljunk, hogy esik a visszajelzés a másik személynek!
Valahol tehát érzékeljük, hogy a véleménynyilvánítás nem feltétlenül kötelességünk, sokkal inkább afféle lehetőség. A történetek kapcsán akarva-akaratlanul eszembe jutott a kommentelési kultúránk is: mintha a „bármit írhatok, úgysem lesz belőle retorzió” gondolat hatására a személyes kommunikációnkban is elvesztettük volna a határokat. Magyarul: nem érzékeljük, mit engedhetünk meg magunknak és mit nem.
Elszoktunk volna az emberektől?
Sokaktól hallottam az utóbbi időben, hogy „amúgy is elcseszett volt a világ, erre jött a koronavírus”. S valóban: ez a megfoghatatlan, tömegeket pusztító szörnyűség nemcsak az életünket állította a feje tetejére, de a közösségeket is feldúlta, hiszen egyik pillanatról a másikra elkezdtünk egymástól félni.
Ennél fogva valószínűleg elszoktunk attól, hogy ismeretlen emberekkel kezdeményezzünk beszélgetést a boltban ácsorogva vagy épp a bankban: mihamarabb igyekeztük letudni a dolgunkat, majd rohantunk vissza a biztonságos fészkünkbe, hogy fenntartsuk a biztonság illúzióját. Így viszont teljesen elszoktunk, (egye fene) elszoktam attól, hogy idegenekkel diskuráljak, mert valahogy bennem ragadt a félelem. Ez van.
Úgy fest azonban, hogy másokban kevésbé mély nyomokat hagyott az elmúlt időszak, s előszeretettel „osztják az észt” embertársaiknak, különösen – ahogy a két történetből csöndes tanulságként levonhatjuk – a nőknek. Mert hogy merek én mackóban liftezni, hogy merek én arra vágyni, hogy akivel utazom, legyen oly’ kedves, ne szóljon (-be, sic!) hozzám, mint ahogy amiatt is mentegetőznöm kellene, miért eszem például lazacot rizzsel.
Szívesen elmeséltem volna a liftben mellettem álló egyes számúnak, hogy nem jókedvemből eszem ilyesmit, hanem azért, mert jelenleg igen limitált azoknak az ételeknek a palettája, amelyből anélkül válogathatok, hogy rettegnék, mit művel a megtépázott bélrendszeremmel. Azt is hozzátettem volna, hogy köszönöm a bókot és értékelem, de nem ismerjük egymást annyira, hogy megengedjen magának ilyesmit. Nem azért, mert fapicsa vagyok vagy egy elkényeztetett milleniál, hanem azért, mert fiatalabb nála egy húszassal és a lánya lehetnék.
Egyesnek és kettesnek is elmagyaráztam volna, hogy évekbe telt, amíg el tudtam fogadni a testem olyannak, amilyen, s ennek szerves része, hogy olyan ruhát viseljek egy liftezés alkalmával, amit csak szeretnék. Szeretném elmagyarázni nekik, hogy nemhogy nem illik megjegyzést tenni valakinek arról, hogy néz ki és mit visel, hanem egyenesen bűn, mert
pontosan az ilyen hozzászólások akadnak meg az emberben leginkább, mivel azt sugallják: nem vagy elég jó.
Így tehát üzenem minden egyesnek és kettesnek, aki valaha beteszi a lábát a liftbe, s netalán nem egyedül utazik: gondold át, mit mondasz, ha mondasz egyáltalán valamit, mert a szavaknak súlya van. Meg ereje. Meg felhangja. Meg ezernyi interpretációja. Ahogy az a mellékelt példában látszik.
Borítókép forrása: Shutterstock/PuzzlePix
