Aggódó anyák

Mindig is aggódó típus voltam. Gyerekként azon aggódtam, hogy mi lesz, ha véletlenül kihagyok egy kaput a síversenyen, ha nem sikerül jól a matek dolgozatom, vagy ha épp akkor kapok megint mandulagyulladást, amikor az év legjobb osztálykirándulása van kilátásban. Később attól féltem, hogy nem vesznek fel az egyetemre, majd a városi közlekedésben paráztam, hogy megint felsővezeték-szakadás lesz a négyes-hatoson és nem érek oda a nagy nehezen leszervezett interjúra; de amiatt is sokszor idegeskedtem, hogy a munkám miatt elégedett lesz-e a főnököm.

Ha nincs bajod, akkor csinálsz magadnak – mondta sokszor apukám, hallva a változatosabbnál változatosabb sztorikat, amiken képes voltam rendszeresen agyalni.

Szorongani borzasztóan kellemetlen érzés és fölösleges dolog, ezzel mindig is tisztában voltam, mégis képtelen voltam ezen felülkerekedni. Próbálkoztam, de sem pszichológus, sem jógatanfolyam nem segített a helyzetemen – a végén már ez is aggasztott, mert akarva-akaratlanul egyre több cikket olvastam arról, hogy a tartós stressz milyen káros hatással lehet az egészségre.

Gyereknevelés: az aggódás új dimenziója

Amikor anyává váltam, megismertem az aggódás új dimenzióját, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezik.

Még meg sem született, már aggódtam érte. „2-3 centivel kisebb a fejkerület, mint kellene” – jegyezte meg a nőgyógyász a kontrollon, majd a kétségbeesésemet látva viccesen hozzátette: „Nem baj, legalább könnyebb lesz megszülni.”

Ilyenkor elgondolkodom, hogy az orvosok tudatában vannak-e annak, hogy egy-egy elejtett (meggondolatlan) fél mondat mit indíthat el egy páciensben, pláne egy kismamában, akinek egyetlen vágya, hogy a gyermeke egészséges legyen. Hazamentem, és kiolvastam a teljes Google-t, hogy felkészülhessek jó előre a legrosszabbakra: a fejlődési rendellenességek széles palettájával kerültem képbe egy csapásra.

Tudom, hogy teljesen szürreális, de egész terhességem alatt attól féltem, hogy a gyermekem törpe lesz. Fogalmam sincs, honnan jöhetett ez a gondolat, mert az égvilágon semmilyen rossz tapasztalatom nincs az alacsony növésű emberekkel, sőt: az ismeretségi körömben van egy pici növésű lány, aki kifejezetten jó humorú és jófej. Talán gyerekkorom meghatározó olvasmánya, a Csipke, a gonosz törpe lehetett a ludas, vagy a filmekben szereplő pöttöm emberek: ők általában nagy titkok tudói, akiket mindig valamiféle misztikum leng körül.

„49 centi, 3 kiló 6 deka!” – közölte a szülésznő a sürgősségi császár után, és nem is értette a gyors reakciómat: „De meg fog nőni???” Fogalma sem volt, hogy miért kérdezek ekkora blődséget – azt gondolhatta, hogy szülés után nem tértem még magamhoz. Az aggodalmam csak nőtt, amikor megtudtam, hogy a nálam kb. egy fejjel alacsonyabb szobatársam kisbabája 56 centivel született, és az egész újszülött osztályon az én kislányom a legkisebb, miközben az apja közel 190 cm, és én sem vagyok alacsony egyáltalán.

Aztán a legkülönfélébb dolgok miatt aggódtam: Eszik eleget? Mi lesz, ha kimászik a kiságyból? (Kiesett, nem történt semmi.) Mi lesz, ha mászás közben beveri a fejét valahova? Vajon hogy fogja viselni az oltást? Miért nem jár még? Miért nem beszél? (Behozta a lemaradást.) Mi lesz, ha az oviban elkapja a himlőt vagy leesik a hintáról? És így tovább.

Egyszóval minden miatt képes voltam aggódni, pedig a problémák csak a fejemben léteztek, és vajmi kevés esély volt arra, hogy bármelyik be fog valaha következni.

Négyéves volt, amikor viszont bekövetkezett az, ami miatt soha nem aggódtam, mert sejtelmem sem volt arról, hogy ilyen egyáltalán van: „Morbus Perthes” – hangzott a diagnózis, mint valami halálos ítélet, s bár fogalmam sem volt, mit jelent ez pontosan, éreztem, hogy egy részem belehal a betegségébe. „Két-három éven át járógép, gipsz vagy ágynyugalom” – sorolta az orvos lehetőségeket, miből választhatunk. Mindezt abban az életkorban, amikor a gyerekek annyira mozgékonyak, hogy nagyjából csak futva tudnak közlekedni.

Heteken át reggelente úgy ébredtem, hogy azt gondoltam, ez csak egy rossz álom, ilyen nem történhet meg egy ártatlan négyévessel, miközben terroristák és bűnözők boldogan élik az életüket. Nincs igazság!

Gyerekorvos, ortopédia, röntgen, MR, gyógytorna, gyógyúszás, lovasterápia, kontroll… És megint elölről, újra és újra, mintha egy átkozott perpetuum mobilébe kerültünk volna.

Három éven át folyamatosan aggódtam amiatt, hogy megússzuk-e komoly műtét nélkül, helyrejön-e, fog-e tudni rendesen járni, és ami Damoklész kardjaként lebegett a fejem fölött: átterjed-e a másik oldalára és kezdhetjük-e az egészet elölről? Éreztem, hogy azt már nem bírnám ki.

A drámából az egész család kivette a részét. A szüleim nemcsak miatta, hanem miattam is aggódtak, mert látták, hogy a folytonos stressz teljesen leszívja az energiáimat. Nagyjából így zajlottak a telefonbeszélgetéseink:

-Mit csináltok? – kérdeztem.

-Aggódunk – hangzott a válasz.

Elérkezett az az idő, amikor mindenki aggódott mindenkiért. Teljesen kiborított, hogy anyukámék úgy beszéltek az aggódásról, mint valami programról, holott én is a nap 24 órájában stresszeltem, még akkor is, ha ezt nem akartam bevallani magamnak.

-Hogy lehet főállásban aggódni? – fakadtam ki sokszor.

-Addig jó, amíg van, aki aggódjon értetek” – jött a lesújtó válasz, amire én nagyon haragudtam. Mert hogy lehet az aggodalomról, mint valami pozitívumról beszélni?

Mindent megtettünk a gyógyulása érdekében, ami tőlünk telt. Nem győztük csodálni, hogy a 4-5 éves gyerek mennyire megérti és elfogadja, hogy naponta legalább százszor rászólunk, hogy ne álljon fel, ne járjon, ne fusson, ne mozogjon, és éveken át minden áldott nap szó nélkül végigcsinálja a másfél órás fárasztó gyógytornát, amitől legtöbbször már én is sírni tudtam volna. Ő volt a mi hősünk, és a mai napig az.

Tettük, amit megtehettünk, de a szervezete működésére nem sok ráhatásunk lehetett, ergo mindannyian teljesen fölöslegesen stresszeltünk a gyógyulása miatt. Ugyan ennek tudatában voltunk, de egy dolog az elmélet, és más a gyakorlat: az érzelmeket, érzéseket nem egyszerű kordában tartani.

Időközben nekem is mindenféle egészségügyi problémám lett a krónikus fejfájástól az ekcémán át a gyomorpanaszokig, s az idős, tapasztalt háziorvosom tovább sem küldött kivizsgálásokra, mert pontosan tudta, mi a bajom. „Ne stresszeljen, akkor minden rendben lesz”- mondta halkan, megértően. „Tessék mondani, hogy csináljam?” – kérdeztem volna vissza leszívesebben, de végül csak megkértem viccesen, hogy írjon fel receptre egy párhónapos vakációt az Alpokba, esetleg valami Karib-tengeri szigetre. Utazás helyett kiegyeztünk egy Frontin-kúrában.

Az sem segített sokat ebben a helyzetben, hogy a barátok, ismerősök azzal próbáltak támogatni – érthető módon –, hogy mondogatták: „Ne aggódj!” Persze, értékeltük a gesztust, de

efféle biztatás hatására valószínűleg az égvilágon senki nem hagyta még abba az aggódást, sőt, ilyenkor tudatosul az emberben igazán, hogy van ok az aggodalomra.

A másik tábor azzal vigasztalt, hogy nekik is van bajuk elég. Ezekből két embertípus létezik: az egyik együttérez velünk és igyekszik megnyugtatni bennünket, hogy nem csak nekünk van problémánk. A hozzáállás itt is szép és dicsérendő, csak hát ettől nekünk semmivel nem lesz könnyebb. A másik pedig a magát empatikusnak tartó egoista, aki a saját gondját mindenki másénál komolyabbnak gondolja. Ilyen volt az, amikor az egyik 70 év fölötti ismerősünk, hallva az óvodáskorú lányom betegségéről, sóhajtva mondta: „Mindig csak a baj… Nézd meg, nekem is úgy fáj a térdem.”

Aztán, amikor látni véltük a fényt az alagút végén, akkor külföldre költöztünk, és újabb dolgok miatt kezdhettem aggódni: Hogy találja fel magát az iskolában nyelvismeret nélkül? Hogy fog beilleszkedni? Lesznek-e barátai? Jól fogja magát érezni, vagy költözhetünk haza? És persze emellett a szokásos alapkérdések: Miért fáj a feje? Mitől fáj a hasa? Miért lázas megint?… stb. Pár év múlva pedig másik országba költöztünk: másik nyelv, másik iskola, és kezdődött minden elölről.

Azért tapasztaltam magamon pozitív változásokat is, amit főleg a férjemnek köszönhettem. Neki két mottója van: „Ne stresszelj előre!” (úgysincs ráhatásod a történésekre), illetve „Megoldjuk!” (mindent a maga idejében, ha szükség lesz rá.) Ezt a fajta mentalitást egy kicsit sikerült magamévá tennem, így annyit elértem, hogy a nagyon stresszes időszakaimat – legalább időnként – kevésbé aggódósak váltották.

Tartott ez egészen idén januárig, amikor is ezúttal nálam diagnosztizáltak valamit, aminek egyáltalán nem biztos, hogy happy end lesz a vége. Ekkor ismét elindult az aggodalom-lavina és csak sodor(t) magával hónapokon át. Cikáztak, cikáznak a fejemben a sötétebbnél sötétebb gondolatok és a fájó kérdések: Mi lesz, ha a lányom 15-16 évesen anya nélkül marad? Hogy fog felnőni? Ki fogja gondját viselni? Mi lesz belőle? Kire számíthat majd? És mi lesz a szüleimmel? Ők kire számíthatnak? Ki gondoskodik róluk?

Azt hiszem, csak most értettem meg igazán, miért mondja mindig anyukám, hogy addig jó, amíg van, aki aggódjon értünk…

Fotóink illusztrációk. Borítókép forrása: Shutterstock / PuzzlePix