Így épít a nemet mondás művészete – 2. rész

A múlt heti cikkünkben szó volt arról, hogy mennyire általános jelenség a nemet mondás nehézsége, kerülése, most azt nézzük meg, hogy vajon mi lehet ennek hátterében, hiszen, ha ezeket az okokat tudatosítjuk, a megoldás is sokkal könnyebben megérkezik, és a rezilienciánk is fejlődni fog.

Marie Haddou, a Merj nemet mondani című könyv (Park Könyvkiadó 2008) szerzője egyrészt azt vizsgálta, milyen okok rejtőznek a kényszerűségből mondott igenek mögött, és milyen személyiségjegyek ágyaznak meg annak, hogy ne tudjuk jól érvényesíteni az érdekeinket.

A nemet mondás „tiltott zónái”

Életünk során mindannyian kerültünk már olyan helyzetbe, amikor nehezen tudtunk nemet mondani egy hozzátartozónknak. Ki akarja megbántani azt, akit szeret? „Persze hogy elmegyek, és megveszem neked, kölcsönadom a számítógépemet, megjavítom a mosogatódat, elküldöm a pénzt, elmegyek veled színházba, elintézem a telefont, segítek átköltöztetni a könyvtáradat, meghallgatom a problémádat stb.” Minderre pedig azért vagyunk hajlandóak, hogy jó kapcsolatot teremtsünk valakivel, vagy szorosabbra fűzzük meglévő kapcsolatainkat, hogy megdicsérjenek, elmondják, milyen jó emberek vagyunk, egyszóval, hogy szeressenek.

A félelem a háttérben

Hogy miért nem mondjuk ki mégis a szívünk szerint a nemet? Egyértelmű, hogy mindennek az alapja a félelem: félünk cselekedni, félünk a cirkusztól, félünk a felelősségtől, a veszekedéstől, félünk felnyitni Pandora szelencéjét, félünk, hogy nem vesznek komolyan minket, félünk, hogy megszólnak, hogy elszigetelődünk, hogy magunkra maradunk, hogy megbüntetnek, ránk támadnak, önzőnek mondanak, félünk a sértéstől, a visszautasítástól, a megtorlástól és így tovább.

Vizsgáljuk meg tehát, melyek azok a tulajdonságok, amelyek hajlamosítanak az effajta magatartásra.

A bátortalanság

Ha az ember olyan helyzetbe kerül, amikor nehezére esik kimondani a nemet, akkor azonnal „elgyávul”, s ettől kezdve úgy is viselkedik, mint a gyávák szoktak: vagy a „teljesítmény” vagy pedig a „megítélés” gondolata készteti szorongásra. Az első esetben attól fél, hogy kudarcot vall, például nem sikerül megtartania az előadást. A másodikban pedig attól, hogy mit fognak mondani vagy gondolni mások: pl. a főnöke, amikor megkérdi a véleményét.

Az önbizalom hiánya

A sikertelenségtől, a megszólástól való félelem együtt jár az önbizalom hiányával, amely nemegyszer már-már az alsóbbrendűség érzésével határos. Van, aki nincs tisztában saját értékeivel, lebecsüli, érzékenyebbnek, idegesnek, sebezhetőbbnek érzi magát másoknál. Például azért nem mer soha nemet mondani, mert alábecsüli a képességeit, biztosra veszi, hogy úgysem tud megbirkózni a helyzetteL Előre tudja, hogy amit mondani akar, az érdektelen és nevetséges; hogy amikor a tárgyaláson érvelnie kellene, úgysem fog semmi az eszébe jutni; ha mégis megszólal egy társaságban, akkor egész biztosan butaságot fog mondani; ha írnia kell, nem sikerül majd összefüggően kifejtenie a gondolatait. Más szóval, az ilyen embernek különleges „tehetsége” van, a jövőbe lát, és abból egyetlen üzenetet olvas ki: „Úgyis veszíteni fogsz”.

Az elbátortalanodás az önbecsülés hiányát tükrözi. Az ember nem mond nemet, mert előre tudja, hogy nem fog sikerülni. Megbénítja a még be sem következett, esetleges kudarc. Jobbnak látja, ha nem is próbálkozik, a passzivitást, a belenyugvást, az engedelmességet választja, ami előbb-utóbb második természetévé válik. Az ilyen embernek lelke mélyén rossz véleménye van önmagáról. Az igent mondással akar jó benyomást kelteni, jól viselkedni.

Az alárendeltség

Az alárendelt, másoktól függő ember nemcsak saját személyét becsüli le, de egyúttal saját igényeit, vágyait és érzéseit is, azt gondolva, hogy másokéi előbbre valók. Önmagát kicsinek, gyöngének, fegyvertelennek érzi, ezzel szemben másokat nagynak, erősnek és felvértezettnek gondol. Meg van győződve róla, hogy másoknak is ugyanez a véleményük – mármint hogy ő egy tutyimutyi, tehetetlen alak -, ráadásul fél, hogy kigúnyolják vagy megszólják, amit a kapcsolatai biztosan megsínylenek.

Társaságban meg se mer szólalni, hagyja, hogy mások döntsenek helyette, senkit sem akar zavarni, senkitől nem kér semmit. Legfőbb törekvése, hogy szeretetre méltónak, előzékenynek, szívélyesnek, figyelmesnek és készségesnek mutatkozzék. Soha nem mond ellent senkinek, minden konfliktust, ami hátrányos következményekkel járhat rá nézve, messziről elkerül. Mindig másoknak van igazuk, sohasem neki. Soha nem kockáztatja meg, hogy visszautasítsák, alapelve: „Ha mindenbe beleegyezem, szeretni fognak.” E mögött a magatartás mögött mindig a szeretet elvesztésétől való félelem lappang.

Az ingerlékenység

Előfordul, hogy a túlzásba vitt figyelem, a sok lemondás miatt úgy érzi az ember, hogy szétfolyik, senki sem érti meg, megfeledkeznek róla. Mivel meghajlik mindenki akarata előtt, családtagjai előbb-utóbb megszokják, hogy a véleményével nem kell számolni, az idegenek pedig könnyedén és nemegyszer durván ráerőszakolják az akaratukat. Mindettől végül elveszettnek és frusztráltnak fogja érezni magát. Ingerült lesz, s a haragját természetesen megint csak önmaga ellen fordítja. Néha azonban betelik a pohár, és valakire rázúdítja összes dühét és keserűségét, általában olyan valakire, aki nem tehet semmiről, és nem is érti, mi baja. Valójában az, hogy a megfelelő pillanatban nem engedte szabadjára a dühét, s most egy ártatlanon tölti ki.

A szomorúság

A hirtelen elcsüggedés gyakran a szorongató kétségek következménye. Az ember azt hiszi, hogy már soha nem fog tudni változtatni a magatartásán, soha nem lesz ereje nemet mondani. Ugyanakkor igazságtalannak is gondolja önmagát, hiszen agresszivitásával szerencsétlenné teszi környezetét. Ilyenkor elbizonytalanodik, elszomorodik, amit környezete is észrevesz.

A szomatizáció

Ha állandóan visszafojtjuk érzéseinket, és akaratunk ellenére mindig igent mondunk, tulajdonképpen megerőszakoljuk önmagunkat. Ilyenkor jönnek a szomatikus eredetű betegségek. Amit az ember nem tud elmondani, azt majd kifejezi helyette a teste. Az allergia (az igenre?), a hátfájás (túl sok mindent cipelek!), a fejfájások (nem akarok xy-nál ebédelni) egyaránt az elfojtott érzések egyenes következményei lehetnek.

A megoldás a mélyebb hit önmagunkban és az emberekben

Úgy tűnik tehát, hogy a legtöbb nehézségünk abból adódik, hogy nincs elég önbizalmunk, és másokban sem tudunk igazán megbízni. Vannak persze, akik megpróbálják kihasználni az embert. Ilyenkor többnyire a bűntudatunkra építenek („Úgyse dolgozol, ráérsz elmenni a rendőrségre az útlevelemért” – közli a fiunk), hízelegnek („Kivinnél a pályaudvarra? Te sokkal jobban vezetsz, meg az autód is kényelmesebb”- mondja az unokaöcsénk), vagy éppen érzelmi húrokat pengetnek („Nagyon elfáradtam, én már olyan öreg vagyok, ugye segítesz nekem átrendezni a lakást?” – könyörög a nagynéni, idén immár harmadszor).

De nem mindenki ilyen, vannak megértő barátok is. Ők is kérhetnek néha ezt-azt az embertől minden hátsó gondolat nélkül, anélkül hogy igazándiból számítanának rá, hogy meg is teszi nekik. Mint a gyerekek, akik saját lehetőségeik határait próbálgatják.

Higgyünk egy kicsit jobban az emberekben, és akkor önmagunkban is jobban fogunk hinni. Higgyünk egy kicsit jobban önmagunkban, és akkor az emberek is jobban fognak hinni bennünk.

A következő heti cikkünkben a nemet mondás konkrét praktikáiról olvashattok.

Inspiráló forrás és egyben ajánlott irodalom a témában: Marie Haddou: Merj nemet mondani! (Park Könyvkiadó 2008)

A cikksorozat következő része jövő héten kedden olvasható a Colorén.