Az ember alapvetően társas lény, ám ettől a ténytől, valamint a személyiségtípusától függetlenül is szükség van arra, hogy időnként (vagy gyakrabban) egyedül legyen. Ez viszont nem összekeverendő a magány érzésével.
Amikor két éve márciusban a legtöbben otthonról kezdtünk dolgozni, eleinte “jó buli” volt, még annak is, aki egyedül lakik. Nem kellett reggelente beutazni az irodába a tömegközlekedésen, a megspórolt időt valami fontosabbra – például alvásra vagy sorozatnézésre – fordíthattuk, ha valakinek volt idegesítő kollégája, az legfeljebb online “zaklatta”. Jó volt egyedül lenni a lakásunk falai között – egy ideig.
Aztán terhessé kezdett válni, hogy nem, vagy csak ritkán láthatjuk a családot és a barátainkat személyesen, akkor is főleg maszkban, mert vigyázni szerettünk volna rájuk és magunkra. Elfogytak az addig magától értetődőnek vett programok és összeröffenések, megnőtt az aggodalom a vírushelyzet miatt és sokunkra elemi erővel zúdult rá a magány. Már nem volt olyan szórakoztató az egyedüllét, egyre kevésbé élveztük, hogy csak magunkkal foglalkozhatunk és nem kell alkalmazkodnunk senkihez. A hosszan tartó egyedüllét, a kielégítő társas kapcsolatok tartós hiánya rányomja a bélyegét a lelki és mentális egészségre, ezért fontos odafigyelni rá. Nemcsak az idősebb korosztály érezheti ezt – de ők hatványozottabban ki vannak téve ennek, hiszen kevésbé aktívak, mint fiatalabb korukban – hanem bárki. Sőt, magányt nem csak az érezhet, aki nem találkozik emberekkel, “társas magánynak” hívják, amikor részt veszünk társasági eseményeken, vagy hosszú házasságban élünk, mégis mindezek ellenére úgy érezzük, nem illünk oda, nem töltenek el boldogsággal és elégedettséggel. Mit tehetünk, ha ezt tapasztaljuk?
Ismerd fel, fogadd el!
Kutatások szerint ha nevükön nevezzük az érzéseinket, felismerjük és felcímkézzük őket, az segíthet azok intenzitásának csökkentésében. Mindenki érezte már magányosnak magát, sokkal többen, mint gondolnánk. Ettől nem leszünk lúzerek, gyengék, kevésbé jók vagy bátrak, hanem egyszerűen csak emberek. Ezért ne fecséreljük arra az energiánkat, hogy megpróbáljuk elnyomni vagy leküzdeni a magány érzését, próbáljuk meg inkább helyette kimondani magunkban vagy hangosan: “Magányosnak érzem magam, rémesen egyedül vagyok, szörnyű érzés, de tisztában vagyok vele – és ez most rendben van.”
Egy terv segíthet
Néha egy terv segítségével oldunk meg egy problémát, néha pedig ez a terv arra kell, hogy a problémához való hozzáállásunkat segítse. Miért vagyunk magányosak, mi lehet az oka? Mióta tart ez? Voltunk már hasonló helyzetben? Akkor mi vagy ki segített? Mi/ki volt az, aki hátráltatott abban, hogy megszűnjön a magány érzése? Gondoljuk át ezen kérdésekre adott válaszainkat, ezzel a módszerrel jobban tisztában leszünk az érzéseinkkel és közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Ha magunktól nem jut eszünkbe néhány megküzdési mód, az alábbiakat kipróbálhatjuk:
- hívjuk fel egy szerettünket (nekem például nem egyszer segített, hogy felhívtam az édesanyámat, és nem arról beszélgettünk, hogy rossz kedvem van, hanem a napi történésekről, az otthoni pletykákról, és fél óra elteltével máris jobb hangulatban tettem le a kagylót)
- ha lehetőség van rá, találkozzunk valakivel, aki mellett jobban érezzük magunkat
- keressünk valamilyen elfoglaltságot, ami kikapcsolja vagy lenyugtatja az agyunkat – rajzolás, sportolás, kertészkedés, főzés
A múlt lehetőségei
Néha könnyebb egy régi egyetemi, középiskolai baráttal felvenni a kapcsolatot, mint új barátokat szerezni, a közösségi média világában pedig ez nagyjából két perc. Ha csak elsodródtunk egymás mellől, de nem történt semmilyen törés a barátságunkban, és úgy érezzük, a másik is nyitott rá, miért ne kereshetnénk fel őt? Legyünk őszinték: hiányzik a társasága, sok szép emléket őrzünk róluk, reméljük, hogy jól vannak és kérdezzük meg, van-e kedvük összefutni. Mi a legrosszabb ami történhet? Az, hogy nemet mond. Mi viszont mindent megtettünk azért, hogy kihozzuk a helyzetből a legtöbbet, és ha valamiért nem szeretné felvenni a kapcsolat fonalát, viseljük méltósággal – na meg úgysem lett volna jó, ha csak kényszerből találkozunk.
Klubok és csoportok
Sokunknak van olyan hobbija, amit egyedül szeret a legjobban csinálni, de mellé jó ötlet lehet olyat is választani, amihez társaság kell. Egy tánc- vagy nyelvtanfolyam, könyvklub, túracsapat remek lehetőség erre, de a határ a csillagos ég. Nézzünk körül a helyi Facebook-csoportokban, hátha akadnak hasonló csoportosulások. A közös érdeklődés már egy jó kiindulási pont, és nemcsak az alatt a néhány óra alatt fogjuk jól érezni magunkat, amíg kirándulunk vagy bachatázunk, hanem jó ismerősökre is szert tehetünk.
Online közösségek
Két kattintással csatlakozhatunk egy csoporthoz a Facebookon, amelyekből a legkülönfélébbeket találhatjuk meg a közösségi oldalon. A kedvenc zenekarunk rajongói bázisa, kézműves alkotások fóruma, receptcserés, háziállatos, könyvajánlós oldal vagy bármi – csak győzzünk válogatni. Ezekre is igaz, amit fentebb írtunk a közös érdeklődésről, ami összehozhat minket hozzánk hasonló emberekkel, ezzel is csökkentve a magány érzését.
Közösségi média-detox
Ezzel ellentmondunk kicsit az előző pontnak, de tudni kell helyén kezelni a közösségi médiát. Ha az Instagram-falunkról egész nap az folyik, hogy az egyik ismerőst eljegyezték, a másik épp utazik (a pandémia kellős közepén, mert ő aztán semmitől sem fél), a harmadiknak tucatnyi barátja van, a negyedik meg nem válaszol az üzeneteinkre, de posztolni azért tud, könnyen rossz kedvbe, akár depresszióba csúszhatunk. Főleg mivel az otthoni munkavégzés miatt minden percben elérhető közelségben vannak ezek a közösségi oldalak, nagy a kísértés az állandó lapozgatásra. Ne tegyük! Egyrészt tudatosítsuk magunkban, hogy amit látunk, az a valóság egy kiszínezett, aprócska szelete, másrészt pedig szabjunk korlátokat a böngészéshez.
Ki a természetbe!
… vagy épp hozzuk be azt a lakásba egy szobanövény segítségével. Sokan érezhetjük úgy, mintha elszakadtunk volna a világtól, de amikor kimegyünk sétálni a parkba vagy erdőbe, kicsit rendbe jön minden. A természethez való kapcsolódás békés folyamata a mentális állapotunkon is segít, na és persze fizikailag sem utolsó, ha beiktatunk napi fél- egy óra mozgást.
Legyünk hálásak…
… méghozzá saját magunkért. Tényleg igaz az a klisé, miszerint mindenkiből csak egy van. Nincs más, aki úgy megnevetteti a testvérünket, mint mi, csak mi tudjuk úgy megsütni azt a fogást, amit a barátok úgy szeretnek, és van, aki számára mi jelentjük a világot. Igyekezzünk ezt észben tartani, sose felejtsük el, hogy a magány csak legtöbbször csak átmeneti.
Kérjünk segítséget
Ha azonban úgy érezzük, nem tudunk a magány érzésével egyedül megküzdeni – amiben semmi kivetnivaló nincs, hiszen nagy erőre vall bevallani, hogy segítségre van szükségünk – keressünk fel szakembert. A pszichológushoz járást hazánkban ma is tabuk övezik, de talán már kevesebb, mint tíz éve. Mi is azt tanácsoljuk, hogy érdemes megfontolni a professzionális segítséget, ha egyedül már nem megy, hiszen egy hozzáértővel való beszélgetés előrelendítheti a helyzet megoldását.
