Egy kisállat halála rendkívül megrázó esemény az ember életében, akkor is, ha készül rá, és akkor is, ha váratlanul történik. Bár az idő valamelyest begyógyítja a hiánya okozta sebeket, de mindig emlékezni fogunk kis kedvencünkre. Akár másik állatot is vehetünk, de ezzel el van intézve az egész?
Egy kisállat halála mindig megrázó esemény. Minden egyes állatomat megsirattam, legyen az kutya, macska vagy papagáj. Utóbbiból nagyobb a tapasztalatom, mert felnőtt életem során már senki nem szabta meg, hogy tarthatom-e a rég vágyott madarat vagy sem. Bármennyire is apró egy hullámos papagáj, pontosan úgy hozzá tud nőni az ember szívéhez, mint egy négylábú jószág, úgyhogy e tekintetben biztosan lényegtelen a méret.
Épp egy hónapja halt meg Cini, a közel hatéves hullámos papagájom. Bár szabadkozhatnék amiatt, hogy ,,meghalni” kifejezést használtam, úgy sejtem, hogy aki ezeket a sorokat olvassa, annak nem is kell magyaráznom, hogy miért nem az elpusztult vagy a megdöglött alakokkal éltem.
A hullámos papagájok általában 5-8 évig élnek, Cini idén lett volna hat. Már nyáron is láttam rajta, hogy lassanként változik. Csicsergett és rohangált, de kevesebb volt a repkedés, majd idővel a csicsergés is abbamaradt, de evett és élénk volt. Január elején drámai változás állt be, mert elkezdte nehezen venni a levegőt és rengeteget aludt.
Minden este úgy feküdtem le, hogy nem voltam biztos benne, hogy másnap élve találom. Tudtam, hogy már idősnek számít, ezért nem segíthetek rajta, így próbáltam szebbé tenni az utolsó napjait. Érdekes módon ő is szebbé tette az én napjaimat. Bár nem voltunk rossz viszonyban, a teljes bizalom sosem volt meg részéről, ám az utolsó hetekben láthatóan vágyta a társaságomat. Szeretett az ujjamon üldögélni és szívesen vette, ha a fejét vakargatom.
Sajnos az előző papagájomtól nem tudtam így elbúcsúzni, úgyhogy bármilyen furcsán is hangzik, örülök, hogy így alakult, mert tudom, hogy úgy ment el, hogy boldog élete volt, és hogy kétsége sem volt afelől, hogy szeretve volt-e.
Bármennyire gondoltam felkészültnek magam, rettenetes volt, amikor ténylegesen elment, és a mai napig könnybe lábad a szemem, ha rágondolok, pedig – ahogy sokan mondják – ,,csak egy vacak kis madár”.
Egy kisállat halálával is megszűnik egy világ
Összetörve elmeséltem a nagymamámnak, hogy mi történt, mire ő azt mondta, hogy ,,majd veszel másikat, de az emberek nem pótolhatóak”. Tudom, hogy az ő generációja még másképp áll az állatokhoz, és tény, hogy az embereket ténylegesen nem lehet pótolni, úgyhogy tisztában vagyok vele, hogy valahol igaza van. Egy állat helyett valóban lehet venni másikat, de ettől még nem pótolható!
Kénytelen vagyok a papagájos példánál maradni, egyrészt azért, mert főleg velük van tapasztalatom, és azért is, mert törékeny kis madarak, és biztos vagyok benne, hogy sokan nem gondolják, hogy nekik is lehet személyiségük. Lehet, de még mekkora! Hat hullámos papagájt temettem el, és mindegyik személyiségéről pontos leírást tudnék adni. Mindnek megvolt a maga kis személyes jelzése vagy szokása, amivel feledhetetlenné tette magát – legalábbis a mi életünkben.
Persze, könnyebb a dolgom, mint egy családtag esetében, hiszen egy szülő halálakor nyilván nem tud venni magának az ember egy másik anyukát vagy apukát. Meg lehet találni azokat az embereket, akiknek elmondjuk azokat a gondolatainkat, amiket eladdig a szüleinek mondtunk el, így egy-egy hézagot be lehet tömni, de teljesen nem helyettesíthetőek. Egy-egy halott kisállat helyett lehet másikat venni, így valaki testben is betölti az űrt, de mi lesz a lélekkel?
Ki fogja pótolni a cicánk egyedi dorombolását, a kutyánk farokcsóválását, vagy akár az én Cinim édes hangját, amit azután hallatott, hogy valamelyikünk tüsszentett? Természetesen vehetünk egy cicát aki dorombolni és bújni fog, és biztos az új kutyának is meglesznek a maga mókás dolgai.
Esetemben a jövendőbeli papagájaimnak is lesznek csak rájuk jellemző kis hangjaik, de ettől még Cinit nem kapom vissza! A csodás kék tollait, a kecses lábtartását tollászkodás közben, az esti letakarásra tartogatott kis aranyos hangját, a csillogó szemeit, amikor meglátta a zabot vagy a spenótot, a teniszlabdán való egyensúlyozását és azt az erős karaktert, aki ő madár létére volt. Sosem fogom elfelejteni, hogy élete végén mennyire bízott bennem, és hogy pár hét alatt bepótolta azt, ami a húzd meg, ereszd meg kapcsolatunk alatt kimaradt. Nem engedett a határaiból, és ezzel akkora türelmet tanított nekem, mint más senki.
Nem várt ugrálva, amikor hazaértem és nem aludtunk együtt, mint egy kutya vagy macska tenné, mégis pótolhatatlan az életünkben. Hogy majd veszek másikat? Valóban: vettem, mert az itt maradt papagájunknak szüksége volt egy társra, és a gyászom miatt nem tehettem meg vele, hogy őt egyedül hagyom. Nagyon aranyos kis héthetes madárkát sikerült szereznünk, és biztosan lesznek neki is csak rá jellemző személyiségjegyei, de nem pótolja Cinit, Pacsit, Azit és a többieket. Egészen egyszerűen azért, mert ő más.
Lehet másikat venni, de nem szabad elvárni tőle, hogy olyan legyen, mint aki itt hagyott bennünket, mert bár ,,csak állatok”, a szeretet e tekintetben sem válogat. Ember vagy állat? Mindegy. Szeretjük őket és mindig hiányozni fognak.
Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix
