A mohától a mai pelusokig – a pelenkázás története

Mindannyiunknak az eldobható babapelenkák jutnak eszébe először, ha pelenkázásról van szó, esetleg a fenntarthatóbb mindennapok textilpelusai – de persze ezek csak a modern kor vívmányai. Lássuk hát, hogy jutottunk el a mohától napjainkig.

Bár az ókorban az volt a szokás, hogy nem takargatták be a kicsik fenekét, a régészek találtak arra vonatkozó leleteket, hogy bizony valamiféleképpen azért használtak pelenkát. Állatok bőrébe, erre alkalmas levelekbe és más, a természetben talált anyagokba csomagolták a babákat, hogy megvédjék őket az időjárási viszontagságoktól és az esetleges fertőzésektől. Később aztán Európában a vászonpólya terjedt el, amivel a csecsemő végtagjait és egész testét bebugyolálták, és rendszeresen cserélték. Az Alaszka, Grönland, Szibéria és Kanada hidegebb részein élő inuit törzsek például mohát tettek a gyermekeik fenekéhez, amit aztán fókabőrrel rögzítettek. Az amerikai őslakos indiánok hasonló módszert fejlesztettek ki, csak ők füvet és nyúlbőrt használtak. A trópusi övezetek lakóinál viszont nem volt szokás a “pelenka”, helyette inkább EC-t (elimination communication) alkalmaztak – bár akkor tuti nem így nevezték – mely tükörfordításban ürítési kommunikációt jelent, a magyar szakirodalomban természetes csecsemőhigiéniaként használják. Ennek lényege, hogy már kicsi kortól kezdve figyelték a gyermek jelzéseit pisilés vagy kakilás előtt, és közösen alakították ki a jelzéseket, melyeket attól kezdve használt.

pelenka
Forrás: Shutterstock/Puzzlepix

Az első pelenkák

A legelső, szövetből készült pelenkák I. Erzsébet uralkodása alatt jelentek meg Angliában az 1500-as években. Azonban sokban eltértek a ma használtaktól, mivel egyrészt sokkal ritkábban cserélték őket, akár több nap múlva, másrészt pedig a mosás sem volt nagyon gyakori. Ez a szokás hála az égnek a gyógyszerek megjelenésével és a higiénia felértékelődésével eltűnt. Az 1800-as évek végére a babák Európa- és Amerika-szerte elkezdtek a maiakhoz hasonlatos pelusokat viselni, melyek vászonból vagy flanelből készültek, és amiket négyzet alakúra hajtva, biztosítótűvel rögzítettek a fenekükön. Első tömeggyártásuk Maria Allennek volt köszönhető.

A huszadik század elején terjedtek el a mosható pelenkák, melyeket használat után nagy fémedényekben főztek ki, majd kiakasztották őket száradni. Ekkor nőtt meg az igény a pelenkaszervízre, vagyis arra, hogy az ajtónkhoz hozzák a friss és tiszta termékeket. A szolgáltatás a második világháborúnak köszönhetően gyorsan elterjedt, mert a fronton harcoló katonák helyett feleségeik keresték a pénzt a gyárakban és irodákban. Ezek a pelusok azonban nem voltak gumisak, így gyakori volt a szivárgás – a latexgumi megjelenésével és elterjedésével szűnt meg ez a probléma, azonban az irritálta a gyerekek bőrét, így az ötvenes években műanyagra cserélték.

Az első eldobható pelenkák

1942-ben Svédországban alkották meg az első eldobható pelust, ami nem sokban hasonlít a ma ismertekre, például a pamut helyett cellulózszövetből álltak, mert a pamut a háború idején hiánycikknek számított. A svéd mintát követő években számos, más anyagból készült eldobható terméket dobtak piacra, például olyanok, amiket egy nagy gurigában lehetett megvásárolni, hogy a szülő szabja a gyermeke méreteihez. A Procter and Gamble egy alkalmazottjának, Vic Millsnek köszönhetjük, hogy 1961-ben a cég piacra dobta azt a pelenkát, amit ma Pampers néven ismerünk, és amely világszerte széles körben használt lett.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!
NEKED AJÁNLJUK