Ewa Wiśnierska épp a világbajnokságra edzett, amikor véletlenül belerepült egy gigantikus zivatarfelhőbe. A siklóernyőst beszippantotta a vihar és felvitte 10 ezer méteres magasságba, a dermesztően hideg, oxigénhiányos halálzónába. Majdnem egy órát töltött önkívületi állapotban a felhők fölött, majd leszállt és hazasétált.
A lengyel származású Ewa Wiśnierska a világ egyik legprofibb siklóernyőse. A Németországban élő sportoló mindent elért, amit elérhetett: évekig vezette a női siklóernyősök világranglistáját, számos alkalommal nyert világkupát, és 300 km-es ernyőzésével a német siklóernyő távrepülés rekordját is megdöntötte.
Pontosan 15 évvel ezelőtt, 2007 februárjában Ewa az ausztráliai Manillában megrendezett világbajnokságra készült több tucat versenyzővel együtt, amikor egyik edzés előtt figyelmeztették őket: tőlük északra gyűlnek a felhők, vihar készülődik. A rutinos Ewa nem tartotta veszélyesnek a helyzetet, beállította műszereit és elstartolt – ekkor még nem sejtette, hogy élete legéletveszélyesebb kalandjának vág neki.
Rossz időben, rossz helyen
Az első kilométereket könnyedén megtette, majd két nagy zivatarfelhő előtt találta magát. Azt gondolta, elég gyors lesz ahhoz, hogy átrepüljön a köztük levő biztonságosnak tűnő zónán – ahogy az előtte elindult társai is tették –, azonban elszámolta magát. Rossz időben volt rossz helyen, és épp, amikor berepült a két cumulonimbus közé, azok összeértek, egyetlen hatalmas viharfelhővé alakulva, amely a szó szoros értelmében beszippantotta Ewát.
A szívóhatás másodpercenként 30-40 méterrel, azaz kb. 100 km/h sebességgel röpítette felfelé az ernyőt. Dörgött, villámlott, a sötét felhőben a látótávolság gyakorlatilag nullára csökkent. Ewa vacogni kezdett a hidegtől, és tudatosult benne: nem biztos, hogy túléli. „Olyan érzés volt, mintha egy óceán közepén lennék, cápák százaival körülvéve. Imádkoztam, és reméltem, hittem, hogy megúszom” – emlékszik vissza a sportoló a történetét feldolgozó Miracle in the Storm (Csoda a viharban) c. dokumentumfilmben.
Ám semmilyen jel nem mutatott arra, hogy lenne remény. Ewa továbbra is egyre feljebb és feljebb emelkedett, és meg sem állt a sztratoszféra határáig. Ez kb. 10 ezer méteres magasságot jelent (ennyi egyébként a repülőgépek átlagos utazómagassága), vagyis több, mint 1 kilométerrel volt magasabban, mint a Mount Everest csúcsa. Ez már jócskán a halálzóna, ahol alig van oxigén, a levegő hőmérséklete -55 C körül alakul, ő pedig mindenféle védőfelszerelés, meleg ruha és oxigénpalack nélkül lebegett a mennyország küszöbén, ahol már újra sütött a nap. Ezt viszont nem láthatta, mert bevonta a jég, elájult, és mintegy 40 percen át öntudatlanul keringett a felhők fölött.
Csoda hétezer méteren
Amikor az ernyőjén felgyülemlett jég súlyától az anyag összeesett, Ewa kb. 200 km/h-val zuhanni kezdett, de mivel nem volt eszméleténél, ebből semmit nem érzékelt. Három kilométernyi szabadesés után, hétezer méter körüli magasságban aztán megtörtént a csoda: a jégtől időközben megszabadult ernyő újra kinyílt, s az ezzel járó rándulásra Ewa is magához tért. Nem nagyon tudta irányítani az ernyőt, mert alig bírt gondolkodni és a kezei is le voltak fagyva, de végül sikerült leszállnia egy farmhoz közeli mezőn, ahol a landolást követően magatehetetlenül feküdt a földön.
Eközben a csapattársai körében eluralkodott a pánik, hiszen több, mint három órája nem hallottak Ewáról, és fogalmuk sem volt hol keressék. Hiába hívogatták a mobilján, az nem csörgött ki, és már nem is remélték, hogy élve viszontlátják, amikor az egyik hívásuk alkalmával eltűnt társuk beleszólt a telefonba. „Fázom, kérlek siessetek” – mondta, és még arra is volt ereje, hogy bediktálja a GPS koordinátákat, ahol megtalálják. Kollégái közt volt olyan, aki azt nyilatkozta, hogy az aznapi viharhoz mérhetőt még életében nem látott, így nem akartak hinni a fülüknek, amikor meghallották a vonal túlsó végén kolléganőjük hangját.
A kórházban elmesélte, hogy mi történt vele; sem a kollégái, sem az orvosok nem akartak hinni neki, mert 10 kilométeres magasságban, extrém időjárási körülmények közt, védőfelszerelés és oxigén nélkül normális körülmények között 10-20 másodpercig bírná az emberi szervezet. Ehhez képest Ewánál mindent rendben találtak, a vér oxigénszintje tökéletes volt, és a kisebb-nagyobb fagyási sérüléseken kívül semmi nem árulkodott arról, hogy megérintette a halál szele. Orvosi csodának tartják a mai napig, és azzal magyarázzák, hogy túlélte a túlélhetetlent, hogy odafent a hibernáció állapotába kerülhetett, amelynek következtében extrémen lelassult a metabolizmusa, ezzel együtt pedig oxigénszükséglete a minimálisra csökkent.
Végül egy egyórás kivizsgálás után távozhatott is a kórházból. Ha azt gondoljuk, hogy ez az extrém történet elvette az akkor 36 éves sportoló kedvét a repüléstől, akkor nagyot tévedünk, ugyanis alig várta, hogy újra ernyőt bonthasson. Hat nap sem telt el, és újra használatba vette narancssárga siklóernyőjét, amivel röviddel azelőtt bekopogott a mennyországba.
Ewa Wiśnierska ma már nem versenyzik, de azóta is aktív, saját siklóernyős iskolájában oktat, emellett coach-ként és fizioterapeutaként dolgozik, valamint hipnózis terápiával foglalkozik.
Az egyórás angol nyelvű dokumentumfilm itt tekinthető meg:
