Hogyan vált mesefigurává, melyik a kedvenc mémje és mit tesz az egészségéért? Ilyen és hasonló kérdésekről faggattuk Győrfi Pált. Az Országos Mentőszolgálat szóvivője elmondta azt is, mire cserélte a jól ismert, tavalyi szlogenjét, vagy mi viselte meg leginkább az elmúlt másfél évben.
Tavaly az volt a szlogenje, hogy „Maradj otthon!”, idén viszont mintha pótolná a lemaradást: a közösségi médiában újabb és újabb helyszínekről, szórakozóhelyekről, strandokról jelentkezik be a családjával…
Magam gondozom a közösségi média oldalaimat, s mivel ez egy igen marginális része az életemnek, a tervezésre valószínűleg nem fektetek elég nagy hangsúlyt. A célok, a hozzám közel álló témák megvannak, de impulzívan kerülnek ki a tartalmak, így nem is tükrözik reálisan az életemet. Való igaz, voltunk a feleségemmel vacsorázni, vagy eltöltöttünk másfél hetet a Balatonon, de nem érzem azt, hogy nagyon bulizós időszak lenne mögöttem, pedig kifejezetten hiányzik. Klasszikus értelemben vett bulihelyen nem is voltam, amióta tavaly a covid megjelent. Az egyik barátommal még a járvány előtt elmentünk néhány hetenként például a belvárosba, a Gozsdu-udvarba és most végre újra megtehetnénk, de teljesen elszoktam tőle. Tényleg, most, hogy mondja, föl is hívom a barátomat. (Nevet.)
Nem tart már a vírustól?
A harmadik hullám után most nyugvópontra érkezett a járvány, nincs igazi járványhelyzet, a mentők naponta országszerte mindössze néhány esettel találkoznak. Viszont látszik, hogy külföldön már ismét emelkednek a számok, és nehéz elképzelni, hogy Magyarországot elkerülje a negyedik hullám – éppen ezért továbbra is tartok a vírustól. Olyan szempontból nyugodt vagyok, hogy megkaptam a két oltásomat, és védett vagyok a súlyos betegség ellen, a feleségem ugyanígy, de a három kisgyerekem miatt nagyon jó lenne ezt megúszni. A delta variáns már nálunk is megjelent, s a hazatérő turisták, valamint az őszi-téli időjárás valószínűleg elindítják a negyedik hullámot. Reméljük a legjobbakat, de a legrosszabbra kell készülni, számolnunk kell a kockázattal. Ha pedig számolunk vele, akkor mindent meg kell tennünk a veszély redukálása érdekében, és ennek az eszköze a védőoltás. Ezért a tavalyi „Maradj otthon!” szlogen helyett most „Az oltás életet ment” a jelmondatom. A koronavírus gyakorlatilag orosz rulett, ha valaki elkapja, lehet, hogy bele fog halni akkor is, ha egyébként egészséges ember…
Beoltatná a kisgyerekeit, ha lehetőség lenne rá?
Az elején azt láttuk, hogy a vírus az idősebbekre veszélyesebb, ezért a gyerekeimnek is mindig azt mondtam, hogy nyugodjanak meg, mert ők nincsenek veszélyben. Aztán változott a helyzet. Ma már mindenképpen beoltatnám őket. A gyerekekkel partnerként érdemes beszélni, meg kell értetni, hogy ez az ő érdeküket szolgálja. Én ezt a munkát elkezdtem, a nemsokára 12 éves Győrfi Ádám oltása előkészületben. A 24 éves fiam ugyan elkapta a koronavírust, amikor egy tévéműsorban szerepelt tavaly ősszel, és enyhe tünetekkel átesett a betegségen, de ő is beoltatta magát.
Az elmúlt közel másfél évben mi viselte meg leginkább?
Nem a sok munka, mert ahhoz hozzá vagyok szokva 18 éves korom óta. Aggódtam egyrészt az egészségemért – hiszen senki sem szeret betegeskedni –, illetve tartottam attól, hogy ha elkapom, akkor a családomat is veszélybe sodrom. Másrészt pedig nyugtalanított, hogy ha a koronavírus elleni küzdelem egyik arcaként megbetegednék, azzal a kampány hitelességét veszélyeztetném. Azt gondolhatták volna esetleg az emberek, hogy én bort iszom és vizet prédikálok: miközben másokat próbálok ösztönözni a védekezésre, én nem vigyázok. Persze, simán elkaphattam volna, ez is benne volt a pakliban a frontvonalban, ahol dolgozom, de azt gondoltam, ez mégis kavarodást okozhatott volna a fejekben. És nem utolsósorban, nehéz volt látni, hogy a mentőknél is voltak áldozatai a járványnak. Ha azt nézzük, hogy 8500 munkatársunk van, akkor úgy tűnhet, hogy néhány bajtársunk elvesztése matematikailag kis arány, de valójában értékes embereket, bajtársakat veszítettünk el… és ez borzasztó.
Közszereplőként is igen sikeres, szerepelt már mindenféle showműsorokban, táncolt, főzött és énekelt a tévében, sőt, a Puskás, a musical előadásban színészként is kipróbálta magát. Élvezi ezt a szerepet?
Gyerekkoromban először orvos akartam lenni, majd mentőtisztnek tanultam, mert úgy éreztem, a segítő hivatás az én utam. Ehhez képest 20 éve váltottam és szóvivő lettem – előjött belőlem az extrovertáltabb személyiség. Élvezem, amit csinálok, szívesen szerepelek, minden alkalom, amikor kiállok a kamera elé, az egy kihívás, hogy hogyan tudok teljesíteni az adott szerepben. Amikor például a Szombat esti lázban Práger Kittyvel táncoltam, úgy éreztem: ez nekem jól megy, egészen légies és kecses a mozgásom. Egészen addig tartott ez az illúzió, amíg vissza nem néztem az egyik próba felvételét, amikor is rá kellett döbbennem, hogy úgy vánszorgok a táncparketten, mint egy öreg kecske. Rájöttem, hogy nincs tehetségem a tánchoz, és ezt persze fel kellett dolgoznom. De mégsem volt haszontalan, hogy elvállaltam, mert megismerkedhettem egy új, párhuzamos világgal és nem utolsósorban, élveztem az egészet. Egy életünk van, és ha az ember ezt felismeri és elfogadja, akkor előjön a vágy, hogy próbáljunk ki sok párhuzamos dolgot, ami érdekes. A kihívás mindig az, hogy a felkéréseket úgy válogassam meg, hogy azok megférjenek egymás mellett; minden megkeresés alakalmával mérlegelem, hogy az összeegyeztethető-e az én alapszerepemmel, a mentőszolgálati szóvivőséggel. Ha igen, akkor vállalom.
Egyre jobban megismertük az elmúlt időszakba a családját is, a felesége és gyerekei hogyan élik meg a „sztárságot”?
A családomból a kamaszkorba lépő kisfiam az egyetlen, aki mostanában negatívan viszonyul ehhez és cikinek tartja. Tiszteletben tartom, hogy őt ez zavarja, neki a reflektorfényből nem is kell kivennie a részét. Dani fiam már maga is ismert ember lett, a feleségem és a két kislányom pedig nem veszi zokon a szereplést, megszokták, hogy ők is ismertebbé váltak. Én pedig büszke vagyok rájuk, mert ha már ilyen áldást kaptam, hogy ilyen szép családom van, akkor igyekszem úgy élni, hogy ezzel másoknak is példát, erőt adjunk.
Az internetet tavaly elárasztották a „győrfipálos” mémek, de még idén is született egy-két új remekmű. Hogy reagál, amikor ezek szembejönnek? Van kedvence?
Én az első pillanattól kezdve örültem ezeknek, egyrészt mert magam is jól szórakoztam rajtuk, másrészt, mert a mémek többségében benne volt maga az üzenet, hogy „Mossál kezet!” vagy „Viselj maszkot!”, tehát – amolyan trójai falóként – még akár az üzenet közvetítésében is szerepet játszhattak. A humor egy nagyon fontos eszköz a mindennapokban, nagyon sajnálom azokat, akiknek ez hiányzik az életéből; egy igen értékes formája az önirónia, ez fontos erőforrás a mindennapokban. Így aztán egyáltalán nem bántam, amikor megjelentek ezek a mémek, a kedvencem az, amelyiken nagyon megöregítettek, alig látszottam ki a ráncok mögül, és az áll rajta: „2050. Még egy kicsit tartsanak ki!”. A kérdést, hogy „Meddig tart még?” fel lehet tenni szárazon is, de fel lehet tenni úgy is, ahogy ezen a mémen megjelent. Elmosolyodunk rajta, és ezzel a feszültség már enyhült is. Most visszaesett a mémek száma, úgy látszik, nem vagyok annyira aktuális. (Nevet.)
Annál népszerűbb lett mára a gyerekek körében…
Igen, az elmúlt másfél évben a gyerekek is megismerték az arcomat, ha nem a tévéből, akkor a YouTube-ról, mert a videók előtt én jelentem meg; vagyis, ha meg akarták nézni a kedvenc meséjüket, akkor azt csak úgy tudták megtenni, ha előtte végignézték Győrfi Pált. A kicsik még nehezen tudnak határt húzni a valóság és a mese között, én pedig pont ezen a határon mozogtam, így egyfajta mesefigurává váltam a gyerekek szemében, mint a kockásfülű nyúl vagy Mekk Elek, én lettem a Győrfi Pali bácsi vagy Maradj Otthon bácsi. Népszerű figuraként tekintenek rám, most, amikor a Balatonon voltunk például, folyamatosan jöttek oda hozzám a gyerekek, beszélgettünk, szelfiket csináltunk. A TikTokon sok tízezer fiatal követi a bejegyzéseinket. Persze, ez nem az edukációs tartalmak platformja, de ügyesen, okosan el tudunk juttatni jó üzeneteket a gyerekekhez is. Az a célom, hogy az ismertséget, közkedveltséget jó ügyek érdekében használjam.
Mit gondol, mikor csenghet le a járvány, mikor kapjuk vissza a régi életünket?
Mindenki azt szeretné, hogy ne térjen vissza a pandémiás rémálom – egyébként ez még nem is a legrosszabb forgatókönyv volt, hiszen a víruskutatók szerint járhattunk volna rosszabbul is, ha nem egy 3-4 százalékos halálozási arányú vírus terjed el, hanem mondjuk egy 40-50 százalékos. De azért ez is éppen elég veszély. A koronavírus könnyen, gyorsan mutálódik, s emiatt bármilyen jóslat fölösleges. A gyors és érdemi megoldás a jelenlegi ismereteink alapján az, ha az emberek gyorsan beoltatják magukat.
Ön mit tesz az egészségéért?
Régebben nem voltam nagy sportember, gyerekként inkább félszeg voltam, tudja, ez a tornaóra alól felmentett, vékony, kitűnő tanuló. Aztán a gimnázium második felében, amikor elkezdtem érdeklődni a lányok iránt, rádöbbentem arra, hogy ez így nincs rendben, de még akkor sem a sportban erősítettem, hanem elkezdtem zenekarban játszani. Idősebb koromra jöttem rá, hogy a sport mennyire fontos és jó. Ezt a futás hozta magával. Nem vagyok profi, nem futok se gyorsan, se szépen, de kitartóan, minden második reggel kimegyek a Margit-szigetre, és lefutok egy-két kört. Utána az egész napom energikus és úgy érzem, ez egy védelmi pajzs, egy fontos tényező a tekintetben, hogy nem lettem beteg. Szinte soha nem iszom alkoholt, próbálok egészségesen táplálkozni, itt inkább a rendszerességgel van baj: arra oda tudok figyelni, hogy mit eszem, de az már sokkal nehezebb, hogy mikor, mert nincs rendszeresség az életemben. De a legfontosabb kétségtelenül az, hogy jól érzem magam a bőrömben. Van mögöttem szerető családi háttér, és az, hogy esténként oda tudok bújni a feleségemhez, ad egy olyan stabilitást, ami nagyon fontos, mert a testi problémák általában lelki hátterűek. Ezt a lelki egyensúlyt tartom talán a legfontosabbnak.
