Nem mindig sikerül elsőre rálelni a számunkra megfelelő útra. De ha figyelünk magunkra, a legbelsőbb vágyainkra, és meg merjük adni neki magunkat, akkor olyan kiteljesedésben lehet részünk, mint Turi Lilla könyvillusztrátornak – aki éppen így tett.
Ahogy nézem a rajzaidat, magával ragad a vonalak könnyedsége, határozottsága, karakteressége, lüktetése – jelét sem látni bennük félelemnek vagy kétségnek. Rád mennyire igazak ezek a jelzők az életben?
Ami azt illeti, egyáltalán nem. Nem biztos, hogy kívülről látszik, de kifejezetten szorongó ember vagyok, sokat tudok aggódni. Próbálom minden helyzetben a maximumot hozni és a velem szemben támasztott elvárásoknak megfelelni. Így persze nem lehet rajzolni, ha épp meg akar felelni valaminek az ember, azok a rajzok sosem sikerülnek. Meg kell teremtenem magamban egy felszabadult állapotot, meg kell tudni feledkezni arról, hogy ez munka, és sokkal inkább játékként tekinteni a rajzolásra. Ilyenkor nem számít, hogy a végeredmény jó lesz-e vagy rossz.
Mi okozza ezt a félelmet benned és hogy éred el, hogy végül mégis túllendülj rajta?
Van is erre az érzésre egy szakkifejezés, a „fehér papírtól való félelem”, ami szerintem minden alkotó emberben benne van. Ennek leküzdésére mindenkinek más trükkjei vannak – én például nagyon sokszor becsapom magam, és úgy kezdek neki egy végleges képnek, hogy azt mondom magamnak, ez még csak vázlat. Az első vonal meghúzásához hatalmas bátorság kell. Onnantól ugyanis nincs megállás, nem bizonytalanodhatok el egy másodpercre sem, mert abban a pillanatban megtörik a lendület és máris elveszíti a rajz az erejét. Ritkán javítok, ilyenkor inkább az egészet elölről kezdem.
Ahhoz is nagy bátorság kell, hogy feladj egy biztos építész munkát és illusztrátornak állj – te mégis megtetted…
Igen, habár volt egy köztes lépés: Vass Lili barátnőmmel közösen létrehoztunk egy belsőépítész és grafikai stúdiót. Ezért hagytam ott az építész munkát és valójában ez jelentette számomra a bizonytalanságba való ugrást. Két-három évig dolgoztunk együtt ebben a vállalkozásban, ahol többnyire én vittem a projektek tervezőgrafikai részét. Ezeknek a munkáknak a nagyon geometrikus, minimalista világa sokkal közelebb állt az építészeti gondolkodáshoz, mint az illusztrációhoz, én pedig éreztem, hogy valami egészen másra vágyok. Elkezdtem keresgélni, és végül a Corvin Rajziskola animációs képzésén kötöttem ki. Nagyon felszabadító volt kilépni az addigi szigorú, szerkesztett világból és újra festékben pacsmagolni. Közben az is megfogalmazódott bennem, hogy nem a mozgókép és a digitális rajz irányába szeretnék elmenni, ezért amikor a Corvin meghirdette az illusztráció kurzusát, azonnal jelentkeztem rá.
Ezek után hogy került Cambridge a látóteredbe és miért érezted szükségét, hogy belevágj egy külföldi képzésbe?
Egész egyszerűen azért, mert Magyarországon egyik egyetemen sincs illusztráció képzés. Én pedig mindenképp szerettem volna még tanulni, és emellett nagyon kíváncsi voltam, hogy mit adhat egy egyetemi művészeti szak. A Cambridge School of Art-ban végzett diákok munkái közel álltak hozzám, inspirálóak voltak, így összeállítottam egy portfóliót és beadtam a jelentkezésemet a Children’s Book Illustration mesterszakra.
Annyi válfaja van az illusztráció műfajnak. Hogy kötöttél ki éppen a könyveknél?
Igazából a könyvillusztráció műfaján belül is én kimondottan gyerekeknek szóló képeskönyvek illusztrálásával szerettem volna foglalkozni. Főleg Nagy-Britanniában, de szerte a világban komoly kultúrája van az úgynevezett picture book formátumú könyveknek, melyek viszonylag nagyméretűek, és sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak benne a képek, mint a szöveg. Nem ritka, hogy egy dupla oldalas rajzhoz csupán egyetlen mondat társul. Ez a médium érdekelt, érdekel ma is a legjobban, így választottam szakot is.
Hogyan alakul ki benned egy könyv vizuális világa és milyen út vezet odáig, hogy a kezedben tartod a kész könyvet?
Amikor felkérnek egy könyv illusztrálására, először megkapom a kész szöveget. Sokadik olvasás után körvonalazódik bennem, hogy milyen lehetne a könyv világa, mennyi kép kellene az oldalakra, milyen technikával készülhetnek a rajzok, milyen színekkel, és így tovább. Ezek után próbarajzokat készítek, melyeket a kiadóval és a szerzővel együtt megnézünk és átbeszélünk. Én személy szerint könyvmakettet is szoktam készíteni, amiben megvannak a vázlatrajzok, be van próba tördelve az egész szöveg, nagyjából lehet látni a végleges kompozíciót és ami nagyon fontos, lehet lapozni is – ettől a ponttól már könnyű elképzelni a végeredményt. Ezután jön a képek kidolgozása, borítóterv készítése, majd a leadás a nyomdába. Hosszú folyamat eredménye, mire a kezemben tarthatom a kész könyvet, de ez a pillanat minden alkalommal egy kisebb csoda.
Azt mondtad, hogy elsősorban gyerekeknek szánod a rajzaidat, mégis találni a munkáid közt olyat, ami kimondottan a felnőtteket célozza meg – mint például a Dragomán Györggyel karöltve készített Jég című alkotás. Miben más egy mesekönyvet illusztrálni, mint egy felnőtteknek szóló képeskönyvet?
Szerintem egy felnőtteknek szánt könyvet könnyebb illusztrálni. Ott megvan annak a lehetősége, hogy elvontabb, absztraktabb rajzok készüljenek. Az irodalmi mű önmagában is megállja a helyét, az illusztráció pedig „csak” egy második olvasatot ad. Ez igaz az illusztrált gyerekkönyvekre is, mégis, nekik jóval több fogódzkodót kell adni, nekik sokszor a kép az első befogadott információ. Persze léteznek olyan gyerekkönyvek is amik egészen elvont, lírai, álomszerű képekkel kommunikálnak, tehát kivétel mindig van. Azt hiszem a titok végeredményben abban áll, hogy a gyerekeket is komolyan kell venni, és a felnőtteket sem szabad túl komolyan venni.
