Sosem tartottam magam kifejezetten bátornak, pláne nem az utazás terén. A repülőterek nyüzsgése, az idegen nyelvek, az egyedüllét gondolata – mindez korábban inkább szorongással, mint izgalommal töltött el.
Mégis eljött egy pont, amikor úgy éreztem: ki kell lépnem abból a dobozból, amit a saját biztonsági zónámnak nevezek. Így történt, hogy egy nyári napon repülőre szálltam – egyedül. Úticél: Lisszabon.
Izgalom némi félelemmel vegyítve
Eleinte minden szokatlannak és furcsának tűnt. Nem volt mellettem senki, akivel megbeszélhettem volna, hogy hol ebédeljünk, vagy merre induljunk el egy hosszú nap után. A magány, amitől annyira féltem, az első estémre már megérkezett – de nem úgy, ahogy vártam. Nem bénító volt, hanem felszabadító. Nem kellett alkalmazkodnom senkihez, nem vittem kompromisszumokat: ott ültem egy tengerparti kis bisztróban, egy pohár borral, és először éreztem igazán azt, hogy csak magamra figyelek.
Ahogy teltek a napok, egyre bátrabb lettem. Beszélgetésbe elegyedtem helyiekkel, megtanultam portugálul rendelni, és volt, hogy eltévedtem egy kis utcácskában, de nem estem pánikba – sőt, élveztem. Minden új élmény egy kicsit visszaadott abból, amit otthon hajlamos vagyok elveszíteni: az önállóságomból, a kíváncsiságomból, abból, hogy bízom magamban.
Amit megtapasztaltam
Az egyik legmeglepőbb felismerés az volt, hogy egyedül lenni nem egyenlő azzal, hogy magányos vagyok. Sőt: sokkal könnyebben kapcsolódtam emberekhez, amikor nem egy „páros buborékban” utaztam. Az utazás során találkoztam más egyedül utazó nőkkel, akikkel órákig beszélgettünk egy közös vacsorán, mintha ezer éve ismernénk egymást. Megtanultam, hogy a nyitottság nem feltétlenül jellem, hanem döntés. És én minden nap úgy döntöttem, hogy nyitott leszek.
Ami a legfontosabb: ez az utazás nem csak Lisszabonról szólt. Sokkal inkább rólam. Arról, hogy mire vagyok képes, ha nem kapaszkodok másba, csak önmagamba. Rájöttem, hogy nem félek egyedül lenni – sőt, szükségem van rá időnként. Megtanultam meghallani a saját gondolataimat, nem sodródtam a napi rutin zajában, és újra közelebb kerültem magamhoz.
Otthon, édes otthon
Amikor hazatértem, nem csupán élményekkel lettem gazdagabb, hanem önbizalommal is. Tudom már, hogy nem kell mindig társasággal utazni ahhoz, hogy egy nyaralás emlékezetes legyen. Néha épp az a legnagyobb kaland, ha saját magaddal indulsz útnak – és útközben megtapasztalod, hogy nem is vagy olyan rossz útitárs.
És ki tudja? Lehet, hogy a következő utam is egy szóló kaland lesz. Most már nem félelemmel, hanem vágyakozással gondolok rá.
