Ritka, amikor egy 25 éve a médiában forgó személy meg tudja őrizni hitelességét úgy, hogy közben végig önazonos marad. Lakatos Márk nemcsak megőrzi azt, hanem képes a megújulásra (is): Mimi című önéletrajzi ihletésű, fikciós kötetében újabb réteget hánt le ezerszínű személyiségéről, s karakterén keresztül meglepő őszinteséggel vall saját testéhez és szexualitásához fűződő viszonyáról, szorongásairól, valamint az életét formáló legfontosabb döntésekről, de története egyúttal látlelet a magyar társadalom működéséről is. Lakatos Márkkal beszélgettünk.
Colore: Miért épp most szántad rá magad a könyv megírására?
Lakatos Márk: Ez nagyon egyszerű! Azért, mert tavaly kaptam egy felkérést. Azonnal beugrott, hogy regényt írnék legszívesebben. Amikor Halmos Ádámék az Open Booksnál megkérdezték, hogy mégis miről, azt válaszoltam, hogy természetesen magamról, de úgy, hogy fikciós sztori legyen. Ennek nagyon megörültek és akkor kezdett el – ez az egy-két évtizede gyűlő –történetmozaik összeállni egy kerek, egész könyvvé, ami aztán az elmúlt évben megszületett.
Főképp stylist tevékenységedről ismerünk, de bizonyítottál már jelmeztervezőként, art directorként, televíziós műsorvezetőként, séfként és ki tudja, még mennyi szerepben. Hova helyezed az írást az eddigi tevékenységeid palettáján? Mennyire illik bele vagy épp tér el az eddigi tevékenységi körödtől?
A stylist általában csapatban dolgozik. Az írás viszont egy rendkívül magányos műfaj, és számomra új élmény volt (még úgy is, hogy relatíve sokat vagyok egyedül), hogy az egyedüllétben egy rendszerezett tevékenységet kellett folytatni. Az önfeltárás vagy szimbólumképzés, az álmok beemelése viszont hasonlóvá teszi a többi alkotó tevékenységhez.
Milyen volt a közös munka szerkesztőddel, Huszti Gergővel?
Nagyon szerettem Gergővel dolgozni! Azt gondolom, hogy a jó szerkesztő olyan, mint a jó stylist: válogat. Amikor az emberben végre megnyílik a csap és elkezd jönni-jönni-jönni a szöveg, akkor fontos, hogy legyen mellette valaki, aki azt mondja, hogy oké, de ebből hogy lesz az olvasó számára is értelmezhető dolog? Hogyan alakul ki egy személyes stílus? Tehát felteszi azokat a fókusz kérdéseket, amik egy jó öltözék kapcsán is elő kell, hogy kerüljenek. Gergő ebben abszolút profi.
Könyved elején egy erőteljes alapélményt idézel fel, amikor is egy farsangon menyasszonyi ruhába öltözve jelentél meg a plénum előtt. (A belső borítón egyébként egy képet is láthatunk rólad az említett időszakból.) Miért olyan erőteljes ez az élmény, hogy ez vált a könyved és karaktered, Orsós Miksa bázis történetévé?
Azt gondolom, hogy mindannyian jellemző kapcsolatot ápolunk a társadalmi és biológiai nemünkkel. Van, aki kiskorától kezdve megpróbál erősen beleállni a sajátjába, míg van, aki ennek épp az ellenkezőjét érzi és teszi. Mindannyian egy skála valamelyik pontján állunk. Nem véletlenül fontos manapság a gender kérdés, mert biológiai nőként és férfiként magát a nőiséget és a férfiasságot sokféle irányból éljük-, kérdőjelezzük-, erősítjük- vagy épp tagadjuk meg.
Az, hogy az én esetemben ez így működött, hogy – gyakorlatilag mióta tudatom van – egy másik társadalmi nemi szerepet érzek sokszor közel magamhoz, úgy vélem, egy olyan erős reflektor, ami rávilágíthat sok ember alapproblémájára. (Ezzel demonstrálva, hogy mi, emberek milyen közel is vagyunk egymáshoz, hiszen hasonlók a félelmeink, az örömeink és még nagyon sok minden.) Másrészt, mivel e téma körül az utóbbi időben elképesztően erőteljes társadalmi vita, háborúskodás, indulat- és gyűlöletkeltés alakult ki, fontosnak éreztem ezzel az emberközeli felütéssel kezdeni.
A könyvet olvasva az az érzésem támadt, hogy karaktered, Miksa mostoha kapcsolatot ápol a testével, így némi párhuzamot érzékelek közte és közted. Hogy érzed magad most a testedben? Hogy alakult a vele való kapcsolatod az elmúlt években, évtizedekben?
A saját testünkhöz fűződő viszonyunk sokszor nem magunkból indul, hanem a környezettől, ahova születtünk. Hogy viszonyultak például a szüleink, nagyszüleink a testükhöz, mit hoznak magukkal stb. Tehát az (is) egy transzgenerációs kérdés, hogy kisgyerekként hogyan tekintünk magunkra, a testünkre, adott esetben a férfi-női szerepeinkre, egyúttal azt is meghatározza, hogyan kezdjük el megfogalmazni a testünkkel kapcsolatos kérdéseket, amikor már van erre „tudatunk”.
Nálam ez a testsúly-kérdésben csúcsosodott ki. Nehéz csomagot kaptam az evéssel-etetéssel kapcsolatban: egyik részről etettek, a másik részről állandóan fogyókúráznom kellett. Egyszerre jutalmaztak és büntettek az étellel. Ilyenkor az ember könnyen belecsúszhat testképzavarba, vagy abból adódó betegségbe. Nem véletlen, hogy a stylist karrierem során egy csomó nőnek és férfinak tudtam segíteni, hiszen a testsúly-kérdés a saját életemben is sokáig problémás volt. Mára jóval kevésbé az! Azt gondolom, hogy a fejlődés egy bizonyos állomása az is, hogy jobban el tudom fogadni a saját testem és külsőm. Eleve az, hogy ezt a könyvet megírtam, már annak a következménye, hogy sokat változtam és évek óta foglalkozom ezzel a témával!
A túlsúly és a testkép kapcsán felmerül még egy kérdés: az egyén ételhez és úgy általánosságban az étkezéshez való hozzáállása. Tudom, hogy te kiválóan főzöl, azt viszont nem tudom, hogy állsz en bloc az étkezéshez?
A könyv kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy a test mégiscsak egy szentély! Az, hogy abba mit és hogyan töltesz bele, rituálisan és szakrálisan is megmutatja, hogy te milyen kapcsolatban vagy saját magaddal. Mint Balin, amikor a virág- és gyümölcs áldozatokat oda viszed a szentélybe. Annyit és olyat, amennyit kell (ez lényegében reflektál az „az vagy, amit megeszel” mondásra), de az is kérdés, hogyan adod azt a testednek, valamint figyelsz-e arra, mire van annak szüksége.
A könyvedben felidézed a Spanyolországban töltött időszakot. Ha most, 2023 év végén kiejtem a számon azt, hogy Madrid, mi ugrik be elsőként?
Madrid még mindig egy mágikus helyszíne az életemnek. Nemrég visszamentünk Katz Dáviddal forgatni a regényben szereplő helyszínekre, és ugyan azóta voltam már egyszer-kétszer Madridban, mindig valamilyen érdekes fénytörésben látom a várost: olyan, mintha egy hosszú álom különböző mozaikjaiból állna össze.
Spanyol tanulmányaid kapcsán szóba kerül a drag queen-lét is. Próbálom azt hinni, hogy a legtöbb emberben az ezzel kapcsolatos ellenállás az információ hiányából fakad, hogy nem tudják elképzelni, mit jelenthet ez annak, aki estéről estére beöltözik. Mit jelent számodra ez a fajta átlényegülés?
Mióta ember az ember, azóta vannak egyik nemből a másikba öltöző figurák. A patriarchális társadalomban olyan szinten leszabályozták a nőket, hogy nem léphettek színpadra. Azt tudnám tanácsolni mindenkinek, hogy picit próbáljon meg a másik nem érzéseibe és hangulataiba belebújni: ennek egyik külső megfogalmazása, amikor felvesszük a másik ruháit, hiszen a ruhák a belső tartalmak külső megnyilvánulásai. Amikor ugyanis szimbolikusan „belebújunk” a másik nembe, akkor rögtön empatikusak leszünk felé! Ez egy fontos kommunikációs lehetőség a két nem között.
A képet Nagyházu Dávid készítette
Az ember azért tudatos és spirituális lény, hogy a gender maszkokon túl a közös lélekre, az isteni lélekre koncentráljon inkább. De! Addig, amíg patriarchális társadalomban élünk, és a nőknek a férfiakhoz képest határozzuk meg a helyét, addig nehéz ledönteni azt a sztereotípiát, hogy a férfi léthez valamiféle privilégium is társul. Ennek fényében érthető, hogy azok a karakterek, akik ezt kijátsszák, például a nőnek öltöző drag queenek, azok támadást, provokációt, veszélyt jelentenek az amúgy tudatosan felépített és megtartott férfi genderrel, szereppel szemben. Nem véletlen, hogy azokban a társadalmakban, ahol a férfiak amúgy is jobban el vannak maguktól varázsolva, ott a nőket, a transzokat és a drag queeneket veszélyként kezelik, miközben, ha belegondolunk, a drag queen hasonlít a tradicionális udvari bolond vagy bohóc szerephez.
Az udvari bolond figura az volt, aki a hatalom arcába nevethetett kicsit és elmondhatta, hogy hol nem stimmelnek a dolgok. Ezek a bohócok lisztes arccal, mókás ruhával kicsit androgün, azaz a férfi és női nem közötti átmeneti figurák voltak. Valószínűleg ezért is voltak annyira érvényesek. A drag queen a női jegyeket túlozza el, nagyítja fel karikatúraszerű stilizációval. Vicces figura, aki szórakoztat vagy épp nagy igazságokat mond ki, mint a kabaréban.
Azt mondod, hogy a drag queen szórakoztat, igazságot mond…
Vagy épp nem mond, csak a látványával és az energiájával nyűgöz le, de mindenképp egy társadalmon kívüli, reflexiv figura. Csillog-villog, de néha szikrákat szór és villámlik.
Neked anno Madridban volt efféle reflektív missziód? Azért öltöztél be, hogy tükröt mutass vagy magad miatt, mert kísérleteztél?
Nem, én magam miatt öltöztem be, mert egyszerűen megtetszett ez az egész. A saját karakteremmel, identitásommal kísérleteztem így, jobban mondva kísérletezett az a Márk, aki háromévesen menyasszonynak öltözött farsangkor. Nem beszélve arról, hogy akkoriban óriási reneszánsza volt ennek a spanyol parti kultúrában és annyira érdekelt, hogy mindenképp ki akartam magamban bontani.
Most (amikor például a könyvbemutatón látott kisfilmben beöltöztél) van-e ennek más foganata?
Van! Nagyon heves komment cunamit váltott ki a hétméteres szivárvány szoknyám. Az elmúlt 25 évem, az, hogy milyen társadalmi ügyek mellett állok ki és emelem fel a hangom szorosan összefonódik a ruhákkal kapcsolatos kommunikációmmal. Talán ezért lettem stylist és jelmeztervező. Szegeden a Chicagóban is így lettem Mephisztó stílusú drag queen komferanszié, vagy a Trojka Szex Machine előadásaban ricsajos drag bohóc amit az Alteregóban játszunk óriási sikerrel. 25 év után újra visszataláltam a lelkemben élő Drag Queenhez.
A könyvbemutató után valaki azzal a felkiáltással tette közzé a könyved, hogy „Márk egyedül visz a hátán olyasvalamit, amely mindannyiunk ügye kellene, hogy legyen.” Mennyire tartod jogosnak ezt a véleményt?
Ez egy kedves mondat, de nem hiszem, hogy egyedül csinálnám. Ebben az országban – hál’ Isten – nagyon sok olyan hang van, akik felszólalnak a nőkért, melegekért, és egyéb kisebbségekért. Én egy vagyok közülük.
Nem fáradsz el olykor?
Az élet fárasztó! Aki azt gondolja, hogy az élet csak a könnyedségről szól, az biztos, hogy nem jó úton jár. Sőt! Az a természetes egy életben, hogy lemondásokkal és kudarcokkal, olykor pedig szenvedéssel (is) jár. Ezt pedig – főleg hírességként – fel kell vállalni és meg kell mutatni, hogy a többi ember se érezze úgy, hogy a saját fájdalmával egyedül van, és azt adott esetben rejtegetni vagy szégyellni kellene.
Volt benned félelem a megjelenés kapcsán?
Szorongó típus vagyok, így természetesen, amikor belekezdtem a munkába, azonnal kétségeim merültek fel. Fontos pillanat volt, amikor rájöttem, hogy ezt magamnak kell megírnom, hiszen ez nekem a legfontosabb. Ha ehhez kapcsolódni tudnak olvasók, az azt jelenti, hogy vannak közös pontok.
Nagyjából 3 hete jelent meg a kötet, mostanra sokan már végig is olvasták a Mimit. Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?
Nagyon sok dicséretet kaptam, hogy milyen jól írok (amit ezúton is köszönök), egyúttal meglepődtek azon, hogy ilyen mélységekbe megyek stb. Az elmúlt húsz évem tanulsága, hogy egyféleképpen ismert meg a közönség a kereskedelmi média és a bulvár tükrében. (Magam is „ludas vagyok” abban, hogy engem „csak” így ismertek meg hiszen ez a közeg rendkívül leegyszerűsített módon próbál megemészteni.)
Sok embernek nem egyértelmű, hogy attól a karaktertől, akit személyemben megismertek, elvárhatnak egy ilyen típusú, mély munkát, mint a Mimi. A regényírás ilyen formán egy következő fejezete az életemnek, amiben mutatok magamról egy újabb arcot.
Mit adott neked az írás?
Fontos, terápiás folyamat volt: összefűzni és átszűrni évtizedes kérdéseket magamban. Önreflexív munka volt a javából.
Számíthatunk-e új kötetre tőled a továbbiakban?
Abszolút! Eleinte tartottam attól, hogy ezt nagyon „seggelősen” kell csinálni, de végül is belerázódtam. Vannak még történeteim, ötleteim, amiket szívesen megírnék, úgyhogy a válasz: igen!
