Izgalmas forgatókönyv készteti folyamatos találgatásra a nézőt Justin Triet pchilokrimijében, amelyben egy sikeres írónőt férje meggyilkolásával gyanúsítanak. Vajon Samuel kizuhant a tetőtéri ablakból vagy kilökték? Mi kell ahhoz, hogy egy egykori szerelem olyan legyen, amit Ady „héja nász az avaron”-ként fémjelzett egykor? Létezik-e igazság?
Talán mindannyiunk számára ismerős az a mondat, miszerint egy külső szemlélő soha nem tudhatja pontosan, mi zajlik két ember között egy házasságban. Justine Triet negyedik, a Cannes-i Filmfesztiválon Arany Pálmával díjazott nagyjátékfilmje az Egy zuhanás anatómiája (Anatomy of a Fall) mélyrepülést tesz egy művész házaspár kapcsolatába, ám korántsem a bohókás Vicky, Christina, Barcelona szintjén: Triet alkotása ugyanis jóval mélyebbre evez. Egyenesen a lélek legsötétebb bugyraiba.
Egy zuhanás anatómiája: történetről dióhéjban
Sandra (Sandra Hüller), Samuel (Samuel Theis) és fiúk, Daniel (Milo Machado Graner) elszigetelt életet élnek a francia Alpok egyik kis falujában. Miután az édesapa, Samuel egy nap váratlanul meghal, széthullani látszik az eddig is rozoga lábakon álló idill, hiszen halálának körülményeit tekintve koránt sem egyértelmű, hogy baleset, öngyilkosság vagy gyilkosság áldozata lett. Sikeres írónő felesége hamar egy megterhelő nyomozás és tárgyalás középpontjába kerül velünk, nézőkkel együtt, hiszen mi magunk is (nagyrészt) az ő szemszögéből követjük végig az eseményeket. A tárgyalás persze nemcsak Sandra, hanem fia, Daniel számára is tartogat nehéz pillanatokat, hiszen koronatanúként döntő fontosságú lehet, édesanyja mellett vagy ellen vall-e a bíróságon.
Kép forrása: Mozinet
Krimi, kicsit másképp
Ha a történetszövésbe és az elmés párbeszédekbe nem is, az Egy zuhanás anatómiájának címébe (és indokolatlan hosszába) simán beleköthetne a néző. Triet törekvéseit elnézve ugyanis bőven nevezhetnénk „Egy házasság anatómiájának” is az alkotást, hiszen az sokkal inkább lélekbúvárkodásba fog, semmint a nyomozásra és az igazságszolgáltatásra helyezi a hangsúlyt. (Ami a hosszt illeti: meglepő, hogy a történetet 150 percben bontotta ki a rendező, hiszen így olykor zavaróan hosszúra nyúlnak a végeredmény szempontjából korántsem fontos jelenetek.)
Nem mondhatnánk, hogy bánjuk, hiszen a két művész ember kapcsolata legalább annyi izgalmat rejt, mintha egy hús-vér krimit néznénk. „A házasság olyan, mint egy mozaik. Egy-két, erősen színes darabka megragadhatja ugyan a figyelmünket, de önmagukban nem képesek a teljes képet megjeleníteni” – állítja a vádlottak padján a védekező állásba kényszerült Sandra. A feleségnek különösen azután szükséges bizonygatnia a saját igazát, hogy a bíróságon kiderül biszexuális beállítottsága, valamint az, hogy korábban többször is megcsalta a férjét. Emellett már csak hab a tortán, hogy férje állítása szerint Sandra sikerei aláásták az ő írói ambícióit, s hogy az egyenlőtlen otthoni munkabeosztás miatt képtelen már egy ideje koncentrálni a munkájára.
Triet mindezzel csak meglibbenti azokat a témákat, amelyek az utóbbi időben egyébként is egyre többször bukkannak fel a közbeszédben: ezek aztán – akárcsak a Sandrát illető vádak – meglepő súllyal lebegnek a tárgyalóteremben. A főhősnő több ponton is azért kénytelen védekezni, mert nem az átlagos, szerető feleség szerepét töltötte be a házasságon belül. Karaktere és motivációja számos kérdést is felvet a férj-feleség közti munkamegosztásról, a feleség szerepéről a házasságon belül és arról, mennyire kényelmetlenül érezzük magunkat egy olyan nő körül, aki nemcsak elveszi, amit akar, hanem még csak nem is hajlandó bocsánatot kérni érte.
A „ki a tettes” kérdés persze Damoklész kardjaként lebeg mindvégig a fejünk felett, az erre adható választ pedig a parádésan alakító, fiatal színész, a házaspár gyermeként játszó Milo Machado Graner adja meg a bírónak elmondott beszédében. Karaktere, Daniel szerint hiába keresgéljük a tárgyi bizonyítékokat, egy pont után a „hogyan” helyett illene inkább azt a kérdést feltenni, „miért” történt az, ami történt?
Túlzás lenne azt állítani, hogy Triet története közönségkedvenc lesz a jövőben, az viszont kétségtelen, hogy a látottak még napokig dolgoztatják a befogadót. Nem kapunk ugyanis megnyugtató feloldozást, még akkor sem, amikor a bíróság meghozza helyettünk a döntést. Hiába nyerünk tehát másodkézből válaszokat, valószínűleg érdemes megfogadni a rendező tanácsát, aki Sandra karakterén keresztül a következőképp összegzi filmje mondanivalóját: „Sokszor, amikor az életben nyerünk, azt várjuk, hogy kapjunk valami díjat, de a győzelemért ritkán osztogatnak bármit is.”
Az Egy zuhanás anatómiája már a Cinego kínálatában is megtalálható!
Borítókép forrása: Mozinet