A klimax mindenkinél máskor és máshogyan jelentkezik, de előbb-utóbb minden nőnél bekövetkezik. Nincs ezzel másképp szerzőnk sem, aki olyan nehézségeket is tapasztal, amelyekre álmában nem gondolt volna.
Nemrég múltam ötven, és már klimaxolok. Bár ez statisztikailag normálisnak mondható, anyukám és nagymamám is 55 éves korában kezdte el megérezni a változókort, ezért úgy gondoltam, hogy nekem is van még pár jó évem. Tévedtem: jött a klimax, annak minden nyűgjével együtt.
A menstruációm kapcsán szerencsés vagyok, mert olyan, mintha egy csapot zártak volna el. Azt reméltem, hogy a többi kísérőjelenség is megszűnik. Sajnos nem így lett: vérzés nincs, minden más van. Rettentő rosszul alszom, éjszaka forgolódom, izzadok, nem jó sehogyan sem. Ez hónapok óta tart: nagyjából akkor éreztem magam utoljára ennyire fáradtnak, amikor a lányom újszülött volt, és éjszakánként számos alkalommal fel kellett hozzá kelnem.
A kialvatlanság a legrosszabbat hozza ki belőlem: nyilvánvalóan annak idején a szülés és az új élethelyzet megnehezítette a mindennapokat, emiatt voltam ingerlékeny és vesztettem el az életkedvemet. Most ezek nincsenek, mégis hasonlóan érzek. Tegnap is egy ostobaság miatt kiabáltam a lányommal, és rettentően szégyellem magam: rémes, hogy a testem irányít engem.
A klimax és a család: összeegyeztethető?
Természetesen, ha előjön belőlem a házisárkány, bocsánatot kérek akár a férjemtől, akár a lányomtól, és az utóbbi időben ez egyre gyakoribb. A férjem nyilván tisztában van azzal, hogy mi a helyzet. Annál is inkább, mert első kézből tudja, hogy a szex sem megy már olyan simán, mint pár éve: engem is megtalált a rettegett hüvelyszárazság. Hosszabb időbe telt, mire rájöttem a probléma okára, de szerencsére találtam segítséget is: a hüvelyi hidratáló kúp mellett hozzánk is elérkezett a síkosító kora.
Nem tudom, hogy a lányom mennyit tud a változókorról és arról, hogy éppen ezen megyek most keresztül. Megvan a maga baja a hormonjaival neki magának is, csak ellenkező előjellel: pattanások, szőrszálak, menstruálás, ezek még mind újak neki, nem kellene azzal terhelnem, hogy nekem sem könnyű.
Mindennek ellenére a fejemben már lefolytattam egy beszélgetést a témáról, ami elméletben meglehetősen jól sikerült: egy szem gyermekem segít zöldséget pucolni a konyhában, csevegünk, miközben én megragadom az alkalmat, hogy bocsánatot kérjek azért, mert az utóbbi időben ingerlékeny vagyok, és semmiségekért tolom le. Tökéletes alkalom arra, hogy belemenjek abba, hogy bennem pontosan az ellentéte zajlik annak, ami vele történik épp mostanában.
„Kislányom, te kinyílsz, mint egy virág, én pedig lassan elhervadok” – fogalmaztam magamban, de hamar rájöttem, hogy hangosan kimondva ez meglehetősen ijesztőnek hangzik.
Valahol az is. Sosem vágyott kistestvérre, így talán nem is zavarja, hogy most már biztosan nem lesz, de azért nem az a cél, hogy a halálomra készítsem fel!
A változásra mindenesetre kénytelen vagyok felhívni a figyelmét, úgyhogy elmondom neki, hogy rosszul alszom, hol izzadok, hol melegem van, hogy sokat fáj a fejem, és még attól is félek, hogy a végén megkopaszodom, annyira hullik a hajam. A hüvelyszárazságot nem említeném, mert eddig sem beszéltünk róla, hogy mi mindent csinálunk az apjával, maradjon csak abban a hitben, hogy őt a gólya hozta!
Persze, ez nem mentség arra – tenném hozzá élesben – hogy néha ok nélkül kiabálok vele, és e pontnál megígérem, hogy megpróbálok odafigyelni arra, hogy ne ugorjak rögtön mindenre.
Igen, ezt fogom mondani neki! Talán nem lesz aggasztó számára, és megérti, hogy nem rá haragszom, hanem valami olyan történik a testemben, amitől teljesen megváltoznak a mindennapjaim, és néha elvesztem az eszem.
Ha túlvagyunk rajta, elmesélem, mi történt.
Addig is kitartást mindenkinek, aki hasonló cipőben jár!
A borítókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix
(Szponzorált tartalom)