A menopauza nem a legjobb időszaka a nők életének, de utólag sok minden viccesnek tűnik, ami akkor, abban a helyzetben korántsem volt az. Vendégszerzőnk látja a fényt az alagút végén, így már nevetni is tud magán, és ér kinevetni őt!
Hurrá, betöltöttem az 52. életévemet! Öten ünnepeltünk: a férjem, a lányom, a fiam, én és a menopauza. Olyan ő, mint egy kellemetlen anyós, aki évek óta velünk él: felidegesít, heves szívdobogást okoz, nem tudok tőle aludni, de a fene essen belé, jól főz, úgyhogy hízok, mint a veszedelem.
Elég korán ültem fel a klimax nevű hullámvasútra, de úgy érzem, hogy a legnagyobb hurkokon már túlvagyunk, és már csak a könnyed levezetés van hátra.
Menopauza: nincs megállás?
Nem mondom, hogy otthon lennék a nyelvekben, de tudom, hogy spanyolul a meno azt jelenti, hogy kevesebb, angolul a pause pedig egyfajta szünetet fejez ki. Próbálom hát azt leszűrni belőle, hogy a klimax nem arra utal, hogy lehúzzák a rolót és vége a világnak – bár voltak időszakok, amikor így éreztem.
Nem egyszer fordult elő, hogy a kialvatlanságtól összekevertem a gyerekeimet (emlékeztetőül: egy fiam és egy lányom van, és igen, tényleg megtörtént), paradicsomkonzervet öntöttem a kutya táljába, de a legdurvább az volt, amikor benyúltam a forró sütőbe a kész csirkéért kesztyű nélkül. Az is megesett, hogy véletlenül a férjem vízhajtóját vettem be a klimaxos bogyóm helyett, úgyhogy a tüneteim nem enyhültek, ellenben úgy rohangáltam a vécére, mint a mérgezett egér.
Szerencsére a férjem támogató társ, és már az elejétől kezdve próbálta lazán kezelni a helyzetet. Erre szükségem is volt, mert azt gondoltam, hogy megszűnök nőnek lenni. Nagyon rosszul éreztem magam, de a férjem már a kezdetek idején emlékeztetett, hogy csak a tojások járnak le, a tyúk nem! Jót nevettem rajta – de csak mert szerencséje volt, hogy épp nem sikítozott az agyam a testemet elhagyó ösztrogén hiányától –, és beláttam, hogy igaza van! Miért lennék ettől kevésbé nő vagy egyre értéktelenebb? Úgysem akarunk már gyereket! Nem kell védekezni – a húszas éveim elején mennyit álmodoztam erről, és lám, valóra vált!
Szerencsére a hőhullámok egyre elviselhetőbbek, úgyhogy mind kevésbé kell elképzelnem azt, hogy egy afrikai túrán veszek részt. Egyik nap már nem is a nyári Olaszországba kellett képzelnem magam, hanem elég volt a tavasziba. Sajnos a testemet elnézve is Olaszországban vagyok, ugyanis kezdek úgy kinézni, mint Pavarotti. A férjem szerint túlzok, de egyre kevésbé tartom magam szexinek, úgyhogy nekiálltam tornázni járni, hogy a zsírpárnákat sokkal tetszetősebb izommá transzformáljam át. Ha nem izzadtam volna eléggé a hőhullámoktól, nesze nekem egy kis Pilates, de ahogy mondani szokták, a cél szentesíti az eszközt!
Tornázni egyébként a barátnőmmel járok, Bogival. Szinte napra pontosan egyszerre figyelt be a káosz, és úgy döntöttünk, hogy együtt talán könnyebb kezelni a helyzetet, és a tornaórákat átvészelni is kevésbé esik nehezünkre. Bevallom: ha Bogi nem lenne, már a második órára sem mentem volna el.
Beszélgettünk ott pár korunkbeli hölggyel, és kiderült, hogy korántsem mi vagyunk az egyetlenek, akik joggal okolják a hormonjaikat mindennapi esztelenségeikért. Jó kibeszélni a nehézségeket, időnként szinte orvosságként hat egy jó kis panaszkodás, a megértő hallgatóság és a humor. Igaz, eredetileg 80 évesen képzeltem el így magamat, nem 52 évesen: barátnők körében, hosszan kínokról regélve, egymásra kontrázva, hogy kit vert ki a víz könyvlapozgatás közben.
Nyitókép forrása: Shutterstock / Puzzlepix
(Szponzorált tartalom)
