„Az idegenlégióban nincs politizálás, nincs jobb- és baloldal, csak misszió van”

A légió nem veszélyesebb, mint bármelyik hétköznapi szakma, a kamionsofőr, az erdész vagy az irodai dolgozó munkája legalább annyira kockázatos, mint egy hivatásos katonáé – állítja Pál Csaba Pinky, aki 15 évet töltött a Francia Idegenlégió kötelékében, mielőtt 34 évesen „nyugdíjba vonult”. Beszélt a légióval kapcsolatos tévhitekről, a missziókról és Afganisztánról, de elárulta azt is, hogy mi köze Rejtő Jenő könyveinek a valósághoz, és vannak-e rémálmai.

Hogy jutott eszedbe, hogy beállj a Francia Idegenlégióba? Gyerekkorodban túl sok Rejtő-könyvet olvastál?

A kérdés jogos, mert nincs Rejtő Jenőnek olyan légiós regénye, amit ne olvastam volna. Bár az író tudtommal még a légió közelében sem volt soha, teljesen jól megfogta a katonaélet hangulatát, s ez megindított bennem valamit. Az érettségi után folytattam a tanulmányaimat, de az első év után rájöttem, hogy engem egyáltalán nem érdekel, amit ott tanulok. Nem vagyok militarista alkat, és fogalmam sem volt, hogy mennyi pénzt lehet a légióban keresni, inkább a kalandvágy hajtott. Éreztem, hogy nekem ott a helyem, és 19 évesen végleg elhatároztam, hogy beállok az idegenlégióba.

Pal Csaba Pinky Afganisztan Gyerek
Afganisztánban, Kabul belvárosában egy helybeli kisgyerekkel, 2005-ben. Kép forrása: Facebook / Pál Csaba Pinky

A szüleid mit szóltak a döntésedhez?

Egyedül a bátyám tudta, mire készülök. A szüleimnek nem szóltam erről, ők abban a hitben voltak, hogy kirándulni megyek Franciaországba. Párizsban körülbelül fél órát álltam egy térkép előtt, mire megtaláltam az erőd címét, majd 25 km gyaloglás után megérkeztem a légió központjába. A váróteremben egy automatából vettem egy kávét, és épp amikor megkaptam az italt, hallottam, hogy szólítanak. Gyorsan lehajtottam a kávét, azzal a mozdulattal leforráztam vele a nyelvem és a torkom, annyira, hogy bent meg sem tudtam szólalni, csak mutogattam. A regisztrációnál dolgozó két katona egymásra nézett, majd egyik odaszólt a másiknak, oroszul: „Pont egy ilyen idiótára van szükségünk…” Így kezdődött a légiós pályafutásom.

Állítólag kemény kiképzés vár az újoncokra, ez miből állt?

Mivel otthon rengeteget edzettem, jó fizikai kondícióban voltam, valószínűleg ezért nem éreztem annyira nehéznek a 4 hónapos kiképzést – sokkal durvábbra számítottam. Igaz, nem mindenki bírta: a szelekciót harmincan kezdtük el, végül ketten maradtunk. A fizikai teszt nem tűnt különösebben embert próbálónak, bár nem biztos, hogy ma tudnám teljesíteni: 12 perc alatt le kellett futni 3 kilométert, majd jöttek az erőgyakorlatok, az úszás pedig kizáró jellegű követelmény volt. A felmérés részét képezte az intelligencia teszt is, és volt egy komoly orvosi alkalmassági vizsga, ahol akár már három fogtöméssel eltanácsolhattak. A végén pedig jött a kihallgatás, amit magunk közt csak Gestapónak hívtuk. Nekem mind közül a honvágy leküzdése volt a legnehezebb feladat.

Mik a légióval kapcsolatos leggyakoribb tévhitek?

Sokan azt gondolják, hogy a légió szedett-vedett társaságból vagy félszabad csapatokból áll. Ezzel szemben ez egy elit katonai alakulat a francia hadseregen belül; nagyon megnézik, kit vesznek fel, fontos a tradíció, a csapatszellem, a mottója pedig a „Legio Patria Nostra”. („A légió a mi hazánk.”) A másik tévhit a légióval kapcsolatban a kiszínezett történetekből ered. Olvastam én is olyan interjút, amiben valaki Rejtő-regénybe illő sztorikat mesélt, például, hogy egy küldetés során az ellenségen kívül még az oroszlánokkal is megküzdött – az ilyen történetek hallatán teljesen hamis kép alakul ki az emberek fejében az idegenlégióról. Senki nincs betonból, a légiós katonák is emberből vannak, akik szellemben és testben kicsit talán acélosabbak, mint az átlag.

Pal Csaba Pinky Terepfelmeres
Terepfelmérésen a Közép-afrikai Köztársaságban. Kép forrása: Facebook / Pál Csaba Pinky

Hány évet töltöttél a légió kötelékében?

15 évet és néhány napot. 2008-ban, 34 évesen „mentem nyugdíjba”. Azóta már több ízben emelték a szolgálati idő időtartamát, ma legalább 17 és fél évet kell szolgálni ahhoz, hogy valaki katonai életjáradékot kapjon. Néhány országban ez több pénzt jelent, másutt körülbelül a munkanélküli segély szintjén van, nagyon szűkösen meg lehet élni belőle.

Milyen helyekre jutottál el a 15 év alatt, és mi volt a legizgalmasabb misszió, amiben részt vettél?

Elsősorban békefenttartói feladatokat láttunk el, és különféle konfliktushelyzetekben segítettünk. Tudni kell, hogy a légió mindig az elnyomottak oldalán áll, így általában humanitárius missziókat teljesítettünk – ezek során természetesen nemcsak a ránk bízott civileket, hanem magunkat is meg kellett védenünk. Egy idő után altiszt voltam, és elmondhatom, hogy visszaéléseket soha nem tapasztaltam sem az embereim, sem az egységeim szintjén. Voltam Ex-Jugoszláviában – Szarajevóban kétszer is, ott mindig a lakosságot védtük, a bosnyákokat, horvátokat, annak megfelelően, hogy az ENSZ vagy a NATO hogy látta jónak. Körülbelül öt évet töltöttem Afrikában, többek közt Dzsibutiban, Elefántcsontparton, Csádban, Gabonban, Szomáliában, a Közép-afrikai Köztársaságban, és voltam Afganisztánban, ahol sajnos azóta sem oldódtak meg a problémák…

Olyannyira nem, hogy nemrég a tálibok átvették a hatalmat. Afganisztánban milyen élményeid voltak, milyennek láttad te a tálibokat?

Akkor még nem voltak láthatóak, csak tisztes konfliktusi távolságból. Sajnos, a 2001. óta tartó direkt beavatkozástól számítva, egy 800-900 milliárd dollárba kerülő sztori történéseit látjuk ma. Szerintem most rosszabb a helyzet mint 20 éve. Megint bebizonyosodott: nem biztos, hogy az a világ ura, akinek a legtöbb pénze van. Remélem, hogy rendeződik a helyzet az ott uralkodó kultúrkörnyezetnek megfelelően. Ha jót nem tudunk tenni, akkor inkább ne avatkozzunk be…

Gyakran érezted magad életveszélyben?

Nem mondanám, de az afganisztáni 4-5 hónap vagy az elefántcsontparti polgárháború nagyon megmaradt az emlékeimben. Ugyanígy megmaradtak azok az élmények, amikor az afrikai sivatagban vagy éppen ősredőben lopakodó üzemmódban, a fülünket minden zajra hegyezve próbáltunk haladni A-ból B-be, miközben tudtuk, hogy folyamatosan különféle veszélyek – kígyók, vadállatok, szabadcsapatok (akik akár teljes falvakat kiirtottak) – leselkednek ránk. Ezekben a helyzetekben nagyon kellett figyelni, hogy senkit ne érjen meglepetés vagy bántódás, de sajnos így is voltak veszteségek.

Csad Pal Csaba Pinky
Helybeli gyerekekkel Csádban. Kép forrása: Facebook / Pál Csaba Pinky

Vannak rémálmaid?

Én soha nem féltem – míg ébren voltam. Évente egyszer-kétszer előfordul, hogy félve ébredek, és ez a félelem még ébredés után is eltart pár percig. Többször álmodom, hogy valakit, valamit meg kell védenem, legutóbb például egy fát a kivágástól. Elképzelhető, hogy néhány régi dolog ebben a formában nyilvánul meg nálam, de az is lehet, hogy ennek semmi köze a légiós múltamhoz, hiszen a félelem egy ősi reflex az emberben.

Van, ahova szeretnél visszatérni?

Szarajevóba mindenképpen, ahol anno csak egy lebombázott várost láttam. De szívesen elvinném a családomat olyan afrikai országokba, ahova nem mennek turisták. Megmutatnám nekik Dzsibutiban a hatalmas horizontokat, ahogy kinyílnak a terek, az ég összefolyik a földdel, a tengerrel; vagy szívesen megmutatnám a sivatagot, az őserdőket. Pontosan tudom még, hogy annak idején merre jártam, hol aludtam, annyira beleégtek az agyamba ezek az – az egyébként szép – emlékek.

Ha most lennél 19 éves, akkor is belevágnál?

Simán, és ajánlanám a mai fiataloknak is: menjenek el egy-két évre, próbálják ki magukat, tanuljanak idegennyelvet. Ez egy olyan karakterformáló továbbképzés, ami egyáltalán nem vesz el az emberségedből, sőt, inkább megerősít benne. Ráadásul a pénzcentrikus világunkban ezzel nem is járnának rosszul, mert most már jóval több fizetést kapnak a légiós katonák, mint amennyit mi kaptunk.

Pal Csaba Pinky Fiaval
Fiával, Regővel. Kép forrása: Pál Csaba Pinky

A saját fiadat is jó szívvel küldenéd?

Én nagyon szeretném, de mivel ő egy “törékenyebb” alkat mint én, nem hiszem, hogy ki szeretné próbálni.

Nem féltenéd?

Nem, mert nincs benne nagyobb veszély, mint egy hétköznapi szakmában. Gondoljunk csak a kamionsofőrre, aki bármikor balesetet szenvedhet, vagy egy erdészre, akit vadállatok támadhatnak meg; de nem biztonságosabb az irodai dolgozók munkája sem, akik napi 8-10 órát görnyednek a számítógép előtt, az egészségüket kockáztatva. Tudom, hogy ott jó kezekben lenne, jó nevelést kapna, amelynek alapja a keresztény értékrend.

A missziókat mindig az aktuális politikai helyzetek határozzák meg. Mi történik, ha egy küldetésben épp a saját elveid ellen kell harcolnod?

A légióban nincs politizálás, nincs jobb- és baloldal, csak misszió van. A Francia Idegenlégió becsületkódexében az áll, hogy „a feladat szent, azt teljes mértékben, mindenáron végrehajtod, ha kell, életed kockáztatásával is.” Ott nem húzhat a szíved egyik oldalra sem jobban, mint a másikra. Ugyancsak ezzel függ össze egy másik szabály is, miszerint nemzetiségre, bőrszínre, vallásra való tekintet nélkül minden légiós a bajtársad. Mindig úgy bánsz velük, mintha egy családhoz tartoznátok.

Ez a semlegesség benned azóta is megmaradt?

Abszolút. Én alapvetően két közegben mozgok: egyik a színház világa (dolgoztam is színházban, a feleségem pedig Ferenczi Gyöngyi színésznő), a másik a sport. Sarkítva úgy is fogalmazhatnék, hogy előbbit inkább a liberális, baloldali eszmék határozzák meg, míg utóbbi inkább konzervatív, jobboldali. Én maradok egy jobb és bal lábon mozgó ember, akinek úgy a konzervatív, keresztény eszmék, mint a jó értelemben vett liberális gondolatok fontosak.

Pal Csaba Pinky Csaladjaval
Pinky a családjával: feleségével, Ferenczi Gyöngyi színésznővel, Kató lányával és Regővel. Kép forrása: Pál Csaba Pinky

Semmi, de semmi negatívumot nem említenél a légióból?

Talán az örökös várakozást. A missziók során mindig vár az ember valamire. Persze, a normális életben is, de ez a légióban felerősödik: egy pillanatról, percről várunk a másikra, és eltelnek az órák, a napok, a hetek, az évek.

A légió után jött az újratervezés. Hogy találtad meg a helyed 15 év után egy teljesen más társadalomban?

Kétségtelen, hogy a légiós évek nagyon meghatározóak voltak az életemben, mindent, amit azóta csináltam, ennek jegyében vagy hatására tettem. A rend, a fegyelem, a segítő szándék mindig is elsődleges volt az életemben, illetve, hogy a jól elvégzett munka öröme hajtson és vigyen előre. A leszerelésem után kb. 10 évig a biztonsági szakmában dolgoztam Dél-Franciaországban, majd elvégeztem Pécsett a kulturális-menedzsment szakot, és jelenleg rendezvényszervezéssel, ezen belül is a biztonsági koordinációval foglalkozom. Emellett együttműködöm a városunk önkormányzatával, például katasztrófavédelmi és más projektekben. 

Mi ma az életedben a legfontosabb?

Az, hogy a környezetemnek legyen jó, mert az közvetlenül vagy közvetetten visszahat rám is, s ezáltal nekem is jó lesz.

És a legutolsó kérdés: miért szólít mindenki Pinkynek?

Nagyon szerettem a Pink Floydot, emiatt neveztek el a barátaim Pinkynek, és még most, lassan 48 évesen is sokan így szólítanak.

Ha tetszett a cikk, mutasd meg az ismerőseidnek is!

NEKED AJÁNLJUK

Gyökerestül megváltozott az élete a Squid Game 77 éves sztárjának