Mi a közös E.T.-ben, Harry Potterben, Darth Vaderben és Indiana Jonesban? Az, hogy mindannyiuk “életének” aláfestő zenéjét egy még most, kilencven évesen is aktív, hatalmas tehetségű, ugyanakkor a végletekig alázatos zeneszerző alkotta meg – John Williams.
“John Williams nélkül a biciklik nem tudnak repülni, ugyanígy a seprűk sem egy kviddicsmeccs alkalmával, és férfiak sem repülnek piros köpennyel. Nincs erő, és nem járnak dinoszauruszok sem a Földön” – így jellemezte őt Steven Spielberg, akihez közel ötvenéves barátság fűzi. Bár egy díjátadón az emberek hajlamosak nagyokat mondani és az egekig magasztalni a díjazottat, ez a fenti mondat cseppet sem túlzás. John Williams zenéi megszámlálhatatlan mozit tettek naggyá és teljessé – csak képzeljétek el, mennyi dalról asszociálunk azonnal a filmre, amiben elhangzott, ezek fele bizonyára Williams fejéből pattant ki. Mindenféle érzelmet és emléket kapcsolunk hozzájuk, hiszen nem tudjuk őket elfelejteni, ez is jelzi a születésnapos zeneszerző-karmester zsenialitását.
Bárzongoristából Hollywoodba
1932 február nyolcadikán, New Yorkban látta meg a napvilágot, itt is nőtt fel. Édesapja Johnny Williams dzsesszdobos volt, aki a CBS rádió zenekarában is játszott, így nem volt meglepő a muzsika szeretete Williamsnél. Már kiskorában megtanult zongorázni, később trombitán, harsonán és klarinéton is játszott, és még csak tinédzser volt, amikor elkezdett komponálni és ötleteit papírra vetni. 1948-ban az egész Williams család Amerika másik partjára, Los Angelesbe költözött, John itt magánórákat vett zeneszerzésből, mellette pedig a Kaliforniai Egyetemen tanult. A UCLA-n a legendás Mario Castelnuovo-Tedesco is oktatta, az olasz zeneszerző a huszadik század első felének egyik legfontosabb szakmabelije volt, aki főleg gitárra írt műveket.
Tizenkilenc éves korában az amerikai légierő kötelékébe kellett vonulnia, itt is szolgált három évig, de a zeneszerzést közben sem hagyta abba. Leszerelése után visszatért szülővárosába, New Yorkba, ahol a neves művészeti iskolában, a Juilliardon folytatta tanulmányait. Az egyetem mellett a város bárjaiban dolgozott zongoristaként (“Little Johnny Love” Williamsnek is hívták), néhány évvel később aztán megint Kaliforniába sodorta az élet, itt kezdődött “igazi” karrierje. Először a hollywoodi stúdiókban zongorázott, és olyan filmekben hallhattuk a játékát, mint a Van, aki forrón szereti (1959), a West Side Story (1961), a Ne bántsátok a feketerigót (1962). Ez alatt az idő alatt kezdett tévéműsorok számára zenéket írni, például a Wagon Train és a Gilligan’s Island című sorozatoknak.“Ekkor vált világossá számomra, hogy jobban írok, mint ahogy játszom” – mondta két évvel ezelőtt a The New Yorkernek adott interjújában.
John Williams filmzenei karrierjének első példánya a versenyautós vígjáték, a Daddy-O volt 1958-ban. A hatvanas-hetvenes években főként a “Katasztrófamester”-ként aposztrofált Irwin Allennel dolgozott, aki az évtized legismertebb, sci-fi katasztrófafilmjeit és -sorozatait rendezte: például a Poszeidon katasztrófát, a Pokoli tornyot, a Lost in Space-t, a The Time Tunnelt vagy a Land of The Giants-et.
A legendás barátság
A hetvenes évek elején megkereste őt egy fiatal rendező, hogy komponáljon muzsikát készülő filmjéhez, A sugarlandi hajtóvadászathoz. Williams egy elegáns étteremben találkozott az akkor huszonnyolc éves férfival, aki, mint mondta, úgy nézett ki, mintha tizenöt lett volna. Igent mondott a felkérésre és alighanem a filmtörténet egyik legnagyobb hatású barátsága és közös munkája vette kezdetét, a rendező ugyanis Steven Spielberg volt.
A következő évben együtt kezdtek dolgozni A cápán, melynek jellegzetes, két hangból álló tubaszólama azóta is világhírű és mindenki tudja, hogy cápaveszélyre utal – pedig amikor az ötletet Williams megmutatta Spielbergnek, utóbbi azt hitte, hogy csak viccel. Mindkettejük karrierjében fordulópont, jobban mondva ugródeszka volt ez a film, és attól kezdve Spielberg három kivétellel mindegyik mozijánál (eddig huszonnyolcnál) őt kérte fel, hogy zenésítse meg az alkotást. Így tehát közös munkáik közé tartoznak az Indiana Jones-filmek, a Harmadik típusú találkozások, az E.T., a földönkívüli, a Jurassic Park, a Schindler listája, a Ryan közlegény megmentése, a Kapj el, ha tudsz, vagy a Lincoln. Amikor Spielberg 1992-ben megmutatta neki a Schindler listájának kezdeti, zene nélküli változatát, Williamsre akkora hatással volt a film, hogy azt mondta: “Szerintem nálam jobb zeneszerzőre van szükséged ehhez”. “Igen, tudom, de már egyikük sem él” – vágta rá a rendező.
De nem csak Spielberg érezhette magát szerencsésnek, hogy vele dolgozik, hiszen a kor másik nagyágyúja, George Lucas is „megnyerte” őt több ízben. 1976-ban Spielberg hívta fel telefonon a zeneszerzőt azzal, hogy itt ez a George Lucas, és szeretne a készülő mozijához egy klasszikus dallamot, “én pedig meggyőztem, hogy találkozzon veled, mert imádta A cápa zenéjét”. Lucas nem akart egy már meglévő zenét alkalmazni a Csillagok háborújához, egyfajta régi hollywoodi hangulatú dallamot keresett, ami összhangban van a film lovagias, “(fény)kardozós” jellegével. Így is lett, amikor a következő év elején Williams elkezdte a komponálást, a filmművészet korai éveihez nyúlt vissza – és micsoda maradandót alkotott! Habár a három Csillagok háborúja-trilógián összesen öt rendező dolgozott, a zeneszerző állandó társuk maradt. “Azt hiszem, az elején lévő fanfárt írtam meg legutoljára” – mesélte a főcímdalról. “Egy kicsit túlzásba is vittem talán.” A biztonság kedvéért hallgassuk meg, hátha igaza van:
Zenéje a filmekben és azokon túl
A Daddy-O óta eltelt 64 évben Williams több, mint százötven filmnek alkotta meg a zenéjét. Ő szerezte az 1978-as Christopher Reeve-féle Superman zenéjét is, de a Reszkessetek, betörők! – filmek, Az eastwicki boszorkányok, a Hook, a Hét év Tibetben, az Édesek és mostohák, A hazafi, a Világok harca, a Különvélemény és a München is hozzá tartozik. Emellett Alfred Hitchcock utolsó filmjében, a Családi összeesküvésben is ő volt a dallamokért felelős és nem hagyhatjuk ki a felsorolásból az első három Harry Potter-filmet sem, ugyanis Williamsnek köszönhetjük az ikonikus „Hedwig’s Theme„-t.
1980 és 1993 között a Boston Pops Orchestra vezető karmestere volt, ma a tiszteletbeli karmesteri címet birtokolja és évente többször is fellép a zenekarral. Hiszen nemcsak filmzeneszerző, hanem klasszikus műveket is ír csellóra, fuvolára és hegedűre, trombitára és klarinétra is. Sőt, még három nyári olimpia zenéjét is ő szerezte!
2016-ban az Amerikai Filmintézet (AFI) életműdíjjal jutalmazta meg, és egyébként ő az első zeneszerző, aki elnyerte ezt az elismerést. Amikor átvette a díjat, nyolcvannégy éves volt, mégis úgy nyilatkozott, túl fiatalnak érzi magát hozzá. Megemlítette azokat a rendezőket, akikkel az évtizedek során együtt dolgozott, majd így fejezte be beszédét: “Holnap reggel, amikor visszatérek dolgozni, igyekszem majd ezt kiérdemelni”. A gálán jó barátja, Spielberg is megszólalt, beszédében így fogalmazott: “A Johnhoz hasonló nagy zeneszerzők tudják, hogy a zene ereje annak hiányában is megmutatkozik.” , arra utalva, hogy Williams jó érzékkel választotta ki azokat a jeleneteket, amelyekben nem volt szükség aláfestésre, így még hatásosabbak lettek.
Pályája során összesen ötvenegy alkalommal jelölték Oscar-díjra, Walt Disney után John Williams a második legtöbb jelölést kapott személy, viszont az élő művészek sorában ő az első, akit ennyiszer felterjesztettek a díjra. Jelöléseiből ötöt váltott tényleges szobrocskára, elsőként 1971-ben, a Hegedűs a háztetőn zenéjéért. Ezt A cápa követte, majd az 1977-es Csillagok háborúja, az E.T, a földönkívüli és a Schindler listája.
Magánélete
John Williams első felesége Barbara Ruick volt, akitől három gyermeke született, legidősebb fiát, Josephet leginkább a Toto együttes énekeseként ismerjük. Jelenlegi felesége Samatha Winslow fotós, akit 1980-ban vett el és azóta élnek együtt.
Sosem tanulta meg, hogyan kell számítógépen komponálni, a mai napig úgy alkot, hogy leül a legalább százéves Steinway zongorája mellé egy ceruzával és egy sárga jegyzettömbbel. Nincs is otthon számítógépe, egy interjúban azt mesélte erről, hogy amikor ő zenélni tanult, még nem létezett, és a köztes időszakban pedig „olyan elfoglalt volt”, hogy nem volt ideje megtanulni a használatát. A zongora és a ceruza azonban ugyanolyan ma is, mint akkor voltak.
