Klisés, de mindig azok küzdenek a legmélyebb problémákkal, akik a felszínen a legvidámabbnak tűnnek. Igaz volt ez Robin Williamsre is, a legendás komikusra, aki ma lenne hetvenéves, de augusztusban lesz hét éve, hogy nincs köztünk.
Kedvenc színésze szerintem mindenkinek van, és emellett az is megszokott, hogy a preferenciánk az évek során változik. Szépfiúk, macsók, zord kinézetű lovagok, kevésbé attraktív, de rendkívül tehetséges figurák, viccesek és komolyak, alacsonyak és magasak – mindegy, mi jellemzi őket, valamiért mégis kitüntetett helyet foglalnak el a szívünkben, néha többen is egyszerre. Én például szívtipróból ma is fel tudnék sorolni vagy tízet, akiknek a filmjét bármikor megnézem, de Robin Williamshez hasonló színészt egyet sem, ezért ő az én legkedvesebb színészem.
A Juilliard és a stand-up comedy
A chicagói születésű Williams Kaliforniában nevelkedett, és gimnáziumi éveiben ő volt az osztály bohóca. Felmenői szép számmal kerültek ki az arisztokrácia köreiből, ezért is volt meglepő, hogy 1973-ban felvették a neves zenész- és színészképző egyetemre, a Juilliardra – nem is választhatott volna távolabbi hivatást az elittől. Az egyetemen egyike volt annak a két tanulónak, akik az évfolyamjukról a Haladó Programban is részt vettek, a másik diák történetesen Christopher Reeve volt, akivel attól kezdve szoros barátságot ápoltak. 1995-ben Reeve lovasbalesetet szenvedett és nyaktól lefelé lebénult, Williams azonban ekkor is (és mindvégig) mellette állt és nem hazudtolta meg magát – „Egy különösen nehéz pillanatban egyszer csak kivágódott az ajtó, és beviharzott egy fura sapkát és műtősköpenyt viselő alak, aki erős orosz akcentussal közölte, hogy ő az urológusom, és most azonnal rektális vizsgálatot kell végeznie rajtam.” Amikor Reeve 2004-ben elhunyt, támogatta özvegyét és fiát, majd Dana halála után az árván maradt kamaszt vette szárnyai alá feleségével.
Az egykori „Superman” életrajzi könyvében így írt első találkozásukról: „Batikolt pólót és melegítőnadrágot viselt, és hihetetlenül gyorsan beszélt. Sosem találkoztam még ennyire energikus emberrel. Olyan volt, mint egy felfújt lufi, amit hirtelen elengedtek.” Reeve szerint tanárainak sokszor gondot okozott Robin Williams intellektusa és rendkívüli energiái, nem is mindig tudtak mit kezdeni vele, hiszen nem illett a szigorú intézményi keretek közé. A humorista az iskolaévek alatt rendkívül gyorsan elsajátította a különböző akcentusokat és dialektusokat, amiket aztán karrierje során nem egyszer megcsillogtatott. Végül otthagyta a Juilliardot és Los Angelesbe utazott szerencsét próbálni, de nem felejtette el iskoláját soha, ugyanis később ösztöndíjat alapított, amely minden második évben átvállalta egy tehetséges diák tanulmányainak költségeit. Az ösztöndíjas diákok között volt például Jessica Chastain is.
A korai hollywoodi évek
Stand-up komikusként kezdte, mint oly sokan a „vicces színészek” közül, azonban olyan lánggal égett és olyan felejthetetlen színpadi jelenség volt, hogy sokan attól féltek, ez gyorsan visszaüt majd neki. De nem így lett, persze azért ahogy idősödött, műsorai úgy lettek kicsit visszafogottabbak és rendszerezettebbek, ugyanakkor eredetiek is. Legelső tévésorozata, a négy évadot megért Egy úr az űrből volt, amiben Morkot, a földönkívülit alakította – ha a cím nem is ugrik be rögtön, Mork szállóigévé vált köszönése, a „Nanu, nanu!” biztos felidéz majd bennünk néhány emléket. A földönkívüli karakter megadta számára a lehetőséget, hogy teljesen kinyíljon és őrültként viselkedhessen. Sokak szerint azért lett olyan sikeres a laposnak induló sorozat, mert helyet kapott benne Williams briliáns improvizációs képessége. Még a forgatókönyvben is úgy szerepelt sok jelenete, hogy „Robin itt a Mork-dolgot csinálja”. Ezután következett a Popeye, amely mozi az azonos című képregény alapján készült zenés vígjáték volt. A film nem hozta meg a várt sikert, azonban elkezdték őt felismerni az emberek, mindemellett, hogy ne szakadjon el a stand-uptól, estéként rohant fellépni, és élete kezdett fenekestül felfordulni, rossz irányt venni.
A drogok
Robin Williams hetvenes években San Franciscóban került „közeli kapcsolatba” az alkohollal és a kábítószerekkel – különösképp a kokainnal – függőségének mélypontja pedig egybeesett népszerűségének felívelésével, a sorozatos díjakkal és elismerésekkel. „Sosem ittam vagy drogoztam, amikor színpadra léptem, de voltak azért olyan pillanatok, amikor azt hittem, hogy remegni fogok, főleg a másnaposság miatt.” – nyilatkozta 1992-ben a Playboy magazinnak. A sziporkázó színész pedig nemcsak függőségét, hanem depresszióját is titkolta mások előtt. A nyolcvanas évek elejére aztán úgy padlóra került, hogy eldöntötte, felhagy a drogokkal és az önpusztítással, ebben közrejátszott Zachary fia születése és kollégája, a híres komikus John Belushi halála is.
A siker, és ami utána van
A filmes áttörést egyértelműen az 1987-es Jó reggelt, Vietnám! és Adrian Cronauer szerepe hozta el számára, hiszen ekkor vált világszerte ismertté és elismertté, mint színész – és nem mint egy vicces figura, aki hangokat utánoz. Az amerikaiak lelkiismeretére keményen ható film meghozta Williamsnek az első Oscar-jelölést, és ugyan ezt nem váltotta díjra, a Golden Globe-ot hazavihette alakításáért. „Ó kapitány, kapitányom!” – kiáltották diákjai az asztalról a Holt költők társaságában, majd láttuk őt félénk orvosként De Niroval az Ébredésekben, és hajléktalanként A halászkirály legendájában. Már ezekből a szerepekből is látszott, hogy bőven van drámai vénája, így egyre jobb szerepekkel keresték meg a rendezők, ő pedig tudott válogatni.
Eljátszotta például Pán Pétert a Hook-ban, majd jött a Mrs. Doubtfire – Apa csak egy van, melyben szintén láthattuk őt hangokat utánozni és improvizálni is. A bejárónővé maszkírozás négy órát vett igénybe minden forgatási napon, de Daniel Hillardból olyan parádésan jó Eugénia Tűzvolte lett a maszkmestereknek köszönhetően, hogy Williamset a saját fia sem ismerte fel a maszk alatt, amíg meg nem szólalt. Ezek a filmek viszont egyre inkább kezdték őt a családi komikus szerepébe bezárni, amit olyan alkotásokkal próbált ellensúlyozni, mint az Álmatlanság, vagy a Sötétkamra. Meg kell még említeni a Jacket és a Madárfészket is, és természetesen a kilencvenes évek legjobb családi kalandfilmjét, a Jumanjit is. Hangját a Disney Aladdinjának Dzsinije tette hallhatatlanná generációk számára. A magyar változatban Mikó István kölcsönözte hangját a kék dzsinnek (meg persze Williamsnek), a párost Csörögi István szinkronrendező alkotta meg. Attól kezdve több tucatszor hallhattuk Mikót megszólalni Williamsként, a drámaibb szerepekben pedig Tordy Géza szinkronizálta őt.
Ott volt még a Flubber, a szórakozott professzor és a Patch Adams is, melyeket a közönség többé-kevésbé szeretett, de mintha a színész magát alakította volna mindben: egy, a konvencionális szerepekből, bürokráciából kilógó szereplőt, aki összecsap a hatalommal és végül nyer, humorral. 1997-ben aztán leforgatták a Good Will Huntingot és megkapta élete első Oscar-díját, melyet így köszönt meg a gálán a két főszereplőre, Affleckre és Damonra utalva: „Köszönöm nektek, Ben és Matt, de a személyi igazolványotokat még mindig látni szeretném!”
A fiatalabb generáció utolsó szerepei kapcsán ismerte őt meg, ugyanis láthattuk a Nászfrászban, John Travoltával a Vén csontokban, majd a Rumlis vakációban, aztán eljátszotta az Éjszaka a múzeumban-trilógiában Theodore Roosevelt életre kelt viaszfiguráját. Robin Williams azonban az utolsó rész premierjét már nem érhette meg, mert 2014 augusztusában önkezével véget vetett életének. Harmadik felesége szerint depresszióval küzdött, illetve a halálát megelőző években ismét a függőségei rabja lett, azonban álljon itt az is, hogy halálakor nem volt a szervezetében se drog, se alkohol.
Borítókép forrása: northfoto.com
