A katonai, rendőri vagy tűzoltói erőket felsorakoztató amerikai mozikból vagy a tengerentúlról érkező híradásokból sokan tudjuk, hogy a skót duda elengedhetetlen kelléke az ilyen temetéseknek. De vajon miért?
A kezdetek
Az 1800-as évek közepén rettentő éhínség sújtotta Írországot, mivel a legfontosabb táplálékukat, a burgonyát megtámadta egy gombafajta. A népesség jelentős része, hogy elkerülje az éhhalált, kivándorolt a szigetről és meg sem álltak az Egyesült Államok keleti partjáig. Néhány év alatt New Yorkban már több ír élt, mint Dublinban, a lakosság negyedét tették ki, de ugyanígy rengeteg skót is érkezett az USA-ba. A letelepedő emberek természetesen vitték magukkal kultúrájukat, szokásaikat és hagyományaikat, ezek egyike volt maga a skót duda is, melyen hagyományosan esküvőkön, táncmulatságokon és temetéseken játszottak.
A munka hatása
Azonban ez a kulturális hatás nem igazán lenne elég ahhoz, hogy így meghonosodjon egy szokás. Amikor az írek és skótok megjelentek az USA keleti parti nagyvárosaiban, kőkemény diszkriminációval kellett szembenézniük, és alig akarták őket alkalmazni az amerikaiak. Csupán a koszosabb és veszélyesebb munkák maradtak, ezért aztán rengeteg bevándorló tűzoltónak állt, mely szakma ma sem veszélytelen, azonban akkoriban még rosszabb volt a helyzetük.
Lassacskán az ír temetési szokások összeolvadtak a tűzoltók gyászszertartásaival, így került be a ceremóniába a skótdudás búcsúztatás. Ha felidézzük a hangszer hangját, tudjuk, mennyire szívbemarkoló, talán a legszomorúbbak közé tartozik, így nem véletlenül kapcsolódott össze a gyásszal. A legendák szerint a 19. századi ír férfiak ritkán mutatták ki szomorúságukat (nem állítom, hogy ez sokat változott volna napjainkig és itt nem csak a Smaragd sziget férfiúiról van szó), azonban a duda gyászos hangjától megnyíltak a könnycsapok és ekkor “engedélyezett” volt a sírás.
A leggyakrabban az Amazing Grace című művet adják elő, és nem telt el sok idő, hogy már ne csak az ír vagy skót származású tűzoltók temetésén hangozzon fel a dudaszó, hanem nemzetiségre való tekintet nélkül bárkién.
Idővel egész formációk alakultak, akár több tíz zenésszel (dudással és dobossal), akik speciális nemzeti viseletben, a kiltnek nevezett szoknyában lépnek fel. Nekünk ugyan nincs rá külön szavunk, de fontos megemlíteni, hogy a skótok által használt felföldi dudákat (Scottish Great Highland bagpipes) használják annak dacára, hogy ez alapvetően ír hagyomány, méghozzá azért, mert az eredeti ír hangszerek (irish uileann pipes) halkabbak voltak, a skót verziót viszont szabadtéri rendezvényeken sokkal jobban hallani.
Napjainkra ez a szokás a tűzoltóktól átkerült az amerikai rendőrség, katonaság és egyéb állami szervek szokásai közé, és az elesett hősök emlékére szól a skót duda, mely szomorú, de méltóságteljes hangulatot ad a temetéseknek.