A könyvből készült filmadaptációkkal mindig nehéz a helyzet, pláne akkor, ha az eredeti mű egy közkedvelt alkotás. Roald Dahl Matilda című regénye ismét vászonra került, ezúttal musical formában.
A walesi születésű Roald Dahlt a huszadik század egyik legnagyobb meseírójaként tartják számon, regényeiben mindig csodálatos és meghökkentő világokba kalauzolja el olvasóit. Az ő tolla alkotta meg a felnőtteknek szóló Meghökkentő meséket, Karcsit és a csokigyárat (ami nálunk Charlie és a csokigyárként lett ismert, hála a két filmfeldolgozásnak), és Matildát, a kiskorú boszorkányt is. Az 1916-os születésű író a Shell dolgozójaként bejárta Afrikát, szolgált a második világháborúban, később diplomataként dolgozott Washingtonban, majd amikor letelt a szolgálata, legtöbb idejét a házához tartozó fészerben szerette tölteni, ahol ceruzával vetette papírra ötleteit. Legelső regényét Walt Disney kérésére alkotta meg, ez volt A légi manók (The Gremlins), és onnantól kezdve haláláig több mint ötven könyv, színdarab és vers született meg kezei által. Többet is megfilmesítettek közülük, van, amelyikből nem egy adaptáció készült, a legutóbbi, Netflixes feldolgozás egy musical lett, méghozzá Matilda Wormwood története. Sokan – köztük én is – felhúzták a szemöldöküket, amikor meghallották, hogy zenés adaptációt kap a kis boszorkány története, pláne úgy, hogy 1996-ban már megfilmesítették azt Danny DeVito és Mara Wilson főszereplésével. De adtam neki egy esélyt.
A régi és az új Matilda
Az ember akaratlanul is összehasonlítja a két produkciót, noha a forráson kívül semmi közük nincs egymáshoz. Ugyanis az új musicalfilm Roald Dahl regényének 2011-es színpadi adaptációjára épült, melyet a WestEnden mutattak be először, és játsszák azóta is nagy sikerrel. Ebből a zenés feldolgozásból készítette el aztán a filmet egy évtizeddel később Matthew Marcus rendező, aki nem látta az eredeti, 1996-os Matildát, és szándékosan nem is pótolta be lemaradását, hogy a látottak ne befolyásolják őt az új verzió forgatása során. Szerintem tisztességes munkát végzett, noha azoknak, akik látták és szeretik az eredetit, lesznek vele” gondjaik”.
A szereplők
A Matilda-musicalben sokkal kisebb szerepet kaptak a Wormwood-szülők (Stephen Graham, Andrea Riseborough), mondjuk Danny DeVito és Rhea Perlman párosát nem is lehetett volna überelni. A színpadi változat, és így az új film is egy az egyben kiradírozta Matilda bátyját, Michaelt, talán azért, hogy nagyobb hangsúlyt helyezhessenek arra, hogy szülei – különösen az apja – mennyire nem akartak lánygyereket. A központi karaktert Alisha Weir alakította, az ő Matildája számomra sokkal kevésbé volt elhagyatott és sajnálni való, mint az eredetiben Wilsoné. Egy ízben még az is eszembe jutott, hogy olyan, mintha Hermione Grangert látnánk gyerekkorában, ha nem szerető családba születik – aztán lehet, hogy ez csak a brit akcentus miatt volt. A könyvtárosnő az 1996-os filmben egy mikroszkopikus szerepet kapott, az újban viszont sokkal nagyobb képernyőidőt adtak Mrs Phelpsnek (Sindhu Vee), akinek ezúttal egy lakókocsi volt a könyvtára, és időről-időre különböző, szokatlan helyszíneken tűnt fel. Miss Honey-t sokkal jobban szerettem az eredeti filmben, mint a 2022-es változatban (Lashana Lynch), viszont aki teljességgel lenyűgözött, az Miss Trunchbull volt. Azt gondoltam, hogy Pam Ferris (aki amúgy Marge Dursley-t is játszotta a harmadik Harry Potter-filmben) igazgatónőjéhez nehéz lesz felérni, ám Emma Thompson nem okozott csalódást, máshogyan, de legalább annyira félelmetes Trunchbullt kaptunk, a maszkmesterek előtt pedig le a kalappal.
A látvány
Mindkét adaptáció igyekezett hűen tükrözni Dahl egyedi látványvilágát és követni a regény illusztrációit, azonban a 2022-es Matilda színesebb-szagosabb lett, mint az 1996-os. Persze ez nem meglepő, musical és Netflix-produkció lévén nem is számított másra az ember. Nem maradtak ki belőle a fontos jelenetek sem, így a copfos kislány elhajítása, a kalapragasztás, a fullasztó, Matilda telekinézise és a csokitorta-evés sem, bár utóbbi lehetett volna kicsit félelmetesebb.
Ha valaki nem szívleli az időről időre dalra fakadó karaktereket és a néhol indokolatlannak tűnő koreográfiákat, akkor nem fogja szeretni az új változatot, de szerintem nem érdemes ilyen szemmel nézni. A mostani gyerekek számára fontos üzenettel bír ez a film is, talán egy fokkal kevésbé ijesztő és sokkal szórakoztatóbb, mint DeVito Matildája, de ez cseppet sem baj. Mondom ezt úgy, hogy a film jelentős részét gyanakodva figyeltem, aztán ez a dal megvett kilóra: