November 25-től, vagyis holnaptól játsszák a mozik Tiszeker Dániel filmjét, a Nagykarácsonyt, a legelső magyar rendezésű karácsonyi mozit. Mit szólna hozzá, ha alkotása itthon kiütné a nyeregből a Reszkessetek betörőket, és mennyire nehezítette meg a koronavírus a forgatást? A rendezővel beszélgettünk.
Egy karácsonyi film könnyen átcsaphat giccsbe, de a Nagykarácsonyról ez egyáltalán nem mondható el. Hogy sikerült ilyen ”valódira”?
Nem tudom, hogy sikerült-e, de jó most tőled hallani, hogy igen. (Nevet.) Nagyon szeretem a jó giccset, számomra ez nem szitokszó. Sok olyan filmes élményem van – például Tornetore Cinema Paradisója -, amire minden egyetemi osztálytársam azt mondta, hogy „ú, csöpög a vászon”, szerintem viszont nem. Tudatosan figyeltünk a forgatás során arra, hogy benne legyen a filmben a szeretet, de ne túlozzuk el. Például amikor az operatőrünk, Pataki Ádám, mint képalkotó szakember azon volt, hogy legyen még egy csillagszóró, még egy kis műhó, akkor megbeszéltük, hogy ebben a jelenetben épp elég egy fényfüzér . Ehhez hasonló apró trükkökkel dolgoztunk, és amikor éreztük, hogy valami már sok, akkor visszavettünk. Majd a nézők eldöntik, hogy sikerült-e.
A Nagykarácsonyt minden idők első magyar karácsonyi filmjeként harangoztátok be, ami jogos, hiszen ilyenünk eddig még nem volt. Direkt ezzel a céllal készült?
Nyilván ez egy szerencsés helyzet, de nem innen jött az ötlet. Amikor még rendezőasszisztensként dolgoztam, szerettem volna bemutatkozni egy olyan közönségfilmmel, ami egyrészt nagyon szórakoztató, másrészt van mélysége, van benne szeretet. Nagyjából húsz évvel ezelőtt Osváth Gábor producer barátommal beszélgettünk arról, hogy hogyan lehetne ezt majd megvalósítani. Az ötletelés közben jutott eszünkbe a karácsonyi film, ami egy speciális műfaj: lehet benne nevettetni, szomorúnak lenni, lehetnek benne lánykérések és magányos pillanatok, hiszen maga a karácsony is nagyon összetett. Sokan és sokféleképp szeretik, és ez egy jó táptalaj lehet. Elraktároztuk az agyunkba, majd évekkel később az első nagyjátékfilmem producerét, Lévai Balázst összehoztam Gáborral, hogy együtt pályázzunk egy nagyszabású közönségfilmre, és akkor már karácsonyi moziban gondolkodtunk. Az akkori Filmalap, most már Nemzeti Filmintézet, végül bizalmat szavazott nekünk forgatókönyvfejlesztésre. Négy év kemény munkája után pedig elkészült egy olyan változat, amire azt mondtuk, hogy ez már valami.
Mit szólnál akkor, ha a Nagykarácsony válna a magyarok saját, ikonikus ünnepi filmjévé, hasonlóan a Reszkessetek betörőkhöz vagy az Igazából szerelemhez?
Nagyon örülnék neki, ha ez így lenne, persze nem azzal a céllal készült, hogy Kevint és a táblát mutogató Igazából szerelmet legyőzzük. Két napja volt egy vetítésünk tűzoltóknak, akik nyilván elfogultak, hiszen a film nagy részében tűzoltók szerepelnek. Odajött hozzám a végén egy nagyon kedves főtörzsőrmester, és azt mondta: „Sakk-matt Kevin!”. Nagyon jó érzés volt persze, de ez nem verseny. A cél az, hogy sok emberhez eljusson, nézőszámok kergetése nélkül. Azt gondolom, hogy ebben a mai, gondterhes időszakban, amikor minden tele van szomorúsággal, az a száz kikapcsolódásra szánt perc tud valamit adni, főleg úgy, hogy tavaly például karácsonyi vásárok sem voltak, és lehet, hogy idén sem lesznek. De reménykedem benne, hogy ha beülnek erre a filmre, és „kibírják” a vetítést maszkban is, akkor legalább arra az időre elfelejtik, ami kint van.
Még javában tartottak a lezárások, amikor a forgatás folyt, hogy tudtátok ilyen körülmények között kivitelezni a munkát?
December végétől júliusig forgattunk, és pont ezért vagyok úgy, hogy most már ”abbahagyhatná” a vírus. Legalább a premierünket hagyja békén, ha már az egész forgatást megpróbálta tönkretenni – szerencsére nem sikerült neki. Hálistennek a színészek és a stáb ennél erősebbek voltak, nagyon összetartó a csapat, együtt minden nehézségen túljutottunk. Nagy feladat volt ezt a hangulatot fenntartani, főleg úgy, hogy egy stábtagot is elvesztettünk a Covid miatt, ugyanakkor ez az egész össze is kovácsolt minket. Illetve volt egy saját karácsonyi vásárunk, aminek köszönhetően szinte kimenekültünk a valóságból. A sorozatos lezárások miatt sokszor egyáltalán nem forgathattunk, és a csúszás miatt a végére maradt három olyan jelenet, amit még nem vettünk fel, pedig már rügyeztek a fák. Szerencsére találtunk olyan remek vizuális szakembereket, akik kiretusálták a zöld leveket, így sikerült aztán végül téliessé varázsolni a hátteret.
Miért pont a tűzoltók kerültek középpontba?
Szerettem volna, ha a film főszereplői hús-vér emberek, ellentétben az angolszász filmekkel, amelyekben mindig nagyon gazdagok és a felső tízezerhez tartoznak, vagy egy nagy cég vezetői, esetleg egy Los Angeles-i reklámcég igazgatója a főhős, akiből aztán Télapó lesz. Egyszóval mindig az átlag nézőtől nagyon messze lévő társadalmi rétegből válogatnak karaktereket. A tűzoltó konkrétan onnan jött, hogy tíz évvel ezelőtt a nagybátyám lakásában ünnepeltük a karácsonyt, ahonnan az ablakból rá lehetett látni a Szabadság-hídra. Szenteste egy lány felmászott a hídpillérre és le akart ugrani onnan. Felment hozzá egy tűzoltó, rárakott egy óriási mentőpokrócot, megfogta és két órán keresztül ölelte őt. Annyira megmaradt bennem ez, hogy elmeséltem aztán a forgatókönyvíróknak, így el is dőlt, ki lesz az egyik főszereplő.
Gondolom kikértétek a tűzoltóság tanácsát a forgatáshoz…
Persze, a Katasztrófavédelem ebben abszolút partnerünk volt, mindenben segítettek. Nemcsak eszközökkel és helyszínnel, hanem szavakkal, szakzsargonnal, tanácsokkal, sztorikkal is.
Gondolkozol a folytatásban?
Abszolút! Annyira sok karakter került ebbe a filmbe, hogy szeretnénk folytatni, főleg ha a nézők is úgy akarják. A lengyelek például a saját karácsonyi filmjüknek már a negyedik résznél tartanak , jó lenne, ha nekünk is sikerülne.
Ki volt a kedvenc szereplőd?
Egyértelműen Arnold, Ötvös Andris, aki eggyé vált ezzel a karakterrel. Ő egy nagyszerű színész, de itt konkrétan nem kellett színészkednie, hiszen ő volt maga Arnold. Rajta kívül pedig még a gesztenyeárus állt közel hozzám, az ő mesebeli, furcsa jelenlétét nagyon szerettem.
