Újszászi Ivett tréner, mentálhigiénés szakember és pedagógus tizenöt évnyi tanítás után hagyta el az iskolarendszert. Magántanárként lassan húsz éve készít fel diákokat matematikából felvételire, amely során nagy hangsúlyt fektet a mentális felkészítésre is. Utóbbi keretében azonban nem a tökéletes tudásra, hanem a hibázásra tanítja a gyerekeket.
Újszászi Ivett jelenleg egy olyan workhsop előkészítésén dolgozik, mely kizárólag a vizsgákra való mentális felkészülésről szól majd, ennek pedig központi eleme a hibázásra való tréningelés, a hiba lehetőségének kiaknázása. Hasonló workshopokat tart felnőttek számára is, mert mint mondja, a hibák terén a felnőttek sem állnak jobban, mint a gyerekek. A hibázás nagyköveteként szeretne a hibázni, még kérdezni is alig merő gyerekeken, és segíteni a még mindig szorongó, szégyentől szenvedő felnőtteken.
Hiba? Szuper!
Vállalati tréningek keretében hosszabb távú tervei között szerepel egész szervezetekbe beépíteni a hibázás kultúráját: hogyan ismerjük el, hogyan fogadjuk, ha valaki elismeri, hogy elrontott valamit, és hogyan adjunk, valamint fogadjunk erre visszajelzést.
Mint mondja, nagyon fontos, hogy ismerjük el, ha hibáztunk, és vállaljuk a következményeket, de a megalázásra, a kiabálásra, a földbe döngölésre akkor is mondjunk nemet, ha hibázunk. Ez ugyanis nem szükségszerű velejárója annak, ha valamit elrontunk.
Felnőttként sem tudunk igazán jól hibázni, nincs benne a kultúrákban a hiba kiaknázásának lehetősége. Ennek a gyökerei gyerekkorba nyúlnak vissza. Az oktatásunk inkább büntető, mint támogató, csak gondoljunk bele, hogy első osztályban mit karikáz be a tanító néni! Pirossal azt, amit elrontottál, vagyis a hibákon van a fókusz. A kicsiknél különösen fontos, hogy hangsúlyozzuk ki ami jó, ugyanakkor ne hallgassuk el azt, amiben még fejlődni kell
– vágott bele Újszászi Ivett álláspontja és módszere kialakításának okaiba. Pedagógusként maga is megtapasztalta, hogy az iskolarendszer nem támogatja a szabad gondolkodást.
Ha tágabb perspektívából vizsgálódunk, láthatjuk, hogy már a történelmünk egyes időszakai is arra trenírozták felmenőinket, hogy ne kövessenek el hibát, hiszen egy rossz mondat vagy hangsúly elég volt olykor ahhoz, hogy megüsd a bokád. Ez a társadalom tagjai számára azt jelentette, hogy, ha hibázol, azért büntetés jár. Vagyis hibázni nemhogy nem szabad, hanem veszélyes is.
Újszászi Ivett saját gyermekkori tapasztalataiból kiindulva választotta a pedagógusi pályát. Többségében nem támogató tanárai voltak, akik általában arra hívták fel a figyelmét, amit rosszul csinált. Mivel küzdő típus, nem nyugodott ebbe bele, és úgy döntött, ő másképp tanít majd.
Mivel ők megmutatták nekem, hogy hogyan ne csináljam, volt lehetőségem kipróbálni valami mást, pedig az elején én is féltem a hibáktól. Aggódtam, hogy mi lesz, ha egy gyerek egyszer hoz egy matekpéldát, amit kapásból nem tudok megoldani, mit fogok akkor mondani? Emlékszem, amikor először mondtam egy tanítványnak, hogy nem tudom: és semmi nem történt! Talán észre sem vette, hogy én valamire nem tudtam a választ. A hiba, illetve a hibától való félelem pont ilyen: amikor kirakjuk az asztalra, összezsugorodik, mert csupán a fejünkben tűnik hatalmasnak. Amint kirakjuk, rá tudunk nézi, és meglátjuk, mekkora is valójában. Az őszinteség elcsépelt szó, de amikor kimondjuk egy gyereknek, hogy valóban félni fog a vizsgától, utána viszont megnézzük, hogy ezzel a félelemmel mit lehet kezdeni, az felszabadító
– magyarázta a matematikaoktató, aki szerint a hibák elkerülésével járó tökéletességre törekvés tévút.
A cikk a következő oldalon folytatódik, lapozz: